Authority: Revolution

Ha választanod lehetne, hogy politikusok, vagy szuperhősök irányítsák az országot, melyikükre tennéd a voksod? Előbbiekre, akik többnyire csalnak, lopnak, hazudnak, és nem egyszer csak saját maguknak kapargatják a gesztenyét, vagy utóbbiaknak, akik bármikor képesek áldozathozatalra az ártatlan életek és a világ megmentéséért? Ugye nem nehéz a választás? Nem, legalábbis első ránézésre, de a helyzet persze ennél bonyolultabb: kutyából ugyanis nem lesz szalonna.

Ed Brubaker tizenkét részes Authority-sorozatában, a Revolutionban a Wildstorm Univerzum legtökösebb szuperhőscsapata már átvette Amerika irányítását a korrupt kormánytól (ezt a beszédes című sztori, a Coup d’Etat mesélte el) egy teljesen vértelen puccsban, és most ennek következményeivel kénytelenek szembesülni. De ez még mind csak a kiindulási pont egy nagyszabású történethez, amely a rosszfiúkat vehemensen apróra vagdosó hősöknek a világban betöltött szerepét, és egy régi ellenség visszatérésének körülményeit vizsgálja, méghozzá kifejezetten izgalmasan és érdekesen.

Tehát immár a szuperhősök alkotta Authority irányítja Amerikát, és Jack Hawksmoor ül a Fehér Házban – de az igazi gondok csak most kezdődnek. A bürokráciával való viaskodás nem éppen az erősségük, így szinte örülnek, amikor felbukkan egy új szuperhős-csapat, a Sons of Liberty, hogy lázadást szítson ellenük, az új kormány ellen. Kivéve, hogy ez a csapat nem is annyira új, merthogy 90 év körüli, második világháborús veteránokból áll, akik elvileg legfeljebb annyi hőstettre lehetnének képesek, hogy bot nélkül támolyogjanak ki a mellékhelyiségbe. Közben az Authority egyik oszlopos tagja, Midnighter látogatást tesz a jövőbe, ahol szerelmétől, az idős Apollótól megtudja, hogy államcsínyük az évek múlásával visszafelé sül majd el, és totális diktatúrát hoznak létre, nem mellesleg romba döntik a fél világot – ezt pedig csak akkor kerülheti el, ha feloszlatják a csapatot. Ehhez viszont Jenny Quantumnak, a XXI. század szellemiségének is lesz pár szava.

A tizenkét részes sorozat három részre bontható – ezek a részek mind logikusan következnek egymásból, és vezetnek az ugyan nem kifejezetten látványos és nagyszabású, viszont annál ötletesebb és dinamikus fináléhoz. Az első a hatalomátvétel közvetlen következményeivel foglalkozik, és jó adag cinikus, fekete humorral kommentálja az Authority próbálkozásait a politikai helyzet kezelésére, majd pedig jön a Sons of Liberty elleni küzdelem, és a csapat szétesése. A második rész afféle közjáték, amiben három évet ugrunk az időben, és azt láthatjuk (néhány igazán szépen megírt jeleneten keresztül), hogyan élnek az Authority tagjai a feloszlás után, illetve, hogyan állnak össze ismét, hogy felvegyék a kesztyűt, miután Jenny Quantum kiderítette, ki áll az események hátterében. A harmadik rész pedig az akcióba lendülés, és az elmaradhatatlan leszámolás krónikája.

A téma nagyszerű, és ha jól meggondoljuk, Warren Ellis eredeti, paradigmaváltó Authority-sorozatának tematikáját viszi tovább: a csapat tagjainak már a kezdettől fogva elegük volt a korrupt államhatalmakkal, amelyek nemhogy nem törődtek az emberekkel, de egyes esetekben maguk voltak a felelősök számtalan élet kioltásáért (ez az államcsíny kiindulási alapja is). Logikus, hogy megelégelik a dolgot, és a saját kezükbe veszik az irányítást, hiszen a tünetek kezelésénél mindig is fontosabb volt nekik a betegség forrásának semlegesítése (és ez nem elhanyagolható különbség köztük és a mainstream szuperhőhök között).

Brubaker egy csavaros, cselszövésekkel teli, gondosan felépített, hosszú lefolyású, sok párhuzamos szálon futó történetet írt, amelyet rengeteg nagyszerű ötlettel töltött fel: mivel 12 részig húzhatta a sztorit, volt helye és ideje, hogy akár a cselekmény alakulásától függetlenül is kiélje kreativitását, és alkalomadtán egy-egy karakterre koncentráljon (Jenny Quantumra vagy az Authority főellenségére, Henry Bendixre).

Fontos megjegyezni, hogy ez a csapat nem Pókemberekből és Supermanekből áll, akik vigyáznak rá, hogy ellenségeiknek maximum egy kis fejfájás legyen a jussuk, amikor majd magukhoz térnek egy verés után, hanem mindenre elszánt katonákból, akiknek cseppet sem okoz lelkiismeretfurdalást, ha le kell tépni néhány fejet és végtagot (ennek megfelelően a képregény meglehetősen brutális). Ebben pedig kétségkívül van valami felszabadító érzés az olvasó számára, aki az esetek 99%-ában morális korlátok közé szorított köpenyesekről kénytelen olvasni. Emellett ezek a szereplők szélsőséges nézeteik és esetenként egyáltalán nem egyszerű természetük ellenére is rendkívül szimpatikusak (Brubaker különösen jól írja Jennyt, és kapcsolatát – egyik – apjával, Apollóval), képességeik pedig maximálisan kihasználtak.

Dustin Nguyen elnagyolt, szinte vázlatos arcai és általában kidolgozatlan hátterei viszont nem kifejezetten passzolnak egy olyan képregénybe, amelyről elsősorban mindenkinek az előd, Bryan Hitch lélegzetelállító, eposzi, szélesvásznú hatást keltő képei jutnak eszébe. Emellett a panelkezelés is konvencionális, és az akciók sem mindig rendelkeznek az elvárt dinamikával – viszont Nguyennek azért így is van egy olyan sajátos, markáns stílusa, amiért, mint mindig, dicséretet érdemel. A Revolution azonban elsősorban a sztorija miatt marad emlékezetes: gondolatkísérlet arról, hogy hová vezethet a jó szándék, ha hatalommal párosul, és arról, hogy mi történik, ha a szuperhősök úgy döntenek, hogy nem csak reagálnak a felbukkanó fenyegetésekre, hanem proaktívakká válnak.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=511]