A reintegráció lehetetlensége

GERŐ MARCELL:
KÁIN GYERMEKEI

A Budapesti Iskola néven ismert és a hetvenes években felfutott fikciós dokumentariz­mus társadalmi látleleteinek hagyományába ágyazódott, de attól eltérő módszert alkal­ma­zott Monory-Mész András 1984/5-ben Bebukottak címmel készített megrázó interjúfilmje a fiatalkorúak tököli börtönéről. Gerő Marcell pontosan harminc évvel később, szabadulásuk után kereste fel újból az egykori rabokat, és készítette el a Bebukottak 2.0-ás verzióját. A Káin gyermekei is börtönfilm, de másképp.

Amennyiben valamely filmnek elkészül a második része vagy a folytatása, az elkerülhetetlenül is az előzővel való szakadatlan összehasonlítgatást implikálja. Különösen igaz ez az állítás egy olyan dokumentumfilm esetében, amely harminc évvel később készült ugyanazokról a szereplőkről, és a „mi lett velük” klasszikus kérdésfelvetése körül forog. A Káin gyermekei nem is mulasztja el ezt a szüntelen összevetést, kezdve a filmplakáttól, amely az egyik elítélt tinédzserkori és mostani arcképét montírozza össze. Ennek az összehasonlítási kényszernek tudható be az is, hogy Gerő Marcell filmje hosszú idézeteket tartalmaz a Bebukottak című dokumentumfilm interjúiból, a múlt és a jelen folyamatos dialógust alkot, a tizenéves arcok a barázdált bőr és a kihullott fogak képeivel kereszteződnek. Mindez felveti azt a kérdést, hogy a Káin gyermekei mennyiben tekinthető önmagában is megálló, az előzmények nélkül is értelmezhető alkotásnak, illetve mennyiben „második része” és „folytatása” az 1985-ben készült, majd rögvest be is tiltott börtönfilmnek. Az itt elő nem számlálandó és magától értetődő egyezéseken túl a film metaforikus értelemben annyiban feltétlenül folytatás, hogy minden képsora azt igazolja, hogy a börtönbüntetés letöltése utáni szabadlábon folytatott élet távolról sem jelentett szabadulást: a börtönfilm börtön nélkül is folytatódik. És itt most elsősorban nem arra gondolok, hogy a tizenéves korban elkövetett gyilkosságok súlyos terhét az elítéltek egy életen át kénytelenek cipelni magukkal, hanem arra, hogy a bemutatott sorsok példái alapján a társadalomba való visszailleszkedés a legyőzhetetlen külső akadályok folytán lehetetlennek bizonyul.

Gerő Marcell filmje a Bebukottak fiatalkorú elítéltjei közül három szereplő életútját követi nyomon, mindannyian gyilkosságért ültek a tököli börtönben. A három szereplő az ország különböző részein él (az egyik BAZ megyében, a másik Dél-Magyarországon, a harmadik pedig Debrecenben), közös azonban bennük, hogy mindannyian társadalmi lét perifériáin. Pali, aki apagyilkosságért ült, a borsodi mélyszegénység által megrajzolt szociális tájképben egy putrinál alig színvonalasabb viskóban tengődik, ahol hiányzik a villanyvilágítás és a vezetékes ivóvíz. Bizarr módon együtt lakik saját anyjával, ami azért bizarr, mert gyerekkorában az anyja jelentette fel lopásért a rendőrségen, és az apagyilkosság sem a szülővel való szoros kapcsolattartás felé orientál. A második szereplő a Gabesznek nevezett József, aki nevelőjével végzett, amikor az „előtte guggolt”. Ő lényegében hajléktalan, kukázásból tartja fenn magát, sörös dobozokat gyűjt a nagyvárosi konténerekből. A harmadik férfi, Zsolt azért került börtönbe, mert megölte az anyját megerőszakolni próbáló barátját, most pedig többszörös elítélései után egy debreceni pszichiátrián kezelik. Mindhárom életút a börtönéletet követő társadalmi reintegráció lehetetlenségét példázza. Zsolt, aki hármuk közül talán a legglobálisabban látja át a börtönbüntetésnek a későbbi sorsra gyakorolt determináló hatását, fogalmazza meg ezt a legvilágosabban, amikor arról beszél, hogyan gáncsolták el a hatóságok, már-már sportot űzve, a visszailleszkedés reményét: „Beléd verték, hogy bűnöző vagy, az is maradsz.”

Kétségtelen – vagy kissé óvatosabban fogalmazva: számomra legalábbis kétségtelen –, hogy ezek az emberek egyszerre bűnösök és áldozatok. Bár Pali, Gabesz és Zsolt tizenéves korukban elkövetett emberöléseik esetében a motivációikat tekintve számos homályos pont akad, melyet a kamera előtt nem világítanak meg, így is nyilvánvaló: gyilkosságaik gyermekkori traumáikból, frusztrációikból és kiszolgáltatottságaikból fakadnak, melyek rossz családi viszonyaikban gyökereznek. Ennek egyik legszemléletesebb példája az, amikor Zsolt anyja még azt a kérdést sem tudja megválaszolni, hogy melyik évben született a saját fia. Abszurd és erősen szimbolikus, amikor ózdi házában a széttört linóleumpadló mozaikdarabkáit próbálja meg teljesen reménytelen módon egymáshoz illesztve összerakni. Bár vitathatatlan, hogy nem mindenkiből, akinek nem feltétlenül felhőtlenek a szülőkhöz fűződő kapcsolatai, lesz gyilkos, mindhárom esetből kirajzolódik, hogy az okok és a felelősségek mélyebben rejlenek a puszta indulatnál. Abban a nem éppen meleg otthonban találják meg forrásvidéküket, ahol nem sajátíthattak el megfelelő szociális mintát és konfliktuskezelési módot.

Ugyanakkor Gerő Marcell filmjének érdemesebb lett volna nagyobb távolságot tartania szereplőitől, és semlegesebb pozíciót elfoglalnia. A Káin gyermekei egyes képi és zenei megoldásai ugyanis megbontják az egyensúlyt a szimpátia és az ellenszenv között, ahogyan az is, ahogyan Gabesz a hajléktalanszállóként használt pécsi vasúti kocsiban egyfajta közeli ismerősként szólítja meg a képen nem látható rendezőt. Ez a probléma lényegében ugyanabból az ellentmondásos viszonyból fakad, mint amit az antropológia „résztvevő megfigyelésnek” nevez. A filmnek a líraian komponált, néha pedig már enyhe szentimentalizmusba forduló képek helyett a leíró funkciót kellett volna előtérbe állítania, az értelmezés műveletét pedig inkább meghagynia a nézőnek, ahogyan azt a Budapesti Iskola hajtotta végre a hetvenes években. Az analitikus megközelítés helyett ezt a leíró jelleget a Bebukottak című dolgozat jobban volt képes érvényesíteni, és ebből a stiláris szempontból nézvést a Káin gyermekei nem tűnik Monory-Mész András filmje folytatásának vagy második részének. Gerőnél kissé hatásvadászra sikerültek és fölöslegesen dramatizálnak azok a képek is, amikor a három szereplőt először úgy mutatja meg a nézőnek, hogy az arcukat ne lássuk: Palit és Gabeszt első feltűnésük alkalmával hátulról látjuk, Zsolt pedig egy a Johanna című Mundruczó-film tereire emlékeztető klausztrofóbiás folyosón sétál, árnyékban hagyott, így elrejtett arccal.

Nem szeretném a recenziót publicisztikába átbillenteni, de azért mégis: a Káin gyermekei című dokumentumfilm ismételten azt bizonyítja, hogy a mai uralkodó börtönkoncepciók radikális felülvizsgálatra szorulnak, olyan alapvető elmozdulásra van szükség, amit elsőként Michel Foucault és Daniel Defert kezdeményezett a hetvenes években (lásd Gilles Deleuze és Paul Rabinow beszélgetését: Foucault és a börtönreformok. Magyar Lettre, 1998. Tavasz.). A börtönreform Foucault-féle elképzelései – melyek aztán a Felügyelet és büntetés című könyvének is megadták az alaphangját – empirikus vizsgálatok nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy az elítéltek számára a legrosszabb a börtönben az embertelen megaláztatás. Ez volt az egyik alaptapasztalata a Bebukottak című filmnek is, melyben elhangzik az a mondat, hogy az alfahímek csoportján kívül esőknek csak két „választásuk” marad: „vagy a csicskásom leszel vagy a köcsögöm”. A Káin gyermekei sorsai arra mutatnak rá élesen, hogy a börtönnek nem öncélú fegyelmező intézménynek kellene lennie, ahol az erőszak, az egyenlőtlen hatalmi játékok, a kontraszelekció, a felügyelők struccpolitikája miatt és – mindezek összegeként – a kiszolgáltatottság hatására a személyiség nem tud mást, mint szükségképpen tovább roncsolódni, hanem nevelésorientált funkciót kellene magára vállalnia, melyet a börtönreform koncepciója „treatmentnek” nevez. Milyen esélye lett volna Káin gyermekeinek a társadalomba való visszailleszkedésre akkor, amikor se az otthoni közegben, se a börtönben nem kaphattak pozitív mintát, a börtönléten kívül pedig még családtagjaiktól is csak stigmatizációt? Pláne ha gyerekfejjel kerültek hűvösre, márpedig a gyerek azért gyerek, mert nem képes teljes értékűen, felelősen gondolkodni és cselekedni. Itt nyilván nem emberölésük alóli felmentésükről van szó, hanem arról a kórosan elhallgatott társadalmi felelősségről, hogy ezek az emberek egyúttal környezetük és körülményeik áldozatai is, árvácskák, torzók. Nemcsak a gyilkosok a bűnösök, legalább ugyanekkora – de inkább: nagyobb – felelőssége van annak a rendszernek is, amelyik hagyta, hogy ez megtörténhessen.

A Káin gyermekei tapasztalata abban összegződik, hogy szereplői számára eleve nincsen remény a kitörésre, a társadalomba való visszailleszkedésre, a börtönön kívül is börtönben vannak. Robert De Niro és Leonardo DiCaprio klasszikus filmjének címével szólva: Ez a fiúk sorsa?

Gerencsér Péter

Káin gyermekei

Rendezte: Gerő Marcell

2014, 99 perc

Magyar – francia dokumentumfilm

Campfilm – JBA Production – Arte France – HBO Europe