A történet iróniája – hömpölyzugi történetek az ötvenes évekből

MÁRTON LÁSZLÓ:
A MI KIS KÖZTÁRSASÁGUNK

Márton László legújabb regénye, A mi kis köztársaságunk, egy második világháború utáni mikrovilágba invitálja olvasóját. Hatásosan alakítja az olvasói elvárást a fülszöveg megjegyzése, miszerint a Viharsarokban játszódó történetben „a történeti tények és az írói képzelet történetei keverednek – a keserű szatírában tegnapi-mai önmagunkra ismerhetünk és saját kisszerűségünkön nevethetünk.” A nevetés a mondatban nem a „pedagógiai” célt kívánja aláhúzni, sokkal inkább a szatíra azon természetét, amely mindig összefüggött a valóság „görbe tükörben” való ábrázolásával. Az ember nevetése önmagán, ha az a történelmi múlthoz is kapcsolódik, ráirányíthatja a figyelmet Balassa Péter egy, kétezres évek környékén íródott cikkére. Balassa arra mutatott rá, hogy a kortárs magyar irodalom egyik leghangsúlyosabb tradíciója a nemzeti önnevelés programjának folytatásában rejlik (Bővebben: Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in Uő, Törésfolyamatok, Debrecen, 2001, 66.) A mi kis köztársaságunktól ez a kimondatlan cél bizonyosan nem állt távol, még ha expliciten biztosan nem ez volt a szerző motivációja.

 A nevetés azonban minden bizonnyal szándékoltan előhívandó olvasói reakció, főként egy olyan korszak esetén, amely rendkívüli módon terhelt irracionális eseményektől, bonyolultan fogalmazó pártfunkcionáriusok beszédeitől, számos borzalomtól, fizikai és mentális erőszaktól. Márton szóban forgó regényében a valós történeti események szellemesen keverednek az ironikus hangvételű, a korszak összetettségét leleplező szólamokkal. Ez a narrációs technika szinte végig uralja a művet. Míg Márton korábbi történelmi (tematikájú) regényeiben, ahogy például az Árnyas főutcában, a narráció magával a holokauszt témájával és annak elbeszélhetőségével szervesen összekapcsolódott, addig A mi kis köztársaságunk világát éppen az elbeszélő iróniájának ötletessége képes autentikusan kifejezni. A regény témájául szolgáló tökéletes állam megteremtésén fáradozó szereplők, Najmán, Mátrai, valamint lényegében a háború után a bevonuló szovjet hadsereg intézkedései elsőre kevésbé szolgáltatják az irónia lehetőségeit. Ám mégis, ezáltal rendkívül eredetien lepleződhet le, hogy a tökéletesség megteremtésekor bizony „tökéletlen” dolgok is bekövetkezhetnek: „Az is történt, hogy (…) rálőttek az ablakon kiugró Kovács Mária tanítónőre is, aki aztán életben maradt, de mindmáig sántít. Ez is történt, de ez sem nálunk, hanem tőlünk húsz kilométerre, északra, Prodányban.” (22.) A történtek sorolása alátámasztja a tökéletes köztársaság működőképességének eszményét, hiszen minden hiba és szörnyűség kizárólag máshol történik meg. Ez a bezártság lényegében feljogosít arra mindenkit, hogy ne foglalatoskodjon a körülötte épülő berendezkedés abszurditásával.

A tökéletes állam megteremtése azonban a zártság kialakítását is megkívánja, így a külvilág történései egyébként is mellékesnek számítanak. Az irónia áthatja a bezárkózás módozatait is, a „Tudásszomj utca” (ahol az iskola működik), vagy a „törvény: gyötörvény” (28-29.) szellemes kijelentések, de a szereplők neveinek megválasztása (Dömper, Dózer) is mind hozzájárulnak a regény atmoszférájának megteremtődéséhez. A tökéletes állam, mint utópia is a szójáték eszközén keresztül lepleződik le, s válik rögtön nevetségessé: „Az utópiáról a felszabadult agrárproletárok azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. A szélesebb látókörű, világot járt kubikosok viszont kötik az ebet a karóhoz, hogy igenis isszák, elvégre pia.” (32.) Ilyen és ehhez hasonló mondatok a kijelentések komolyságát rendre idézőjelbe teszik, s az olykor kiszámítható és száraz faktuális történeti leírásokkal tűzdelt szöveg olvasását is frissítik.  A szatíra által kiváltott nevetés, részben leegyszerűsítve, de mindig hatékonyan képes volt a diktatúrák valódi működését leleplezni. Számos kulturális emlékezetből ismert utalás felhasználása teszi még átütőbbé a regény ezen rétegét, így a „békaemberek” emlegetése A tanú című filmből a köztársasági működés belső visszásságainak leleplezését szolgálja. De ugyancsak a közhelyszerűnek számító nyilas–kommunista ideológia közelségének gyakorlati megvalósulása is iróniával telítve fejeződik ki, s korántsem közhelyesen. Az Andrássy úti pártház vitájáról szóló epizód rendkívül eredetinek hat, hiszen a pártházban már eleve megvannak a „demokrácia fenntartásához szükséges kényszerítő eszközök és berendezési tárgyak…”, (269.) emiatt nem kérdés, hogy az új hatalom igényt tart rá.

Márton természetesen nem akart dokumentumregényt írni, ahogy ezt több interjúban kiemelte, az irónia ezért is dominál erőteljesen, s szövi át a művet. A huszadik századról szóló művekkel szemben elvárt előadásmód ezért is válik helyenként meghökkentővé, ennek következtében rendkívül izgalmassá. Márton szövegéből rendre kiolvasható némi krónikaszerűség, amely által az elbeszélő folyamatosan érzékelteti az ábrázolt világ esetlegességét, mulandóságát. Az elbeszélő mindvégig tisztában van önmaga paradox helyzetével: az elbeszélt valóság és a száraz történeti anyag közti feszültséggel, amelyet az irónia útján hatékonyan képes jelezni az olvasás során. A történelmi regény műfaji mibenlétének kérdése is megbújik ezen jelenség mögött. Az olvasó jelene és a regény jelene közt húzódó távolság ugyanis képes arra, hogy az áthallásokat szem előtt tartó olvasási módot se lehessen teljesen figyelmen kívül hagyni. A mi kis köztársaságunk mikrovilágainak sajátosságai, hatalmi működését bemutató eljárásai egyetemesen hívják elő a szabadságharc logikájának, a tökéletesség utópisztikus, erőszakos megteremtésére vonatkozó szándékok magyar történelemből ismert epizódjait. És annak az irányát is, hiszen ez a mechanizmus szükségszerűen mindig a megsemmisülésben végződik.

Márton regényét lényegében szervesen összefüggő történetek képezik, amelyek a köztársaság felépülését, illetve a köré szerveződő, az ötvenes évek magyar diktatúrájának abszurd világát tárják az olvasó elé. Lehet, hogy a történetek, némileg az önismétlés miatt helyenként kifullasztják a próza egészét a regény végére, de az ismétlődés aktusával arra a történelmi múltra is felhívják a figyelmet, amelynek helyzetei időszakonként újra a felszínre törnek, s amely alól semmiképpen nem vonhatjuk ki magunkat.

 Fritz Gergely

Márton László: A mi kis köztársaságunk

Pozsony

Kalligram, 2014

3490 forint