Önmagunk fjordja
Acsai Roland költészete a Két ég satujában már kibontakozó új lírai szemléletből ösztönös ráérzéssel haladt a norvégiai hegyek és fjordok időtlenségében kiérlelődött Hajnali kút című kötet tükörverseinek nyelvéhez. Szavai a természettel közös […]
Acsai Roland költészete a Két ég satujában már kibontakozó új lírai szemléletből ösztönös ráérzéssel haladt a norvégiai hegyek és fjordok időtlenségében kiérlelődött Hajnali kút című kötet tükörverseinek nyelvéhez. Szavai a természettel közös, mély egyedüllétben kitapogatott szavak, melyek olyan helyről valók, ahol templomot sejtünk a közelben, vagy egészen távol: bennünk van. Nem véletlen, hogy Acsai épp az északi tájakon talál önmagára, és hagyja átáramolni tollán újonnan megismert nyelvét, amely, mint ahogyan ő is, vendég, hiszen a nyugalom legtisztább forrásai – a család, és az érintetlen természet – egyszerre vannak itt jelen, egységben, szinte karnyújtásnyira.
A rövid strófákra bontott versek a lényegi tartalmak összezsugorításával, felesleges kitérők nélkül sűrítik magukba a transzcendens környezet, illetve az abban rejlő ökoszisztéma sajátosságait, méghozzá úgy, hogy a látvány leképzése minél pontosabb és egyszerűbb módon: hangok, illatok, és érzületek lejegyzéseként történhessen. Ezáltal összhangba kerül az emberi és naturális jelenlét, míg a humán és a gyermeki logika útján megközelített természet egymásra értetődő elemei átfedésekben tükröződnek. Egy kilégzést helyettesítő fuvallat például beszédképessé tehet egy fát, ahogy Az erdő királya című versben is: „Bőre nyírfakéreg, hangszálai levelek:/ Csak akkor szólal meg, ha megrezgeti őket a szél.” A metamorfózis gyakran visszatérő jelensége itt is egy reflektáló folyamat része, amelyben mind a tudatos és tudattalan, mind az élő és élettelen entitások azonos módon kezdik hordozni aktuális hasonlítottjuk lényegiségét. Ilyen párosítások az utcai lámpa fényében hópelyhekké alakuló lepkék (Fagy), a halászsas és a nyírfa transzformációja (Nyírfa; halászsas), vagy az apálymozgásból adódó inverz rendeződés, ahol „[a]zt hihetnénk, hogy a fjord/ vize hátrál. Pedig valójában// A hidegvérű sziklák, ezek/ Az óriásteknősök kúsznak// Egyre feljebb a patron.” (Hidegvérű sziklák) Ebben a másként látásban a felcserélődés szinte minden alkalommal bekövetkezik, ez viszont nem az egyik elem másikkal való kiváltását, hanem épp ellenkezőleg, az egyik létező hiányosságának másikból történő pótlását jelenti.
Acsai a részletek megfigyelésétől, azok intuitív feltárásán keresztül egészen a szimbiózis eredetének megismeréséig jut. Wittgenstein „[e]gykor állt házának alapzata” a hegyen nem más, mint eltüntethetetlen nyoma az ember és természet kölcsönös viszonyának, azaz, másképpen fordítva, a költő által betölthető szerep, aki ihlete forrását a transzcendens környezetből kell, hogy megszerezze. A bálna című versben egy fjord vizéből előbukkanó bálna-bébiről írja Acsai: „Úszó foncsor a tükörben: / Fekete hát, hegyes uszony. / Aztán elmerült, majd újra felbukkant, // Mint egy belső kép, a szív legmélyéről, / Vagy még mélyebbről, // Mert a fjord mélyebb a szívnél.” A beavatottság primer helyszíne a fjord. Annál is inkább, mivel a víztükör visszavetette, önmagára hasonlított táj egyidőben képes analogikus lenni a valós látvánnyal, és kiterjeszteni horizontját a belső tájra, amely a szöveg érzületi síkját működteti. Így áthatolhatóvá válik az interpretációs rétegek szövedéke, és ami ennél is fontosabb, elsőként tapasztalhatjuk magunkon, miként tükröződünk a versekben. A tükröződésben való önbeteljesedés állapotát Acsai a családon, gyermekén (Zsófi) keresztül éli meg a legintenzívebben: „Nem a lányom hasonlít rám,/ Az én arcom tükrözi az ő vonásait.” (Én vagyok a tó) Ezen a vonalon egészül ki a láttatás azzal a felfogással, amelyet A teljes kör megkettőződött szivárványa kíván közvetíteni, ugyanis „a szivárvány nem ér véget / A szikláknál, a víznél, folytatódik bennünk is, // A föld alatt is: átszelve bazaltot, sötét ásványt, / Vakondjáratot”, így futva be teljes körét.
A szövegek, Norvégiát bejárva, olyan szakrális helyszínek hálózatát szervezik össze, mint a templomok vagy temetők, melyeknek egyedülállóságát a fenyvesek, fjordok és gleccserek mondabeli jelképiségére utalja tovább a szerző. A Dale-templom boltozatára felfestett égbolton például, nap és hold idők végezetéig való együttállásában a víz állandósult jelenlétét örökíti meg a látvány: „Felettünk bálna úszik, / És a föld alatt eltemetett csónakok.” Egy másik templomkertben pedig, Úton Björk felé: „A templom csúcsára szarvast / Tűztek angyal helyett. // Sírkövekre vésett nullák: / Mint befagyott tóba vágott lékek.”
A halál képisége ugyanolyan nyelvi csupaszsággal sokkolja az olvasót, ahogyan a többi, megtisztulásra szolgáló poéma is képes rögzíteni a nyugalomban való teljesség érzetét. „Toboz hullik lábunk elé:/ Elhajított kézigránát.// Fenyőmag repeszek/ Fúródnak a szívbe.” (Molden) A Kun Árpádnak ajánlott Egyetlen madár című versben egy haldokló fenyőrigó életének utolsó pillanataiban is az erdő zúgását hallhatjuk; nyitott csőréből szivárog a gyanta. A természet körfogásának rendje beleivódik az északiak tudatába.
Ezért is mondhatja azt a költő képzőművész felesége, Acsai Varga Vera, akinek nem mellesleg egyik gyönyörű festménye díszíti a kötet borítóját – a Tollas mérleg című versből idézve: „Ami nekünk fenséges, Zsófinak/ Természetes”.
Ez a fenségesség járja át a kötet verseit, legyen szó akár egy gyermek fején a be nem nőtt kutacsról, ahonnan „[k]ezeink, e furcsa, ötlábú lovak” isznak, a Hajnali kútból, mert ahogy először fordulunk a fjordokhoz önmagunk keresésekor, úgy létezünk tovább a nyelv tükrében beteljesedve.
Szutorisz Szabolcs Bence
Megjelent a Tiszatáj 2012/6. számában
