Blue is the Warmest Color

2013 egyik legnagyobb művészfilmes szenzációja az Adéle élete, Abdellatif Kechiche háromórás szerelmi drámája volt, két fiatal leszbikus lányról. A Cannes-ba is eljutott és ott Arany Pálmát nyert alkotásnak köszönhetően Julie Maroh ahhoz alapul vett, azonos című francia képregényének is jutott némi reflektorfény, bár nyilván nem annyi, amennyit érdemelne. Ugyanis ezúttal is az a helyzet, mint szinte mindig: a könyv (esetünkben egy 160 oldalas graphic novel) jobb, mint az adaptáció.

A Blue is the Warmest Color Clémentine története (a filmadaptációban őt átkeresztelték Adéle-re), aki a ’90-es években, 15 éves korában egy fiúval jár, amíg egy nap találkozik a kékhajú, igéző Emmával, és szinte első pillantásra beleszeret. Clémentine számára az érzés egyszerre izgalmas és kényelmetlen – nehezen fogadja el magát leszbikusként, amíg egy barátjától erre bátorítást nem kap. Idővel aztán újra találkozik Emmával, és a lányok végül egymáséi lesznek, de a sztori innen még bő tíz éven át követi szenvedélyes, a nagyvilágban intoleranciával övezett szerelmüket.

Kechiche háromórás adaptációja bizonyos pontokon rendkívül hű a forrásműhöz, más pontokon viszont jelentősen eltér tőle – éppen ezért az is egy egészen új élménnyel fog gazdagodni az eredeti elolvasása után, aki már látta a filmet.

Az egyik legnagyobb különbség rögtön az első oldalakon kiütközik: a képregény Clémentine (Adéle) halálával kezdődik, a történet pedig úgy bontakozik ki előttünk, hogy Emma egykori szerelme naplóját olvassa. A tragikus kezdetnek/befejezésnek ugyan van némi öncélúan melodrámai színezete, ám nagyon is illik a mű egyik fő kérdésfelvetéséhez, konfliktusához. Míg a filmadaptáció elsősorban az osztálykülönbségek vizsgálatában találja meg társadalmi mondanivalóját, Maroh-nál ezt (noha kisebb mértékben nála is jelen van) inkább az intolerancia problémaköre helyettesíti.

Clémentine szülei (de legalábbis az apja) tőről metszett bigottok, akik képtelenek elfogadni lányuk másságát, és ezzel a társadalom egy jelentős részének álláspontját képviselik. A kontraszt a szigorú, maradi apa meg az ennek megfelelő szülői ház és a kékhajú, művelt és intelligens, a lehető legtágabb értelemben véve szabad Emma között egyértelmű és kirívó – ami azt illeti, a képregényre e téren néhol ráfért volna egy némileg árnyaltabb ábrázolásmód. (A Clémentine házában meztelenül flangáló, és a bigott apukába ily módon belefutó Emma jelenete a következményekkel együtt érezhetően erőltetett kissé.)

Maroh 19 évesen kezdte írni a történetet, és öt évvel később fejezte be – valószínűleg ennek köszönhető, hogy egyes elemei, megoldásai érettebbnek, kimunkáltabbnak hatnak, mint mások (Maroh egyébként maga is vállaltan leszbikus, ám azt tagadta, hogy a Blue is the Warmest Color önéletrajzi ihletésű lenne).

A szexualitás, az erotika ábrázolása például kifejezetten erőteljes. Míg az adaptáció eposzi szexjelenete már-már egy profi leszbikuspornóra emlékeztet, vagyis olyan, amilyennek a két nő közötti aktust egy heteroszexuális férfi elképzeli (merthogy a filmet egy heteroszexuális férfi rendezte), Maroh-nál jut hely a fiatalság és a tapasztalatlanság esetlenségének, sutaságának, kínosságának is – Clémentine és Emma együtt hálása így sokkal hitelesebb, bensőségesebb és emberibb.

Maroh rajzai alapvetően szépek és kedvesek – van bennük valami kislányos báj, ami utal a két főszereplő szerelmének tisztaságára, méghozzá olyannyira, hogy az írónő még egészen komikus képi megoldásokat is használ a kapcsolatuk bimbózásának idején. Ötletes a múlt és a jelen színekkel való érzékeltetése is, főleg, hogy előbbibe, amelyet fekete-barnás szépiával jelenít meg, fokozatosan csúszik be a szín, egészen konkrétan a kék, és mindaz, amit jelképez: az élet, a szabadság, a szerelem és saját magunk felfedezése és elfogadása. Mert erről szól a Blue is the Warmest Color.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=481]