Tiszatájonline | 2015. március 24.

Nemes Z. Márió kapta az idei Sziveri-díjat

Meglepetéseket tartogató, a magyar lírában igazából sehova sem sorolható fiatal költőnek ítélte oda az ismert írókból, szerkesztőkből, képzőművészekből álló kuratórium a 24. Sziveri-díjat. Nemes Z. Máriónak, a Budapesten élő, pápai származású költőnek eddig három verseskötete jelent meg… – Bartuc Gabriella beszámolója és interjúja

FÓKUSZBAN A NYUGATI DIASZPÓRA – MAGYAR NAPOK ZAJLANAK VESZPRÉMBEN

Meglepetéseket tartogató, a magyar lírában igazából sehova sem sorolható fiatal költőnek ítélte oda az ismert írókból, szerkesztőkből, képzőművészekből álló kuratórium a 24. Sziveri-díjat. Nemes Z. Máriónak, a Budapesten élő, pápai származású költőnek eddig három verseskötete jelent meg: Alkalmi magyarázatok a húsról (2006), Bauxit (2010), A hercegprímás elsírja magát (2014). A Telep csoport tagjaként indult, ma pedig az úgynevezett „budapesti horror” szcénához sorolják. A díjat, amelynek értékes része Benes József grafikusművész alkotása, a grafikusművész, valamint Porga Gyula, Veszprém város polgármestere adta át március 23-án este a veszprémi Pannon Egyetemen megtartott ünnepségen.

Reményi József Tamás, a Sziveri Társaság elnöke bevezetőjében elmondta, valahol félúton Budapest és a Vajdaság között, Veszprémben talált szellemi otthonra Sziveri János, a földönfutó újvidéki költő, az Új Symposion leváltott főszerkesztője, aki száműzetésében és betegségében Budapesten talált otthonra 1990-ben bekövetkezett haláláig. A Sziveri-díjat néhány éve már Veszprémben adják át, amióta az egyetem keretein belül itt alakult meg a Sziveri Intézet. Reményi hangsúlyozta, a díjazottak irodalmi utóélete adott tekintélyt a díjnak, mert fiatal, kezdő korában megkapta többek között Babics Imre, Háy János, Orbán János Dénes, Sebők Zoltán, Szerbhorvát György, Mezei Kinga, Virág Zoltán, Lanczkor Gábor, Bencsik Orsolya és posztumusz Mátis Lívia.

Fenyvesi Ottó, a díjazott Nemes Z. Márióról mondott laudációjában kifejtette: „A terv örök, amióta művészet létezik, a tudatnak szét kell feszítenie önnön korlátait és ki kell tágítania a művek határait. Nemes Z. Márió verseiben és horrormeséiben semmilyen észlelést nem hajlandó kizárni azzal az ürüggyel, hogy túl közönséges, vagy durva. Így aztán elmegy a végsőkig a romlás, a gonosz megismerésében, olyan területeket is felderít, amelyekről az ember legszívesebben hallgat, amiktől elfordítja a fejét. Az elleplezett valóságot mutatja meg, benne a romló testtel, a húsból és őrült spermából álló valamivel, dermesztő gondolatokkal, pánikkal, zavarral, haraggal, rémülettel, gonosszal és humorral. Mert ’meghalni nevetséges’, ahogy Nemes Z. egy interjúban Nabokovot idézi.

Nemes Z. jegyzeteket készít a testi és lelki szenvedésről, mint tanítómesterei, Artaud, Lautréamont és de Sade márki. Akárcsak ez utóbbit, őt is érdeklik az emberi lény megsemmisülésének módozatai, amelyek a jelek szerint kimeríthetetlenek. Valami szélsőséges fájdalom táplálja szövegeit. Ahogyan Artaud, ő is kifinomult kapcsolatot feltételez az állati impulzusok és a legmagasabb szintű intellektuális tevékenység, az alkotás között. A művészet számára brutális cselekmény, ugyanakkor megszenvedett, különleges érzelmekkel töltött élmény. A radikális szabadság élménye, ami, hiába is tagadnánk, igencsak horrorisztikus.”

Veszprémben hétfőn hivatalosan is megkezdődtek a Magyar Napok, amelynek keretében immár hagyományosan átadják a Sziveri-díjat. A március 28-ig tartó Magyar Napok fókuszában idén a nyugati magyar diaszpóra áll rengeteg, a legkülönbözőbb jellegű, egymásba folyó eseménnyel. A Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karának rendezésében fellép a franciaországi Jel Színház a Wilhelm-dalokkal, Tolnai Ottó megnyitja Nagy József fotókiállítását, koncertet ad Szelevényi Ákos, András Sándorral, az Amerikából hazatelepült költővel beszélgetett Balázs Imre József, Magyarok a trópusokon a címe annak az irodalmi délutánnak, amelyen Ferdinandy György a vendég. De Veszprémbe várják Alexander Brodyt, Asher Goldsmidtet (a Fehér isten című film zeneszerzőjét), Oravecz Imrét, aki pénteken délután tart irodalmi estet. Rohmann Imre Salzburgban élő zongoraművész a Mendelssohn Kamarazenekarral ad koncertet pénteken este. A már javában zajló tudományos tanácskozások témája pedig az idegenség és modernség, a magyar diaszpóra kutatása, a magyar nyelv és kultúra műhelyei a nagyvilágban, térátlépések, valamint a magyar mint származási nyelv újratanulása.

Bartuc Gabriella

Pesti horror, avagy a testiség sötét oldala

VILLÁMINTERJÚ NEMES Z. MÁRIÓVAL A SZIVERI-DÍJ KAPCSÁN

nemeszmario1– Az úgynevezett „budapesti horror” szcénához sorolt laudációjában Fenyvesi Ottó A hercegprímás elsírja magát című, tavaly megjelent versesköteted, illetve horrormeséid alapján. Elfogadod ezt a kategorizálást?

– Kezdetben a képzőművészekhez kapcsolódott ez a „Budapest horror” jelenség: Kis Róka Csaba, Győrffy László, Szöllősi Géza, Verebics Ágnes és Horror Pista munkáit nevezték így. (Ezt az irányzatot mondják trash-nek is.) Egy idő után több író is elkezdett velük együtt dolgozni, vagy olyanokat írtak, ami ehhez kapcsolható volt, így aztán elkezdték együtt emlegetni őket, Tóth Kinga költőnőt, Bartók Imre prózaírót és engem. De ez nem egy szűk csoport, még annyira sem, mint például a Telep csoport volt, inkább egy laza hálózatos együttgondolkodás vagy ízléshasonlóság. Intermediális, művészeti határokon átnyúló diskurzus nem csak a festészet irányában, de a zene felé is, hiszen Tóth Kinga például zenél is, tehát a „noise” meg a hangköltészet is benne van ebben. Szóval, nem manifeszt, nem csapat, hanem ez egy szabad dialógus.

– A horrort olyan fogyatékos műfajnak tartották sokáig, ami kirekesztetett a művészet szent berkeiből, talán éppen ezért elkerülte az értelmezést. Szerinted mi a horror és szalonképessé vált-e mára a horror?

– Amiről mi most beszélünk, ez egy kultúr-szemléletbeli váltást is jelent. Az ízlés megváltozik, itt már egy szabad, nyitott kultúrakép van, amelyben a magaskultúra és a populáris kultúra nincsenek elhatárolva, átmenetek, hibrid jelenségek kerülnek előtérbe. Erre jó példa Bartók Imre regénytrilógiája a Libri kiadásában. Az ő hősei filozófusok: Heidegger, Marx és Wittgenstein, akik egy poszt-apokaliptikus horror világban mozognak. Kérdezed, hogy szalonképessé vált-e mára a horror? Igen. Ma már ezek a dichotómiák, hogy szalon, meg nem szalon, nincsenek. Mindenki szabadon választja meg azt a kulturális regisztert, amit használni akar, vagy amihez beszélni akar.

– Horrorisztikus világban élünk?

– Szerintem, igen. Vagy mindenképpen egy kísérteties világban. A horror kapcsán mindig azt gondoljuk, hogy az valami direkt, zsigeri hatású. Ez is benne van, de azért a horror esztétikában ott van a kísérteties fenoménje is, az otthonosság és az idegenség furcsa keveréke, ami borzongást okoz. Ez a mostani világérzékelésre mindenképpen jellemző.

– A te verseidre még olyan jelzőket is szoktak aggatni a hátborzongató és lidérces mellett, hogy szadista, obszcén stb. Lautréamont Maldoror énekeinek megjelenése óta, az elmúlt másfél évszázadban változott-e a „perverzió” és „obszcenitás” megítélése, vagy még mindig igyekszünk úgy tenni, mintha nem lennének ilyen vonásai az emberi lénynek?

– Szerintem a magyar irodalom, a magyar kultúra még mindig nagyon hajlamos úgy tenni, mintha az emberi tudatnak, a létnek ez a dimenziója nem létezne. A hazai kultúra még mindig prűd, Nádas Péter prózája ellenére is. Még Nádas Péter is túlságosan polgár. A magyar irodalom túlságosan is a higiénikus, jólfésült esztétikát tartja előtérben, elég ritka, hogy nem higiénikus tartalmak is beszűrődjenek. Nincs nálunk ennek tradíciója, csak egyes kivételes figurák, mint például Sziveri János, Hajnóczy Péter, Hajas Tibor műveiben. (Én most az egyetemen oktatom is Hajasnak az egyik fontos irodalmi munkáját, a Szövegkáprázat című furcsa naplóregényét vagy naplóköltészetét.) De most mintha ez újra feltárulna, mintha újra kezdene izgalmassá válni ez a terület, ami nyilván összefügg a megváltozott kultúraszemlélettel. Bejönnek olyan elemek, amik eddig a magaskultúra számára nem számítottak higiénikusnak vagy esztétikusnak: a horror, a sci-fi és egy csomó minden más. Ezek behozhatnak olyan témákat, olyan felfogást, ami eddig nem volt jellemző.

– Sziveri János költészetfelfogása mennyiben közeli számodra? Két esszét is írtál róla.

– Érdekesnek találtam, amit Reményi József Tamás említett a díjátadás bevezetőjében, amire én korábban nem gondoltam, de most ahogy mondta, tényleg van benne valami, hogy Sziveri szókimondása, poszthumán mozzanatai számomra is ihletők voltak. „A születéskor már halálra ítélt organizmus”, a furcsa véglények, a poszthumán test lényei. A testiség sötét oldala iránti érdeklődés, a betegséglíra, a daganat, amit ő nagyon nyíltan és sokkolóan tud költészetté emelni – tényleg hatott rám az utóbbi időben.