Család

– Amennyire ismerem a családodat, alapvetően két ág van. Van egy szentmártoni és berettyóújfalui, és van egy másik, a nagyváradi anyai ág. S volt egy fontos dédapád, aki Szentmártonban volt kocsmáros.

– Ez Gottfried Sámuel dédapám, aki apai nagyanyámnak az apja volt, kocsmáros volt Szentmártonban, nagydarab erős ember, 40-50 hold földjén gazdálkodott.

Gottfried Sámuel földbérlő, boltos és kocsmáros: a dédapám, személyes ismeretségem vele nem lehet, mert a 19. század végén halt meg. A sírja fehér márvány, a berettyóújfalui zsidó temetőben feldöntve fekszik, a sírkövön csak héber betűk vannak. Gottfried Salamon fia volt, aki alighanem az első betelepült zsidó volt Berettyószentmárton-Berettyóújfalu kettős településének, de ők még a Berettyó jobbpartján, Szentmártonban laktak. Egy tekintélyes kocsmáros volt, a testi munkában is jártas, volt ötven holdja, s ha valaki helytelenkedett, akkor azt személyesen penderítette ki a kocsmájából. Egy paraszt zsidó, módos gazda volt. Hetvennyolc éves korában újranősült, elvett egy nála negyven évvel fiatalabb asszonyt. Az ő lánya volt a Gottfried Lia, aki feleségül ment a Kohn Ignáchoz, az apai nagyapámhoz.

– Ő mikor élt?

– A 18. század végén született és a 19. század végén halt meg. Az ő apja egy Gottfried Salamon nevű ugyancsak kocsmáros volt, az első zsidó, aki Berettyóújfaluban, illetve Szentmártonban megtelepedett. A 18. század második felénél időben hátrébb menni már nem tudok, ahhoz fel kellene dolgozni az egyházközségi anyakönyveket.

– Az anyakönyvek megvannak?

– Valami van, azt remélem, vagy inkább csak feltételezem, hogy Debrecenben vagy Nagyváradon megvannak. Zárójelben mondom, hogy a berettyóújfalui, illetve a csonka Bihar vármegyei levéltár igazgatója, levéltárosa Nadányi Zoltán költő volt, egy nagyon tiszteletreméltó és bájos ember. Nem adott a megye neki nagyon nehéz munkát, mert az egész levéltár tartalmát Nagyváradon tárolták, tehát Berettyóújfaluban nem volt gyakorlatilag semmi. A munkája abból állt, hogy délelőtt besétált a levéltárba, majd kora délután hazasétált.

Nem tudom, hogy időben hátrébb mi volt, de hallottam egy érdekes történetet nem olyan régen New York-ban. Két regényem egybekötve jelent meg, az Elutazás és hazatérés, illetve a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor. A Leo Beck Intézet egyik előadói helyiségében volt a könyvem bemutatója, ahol egy fiatal nő odajött hozzám, és elmondta, hogy őneki is volt egy Gottfried nevű felmenője, lehet, hogy Sámuel, lehet, hogy Salamon, nem tudom már. Ez a Gottfried egy furcsa történet hőse, amennyiben lutheránus ember volt és ment valami jobb megélhetést, munkát keresni kelet felé, ilyen módon eljutott Pozsonyig. Pozsonyban összeismerkedett egy mutatós zsidó özvegyasszonnyal, és nem csak összeismerkedett, hanem egybeköltöztek, -keltek. Ez az asszony vallásos nő volt, és megtérítette, betérítette ezt a Gottfriedot, aki eredendően valahonnan Westfáliából jött. Aztán pedig mentek tovább Pozsonyból még keletebbre. Ebből persze semmi nem következik a családomra nézvést, de a történet mindenképpen mulatságos, ahogy ennek a Gottfriednak volt egy lutheránus élete, és aztán lett egy zsidó élete. De mi is volt a kérdés?

Ez a kép minden bizonnyal Nagyváradon készült, én a baba vagyok jobbra hátul Annie kezében, a nővérkém balra lent üldögél. Az unott arcú széplány középen az Éva, akinek láthatóan nincs sok kedve ehhez a dologhoz, a kisfiú mellette Frank Gyuri, unokabátyám, anyám nővérének, Ilonka néninek a fia, neki köszönhetem az első lovaglás élményemet, ő már tudott lovagolni, és Fiádon felvett maga elé a nyeregbe. Mellette a Rosenthal Jancsi, az első sorban a szőke fürtös kislány az Ági nevű unokanővérem, a két felnőtt nő pedig feltehetően nevelőnők.

– A kérdés a szentmártoni ág volt, abba ugrottunk most bele.

– Igen, ők voltak az elsők, Gottfried Sámuel kocsmáros és módos gazda volt, a vasvilla csak akkor került elő, ha valaki akadékoskodott, mert mondta, hogy most már záróra. Az ő kocsmájában lőtték le a Sárrét egyik híres betyárját. A szentmártoni ág az apai nagyanyámé volt. A nagyapám, a férje Miskolcról jött. Mellesleg Miskolchoz kapcsolódik nekem még az anyai rokoni ág, amit nem is nagyon ismertem, de találkoztam nem olyan nagyon régen, olyan 10-20 éve – történelmi értelemben a minap – egy unokabátyámmal, aki érdekes ember volt. Ő anyám unokaöccse, Schwarz Endre. A Bandi. Ő volt a jó fiú a három gyerek közül a családjukban, a Margit néni gyerekei között. Margit néni férje egy vadóc volt, de nagyon tehetséges üzletember, fakitermeléssel foglalkozó nagydarab, erős ember. A fiai közül pedig a Bandi volt a jófiú, és a Pali volt a rosszfiú, az Éva pedig a széplány. Mindegyiknek megvan a története. Bandit kiküldték Angliába, ahol nagyon rendesen megtanulta az építész szakmát, a könnyűbeton szerkezeteknek lett a szakértője, és egyszersmind a Könnyűbeton Szövetség elnöke. Az ő történetéhez tartozik, hogy felkérte egy ipari program megírására a Munkáspárt, és ezt ő meg is írta. Ezután felkérte ugyanerre a kormánypárt, tehát a miniszterelnök. Azt is megírta, a tőle telhető legjobb tudása szerint. Majd aztán saját nevében írt egy harmadik szöveget, amelyben mind a kettőt megbírálta.

Ez a lap a családi fényképalbumból származik, amikor negyvenötben Pestről hazaérkeztünk Berettyóújfaluba, a fényképalbum lapjait a padlóról szedtük össze. A házban egyébként nem sok minden maradt, csak néhány nehezebb szekrény, amit nem tudtak elvinni. A képeken Évi és én vagyok a nevelőnőnkkel, Annie-val, aki osztrák volt és három évet töltött nálunk, eredetileg Évikéhez jött, de aztán engem is megörökölt. Aztán jött a német Hilda, aki egyaránt rajongott Hitlerért és értem. A bal alsó képen apám ölében ülünk.

– Ki más, ha nem ő?

– Nagyon jó szakember, de egy kicsit ilyen komoly férfiú volt. A felesége egy szép nagy vörös nő, aki évtizedeken át volt a Munkáspárt alsóházi képviselője az egyik londoni munkáskerületében. Nagyon rendes asszony lehetett, olyan, aki járt a családokhoz, mindenütt szívélyesen fogadták, bár nagyon félelmetes lehetett, mert erős hangja és impozáns megjelenése volt. Bandival találkoztam itt Budapesten azután, hogy a Kerti mulatságot megírtam, akkor már prosztatarákos volt, amibe aztán később bele is halt. Tőle tudom, hogy voltak rabbik is a családban. Az anyai nagyapám is valahonnan Miskolc felől származott, de volt egy németországi, trieri főrabbi unokatestvér, továbbá egy manchesteri rabbi és egy New York-i rabbi is. Ez már komoly rabbinátus.

Na és volt ez a Kohn Ignác nagyapám, apám apja, nem tudom, hogy honnan keveredett oda. Ez egy hallgatag, vöröses bajszú, erős férfi volt, bádogos, lemezlakatos, amihez kellett az erő. Inasok vették körül, segédek és mind együtt ebédeltek. Egyszer megviccelték az inasok, valami pókot tettek az ételre, de nem haragudott meg, és még azt is tudom, hogy azt mondta mindig, hogy „csötörtök”. A „csötörtök”, az volt a vásárnap. Erről a nagyapámról nem sokat tudok. Azt tudom, hogy ő is Kohen volt, vagyis kohanita, és tisztes helye volt a gyülekezetben. Nem fecsérelte a szót, és nagyon jó főnök volt. Az apám is elég jó főnök volt, de hát ő utód volt, nem ilyen alapító. Ez az Ignác átélte a drámai átmenetet az iparosságból a kereskedelembe. Kezdetben ő maga állította elő az árukat és azokat tartotta csak jónak, kicsit röstellte is, hogy gyári árut kell árulnia, de hát másként nem tudott volna megélni, és azt hiszem ezernyolcszázhetvennyolcban alapította a boltot. Akkor fokozatosan kiterjeszkedtek a fegyverektől a motorkerékpárig mindenféle vasárura.

– Ezeket a családi történeteket a szüleid elmondásából ismered?

– Igen, meg én egy kérdezgetős gyerek voltam.

Ez a házunk hátsó udvara, itt volta a homokozó, ahol együtt játszottunk Évikével, s volt itt egy kecske is, akivel jókat lehetett játszani, emlékszem nyomtam hátra a homlokát, aztán visszalökött, én meg seggre estem, a kecske pedig röhögött rajtam.

– Édesanyád nagyváradi volt?

– Ő nagyváradi lány volt, pontosabban Bihardobrosdon született. Volt ott egy ilyen nagyobb szatócsbolt, amit az anyai nagyanyám vezetett, anyám ott volt kislány. De valójában Váradon laktak, mert valahogy jómódúak lettek és a nagyapám erdőkitermelésbe, és erdőgazdálkodásba fogott bele, amelyekkel sikere igazából csak akkor lett, amikor az anyámnak a legidősebb nővérét, a Margit nénit (Margit nővérem, így volt mindig emlegetve) elvette egy Schwarz Ernő nevű nagydarab, erős ember. Ez a Schwarz Ernő nagyon lendületes üzletember volt, aki sokat evett, ivott és nőzött is. Amikor rossz fát tett a tűzre, akkor hazament, magas volt, a homlokát mindig elgondolkodóan nekitámasztotta az ajtófélfának és azt mondta: képzelje drágám, már megint miket mondanak rólam. És akkor elmondta a legújabb nőjét. A Margit néni mindig nagyon együttérző volt, s azt mondta, szegény drágám, magáról mennyi mindent mondanak. Ezzel a dolog le volt zárva, úgyhogy Ernő bácsi élte tovább az életét, volt autója, és anyám még arra is emlékezett, hogy mindig nagyot nyekkent az autó, amikor beszállt. De volt sofőrje is, úgyhogy ihatott békésen, és nagyon jól tudott veszekedni, káromkodni a román munkásokkal, mindig nagyon jól kiabált, de azért rendes volt hozzájuk. A fiaival viszont szigorú volt, a Bandit nagyon respektálta, és a Bandi is szépen nevelkedett, ahogy kellett. A Pali fiára gyanakodott, okkal, mert abból is ilyen értelmiségi urat akart nevelni. Pali ezzel szemben jó volt a sportokban, jó volt a teniszben. Szerette a lányokat, gyönyörű felesége volt és egy nagyon aranyos kislányuk, a Judit. S volt még egy harmadik gyermek ebben a házasságban, az Éva, Schwarz Éva. Ő nagyon szép lány volt, és hozzáment egy gyógyszerészhez, aki drogista is volt, úgy hívták, hogy Farkas Pál. Ez régi polgárcsalád volt Váradon, szép régi házuk volt, ő meg fanyar, ateista, felvilágosult, csúfondáros elme. Nekik volt egy Katika nevű kislányuk, akit én nagyon kedveltem. Pali munkaszolgálatos volt, és a feleségét és a kislányát Birkenauban elgázosították. Éva karjáról azon a bizonyos rámpán egy lengyel rab leszedte a Katit, látta, hogy ott áll mellette egy idősebb asszony, az volt a Margit néni, és annak a karjába tette a gyereket. És akkor ott voltak már a Mengelénél, aki Évát a munkaképesek közé, Margit nénit meg a gyerekkel a gázosítandók közé irányította, őket akkor látta utoljára. Éva a különböző munka-kényszertáborokat járta végig, és eljutott Bergen-Belsenbe, akkorára már nagyon legyengült, megbetegedett, és amikor megtudta, hogy Pali, a férje él még súlyos betegen a táborban, valamelyik férfirészlegen. Akkor Pali is megtudta, hogy a felesége él, ez a hír támasztotta fel őket. Mind a ketten talpra álltak, és együtt hazajöttek Nagyváradra.

Ezeken a képeken igen önérzetesen állok a házunk udvarán feltehetően ébredés után pizsamában. A bal felső képen anyám ül és varrogat valamit. Harmincötben feltehetően valami amatőr fotós járt nálunk, szokatlanul sok kép készült ebben az évben, valamelyik nagyfiú lehetett, talán a Farkas Pali, patikus és drogista, aki aztán túlélte Auschwitzot és kivándorolt a feleségével, Évával Izraelbe.

Volt egy csirkefogó nagybácsim, aki nem vérrokon volt, hanem beházasodott, anyámnak a Gizella nővérét elvette feleségül. Nagyon gavallérosan udvarolt, rengeteg szál rózsát küldött mindig, és mindent tett, amit akkoriban szokás volt tenni, szerenád, miegyéb. Mikor hozzáadták a Gizella nénit, bár a nagyapámnak nem tetszett ez az ember, akkor rögtön elkezdett könyörögni, hogy az ő bankjába tegye a nagyapám a pénzét, mert hogy néz az ki, ha bankár a veje, hogy nem annál tartja a pénzét, ez micsoda megszégyenülés lenne. Áttette a nagyapám a pénzét, és egy héten belül tönkrement, már ez az összeg sem volt elég ahhoz, hogy megmeneküljön, az egész bank elúszott, s nagyapám pénze elúszott a bankkal együtt. Érdekes volt a családban, hogy annak ellenére, hogy ez gazemberség volt, és mindannyian gazembernek is tartották ezt az Andort, de mert mégiscsak a Gizunak a férje, ezért vettek neki egy kesztyűgyárat Budapesten, és a Hollán utcában egy lakást bérelhettek. Ilyen módon mégse tagadták ki. De ezekkel a vejekkel mindig baj volt, mert vagy huncutok, vagy garázdák voltak, mint a Pista bátyám, akit szerettem. De Andort nem szerettem, mert sunyi haszonleső volt. Csúnyán is fejezte be az életét, mert demencia uralkodott el rajta és folyton vádolta a hozzátartozóit. Élete végén lottózott, és a lottószelvényeket mindig eldugdosta olyan helyekre, ahol sem a felesége, sem a gyerekei nem férnek hozzá, de mindig elfelejtette, hogy hova, és akkor vádolta őket, hogy ellopták a lottócéduláit. Végül a bolondok házában fejezte be. Minket azért mégiscsak megmentett, úgyhogy nem illendő csak rosszat mondani róla. Igaz, hogy otthagyott, de az első lépést megtette.

Na, szóval anyámnak öt testvére volt, két fiú és három lány, anyám volt a legkisebb, és a Margit néni felügyelete alatt nevelkedett, mert a nagyanyám inkább üzletasszony volt. A nagyapám viszont egy okos ember volt, jól rendezte el a családi viszonyait, volt egy nagy lakás, ahol élt a család és volt egy kis lakás, amelybe ő húzódott félre, úgyhogy vacsora után mindig hazament.

– Irigylésre méltó.

– Igen. Nem dolgozott túl sokat, reggel kilenctől déli tizenkettőig volt bent az irodában, akkor hazament, szép ebéd volt, ivott egy kis pálinkát, anyám mondta, hogy egy nagyon szép kis ezüst kupicával, és akkor egy cseppet szundikált, azután pedig elment a kávéházba. Az volt a nagy kitüntetés, ha valamelyik gyereket magával vitte, és a kávéházban kaptak süteményt vagy kakaót, aztán az egyik pincér gondja volt, hogy hazavigye a gyereket, ő meg ott maradt diskurálni. Ebben a kávéházban nagyapámat szégyen is érte, mert a második fia, Imre bácsi rendszeresen itt mulatott. Ez az Imre bácsi bolondos ember volt, katonaként a főhadnagyságig vitte, sok kitüntetést kapott az orosz fronton. Küldtek az oroszoknak az orosz karácsonykor rumot, meg cukrot, és az oroszok is küldtek valamit vissza. Az állóháború idején táncolt a lövészárok tetején, amit a feljebbvalói rosszallottak. A kávéházban Imre bácsi, aki mulatós ember volt, gyakran kivette a prímás kezéből a hegedűt, s akkor ő maga is hegedült és udvarolt a nőknek. Nagyapám, aki komoly könyves ember volt, úgy érezte, hogy ez valahogy nem méltó, nem való. Szegény Imrét 1944-ben láttam utoljára, fényes, kopasz homloka volt és nagyon vállas, olyan szőrös volt a keze, és akkor a nyilas uralom alatt mentek valahova, talán pálinkáért, és igazolnia kellett volna magát. Noha volt neki valami papírja, ami őt feljogosított a fehér karszalag viselésére, ami valami hadiérdemekkel kapcsolatos kivételezettség volt, de ezt a nyilasok nem respektálták, és ott helyben lelőtték. Amikor utoljára láttam, akkor az Andor bácsiékhoz jött, a húgát meglátogatni, meg minket is, és nagyon reménytelen volt már. A nő, akivel jött, egy vörös hajó színésznő volt. Úgy látszik ebben a családban volt valami vonzódás a vörös nők iránt, az én első feleségemnek is gyönyörű vörös haja volt, bronzvörös. És a lányát talán láttad a tévében, Virág Judit, a műkereskedelemben van.

Ezek a képek a Máramarosi-havasokban, Fiádon készültek egy családi kirándulás alkalmával. A családé volt ez a ház (jobbra fenn), s volt itt egy fakitermelő telep, hétvégenként jött az anyai nagyapám, akinek volt egy külön vagonja. Ernő bácsi, Schwarz Ernő fogja a kezemet alsó sor középső képén, aki nagyon erőteljes tehetséges férfi volt, nagydarab, vidám, szellemes, gőgös vállalkozó üzletember. Ernő bácsi lendítette fel ezt az egész vállalkozást, anyai nagyapám hozzá képest egy meditálgató, olvasgató könyves ember volt, de nagyon jól kijöttek és becsülték egymást. Ernő bácsi nagyon szeretett együtt lenni a munkásaival, jól tudott irányítani, ugyanakkor Bandi fia, aki Londonba járt az építészkarra, a vakáció idején nem tudott jobb szórakozást találni, mint azt, hogy az apja ellen sztrájkot szervezett. Az Ernő bácsi dühöngött, és kiabált a munkásaival, hogy miért hallgattok erre a hülyére.

– Akkor a két ágat tisztáztuk, részint Miskolcról érkeztek, és Szentmártonba települtek le, ez az egyik ág. A másik…

– Igen, Nagyvárad volt a centrum, és Nagyváradra ment apámnak két nővére, és ott mentek férjhez.

– Hányan voltak testvérek?

– Apámék is öten voltak, és ennek az apai nagyanyának ugye később született gyereke volt már apám is. Negyven fölött volt már, amikor apám megszületett, de még azután született egy még fiatalabb gyermek, a Mariska néni. Nagyon szép lány volt apám húga, és őt vette el feleségül Zádor Béla, aki apámnak az édes unokafivére volt, tehát az egy ilyen családon belüli házasság volt. Ebből a házasságból született két unokafivérem, az egyik, az idősebb, aki az én legjobb barátom, Zádor István. Zádor Béla nagy textilkereskedő volt Berettyóújfaluban, apám meg vaskereskedő, és kettejük, hogy is mondjam, személyiségének a különbsége részben a textilből és a vasból következett. Az István pedig okosabb volt nálam az biztos. Oxfordban lett öngyilkos.

Na, akkor most mit mondjak? Ezek a berettyóújfaluiak bementek Nagyváradra, és apám Nagyvárad révén ismerte meg anyámat, mint házasulandó, illetve mint férjhez menendő lányt.

– Mekkora volt a korkülönbség közöttük?

– Kilenc év. Először apám Tordán próbálkozott. Vendégül látták egy módos zsidó családban, de hát azok tordaiak voltak, erdélyiek, és úgy biztatták apámat az ebédnél, hogy „faljon még, kedves, faljon még”, és ő nem tudta, hogy ott ez a szokás, azt hitte, hogy csúfolják, hogy ő olyan falós, hogy mértéktelenül evett volna. Ez nem tetszett neki és maradt a nagyváradi világban. Anyám pedig kis vékonypénzű lányka volt, nem engedték gimnáziumba, mert az kifárasztaná, kimeríteni a szervezetét, csak legyen otthon, tanuljon franciát, tanuljon zongorázni és esténként mehet a színházba, így zajlott az élete.

Berettyóújfalu 1937 és a strand. Itt tanultam meg úszni, s ennek köszönhetően lettem Kelet-Magyarország harmadik legjobb mellúszója a serdülő korcsoportban. Ekkor az úszás még feltehetően nem ment tökéletesen, legalábbis az úszógumi erre utal. A bal alsó képen a családunk napozik. A strandról rengeteg emlékem van, csak szerdától lehetett úszkálni, mert hétfőn mindig leeresztették a vizet, kedden kitakarították a medencét, szerdán kezdték engedni a vizet, de csak csütörtök estére telt meg. A jobb oldali kép a házunknál készült, jobb felé kezdődik egy virágágy, mindig ide esett le a repülőgépem, ami jobban engedelmeskedett a gravitációnak, mint azt szerettem volna, talán túl sok volt benne a vasalkatrész.

– Hol ismerkedtek meg?

– Azt hiszem, Sarolta néni hozta össze őket. A Sarolta néni volt az egyik nagyváradi nagynéném, apámnak az idősebb nővére. Egy szép nagy asszony volt, a fia, a Laci, az unokabátyám román úszóbajnok volt, az is egy nagydarab fickó volt, nálam jóval magasabb. Sarolta néni hozta össze a szüleimet, és biztos volt valami szerelemféle, ha máshonnan nem, apám részéről. Apám, azt hiszem beleszeretett anyámba, műveltebbnek, okosabbnak tartotta önmagánál. Anyám idegesebb volt, apám nagyon jól tudta anyámat kezelni, mulattatta, ha anyám mérges volt, akkor valami viccet mondott, akkor anyám elnevette magát, s vége volt a konfliktusnak. Jelentős hozományt kapott apám, azt hiszem, hogy negyvenezer pengőt, ami akkor nagy összeg volt, ez tette lehetővé, hogy felépítse a házát 1933-ban. ’28-ban házasodtak össze, ’30-ban megszületett a nővérem, Évike, és ’33 tavaszán már elkészült a ház, úgyhogy amikor én április 2-án megszülettem, anyám már oda vitt. Egy debreceni építész, Berger mérnök volt a tervező, februárban kezdődött az építkezés, és már májusban ott volt a ház. Nagyon szolid épület volt, tízszer-húsz méter alapterületű, a legalsó szint a pince, ami egy nagy áruraktár volt, a földszinten volt az üzlet, öt kirakattal, és az emeleten volt a lakás. Afölött még volt egy padlás és mosókonyha. Hátul egy kisebb kert és még hátrébb a zsinagóga. Mostanában adták el a házat, nekem ez eléggé rosszul esett, hetvenöt millióért adta el a helyi ÁFÉSZ egy befektetőcsoportnak, amely valami banképületet csinál, és hát nem volt világos előttem, hogy ez az ÁFÉSZ, vagy ez a befektetői csoport miért illetékesebb mint én. Szerette volna egy Ritoók Nóra nevű tanárnő, aki a művészeti iskolának az igazgatója. Az iskola egyébként nagyon sikeres, messziről is bejárnak oda a gyerekek, beviszik őket a szülők, mert a gyerekek pompásan érzik magukat, és nagyon szabadon mindenféle szép kis rajzocskákat és egyéb kis művészeti tárgyakat csinálnak, és egyre-másra nyerik a pályázatokat skandináv országokban, Kanadában, mindenütt. Ez az asszonyka nagyon ügyesen pályáz, tud angolul, és szerette volna, ha a zsinagóga művészeti iskolává, vagy a művészetek házává vált volna, és koncertterem lenne, de ő az eredeti rendeltetésnek is adott volna tiszteletet, tehát lett volna benne egy ilyen zsidó emlékhely. Tudni akarta, hogy mi is ez a dolog és elment Izraelbe. Izraelben jó benyomásokat szerzett, és a Jad Vasemből hozott mindenféle tananyagot, és ment a helyi polgármesterhez, akinek politikailag színes a múltja, mert kezdte, mint MDF-es, aztán kisgazda lett, most pedig már fideszes, de mindig polgármester maradt. Nem rossz ember, de hát gyakorlatias. Ez az ember nem különösebben izgatta magát az épület miatt, ez egy klasszicista épület, és még mindig egész jó állapotban van a mennyezete, szép falfestmények voltak és még vannak is a mennyezeten, de hát elég rossz állapotban, mert most az apám egykori házának, illetve az abban működő vasüzletnek a raktára, nem tudom, hogy miért nem használják a pincét. Ez a vasüzlet elég nagy volt, valami húszegynehány alkalmazottja lett, már miután államosították, és apámnak el kellett hagynia a házat, a lakást is anyámmal együtt, mert több helyiség volt benne, mint aminek lennie szabad lett volna magántulajdonban. Amikor az ÁFÉSZ tulajdonába került, nagy létszámú személyzete lett, és mindenfélét árultak. Árulták ott ezeket a szórakoztató-elektronikai dolgokat, az én szobámban televíziót, meg ilyesmiket, de aztán valahogy az egész kezdett zsugorodni, az ÁFÉSZ sem lehetett a kereskedelmi zsenialitás magaslatán. Nagyon kedves emberek, akik ott bent dolgoztak, én elég rendszeresen odamegyek, minden évben megfordulok, és akkor velem is igen barátságosak. Apámról elég jó emlékeket őriznek, illetve adnak így tovább, hogy jó főnök volt, hogy a segédeinek adott egy házat házasságkötésük alkalmából nászajándékul, és a faluban is megvan a legendárium, úgyhogy jó a sajtója. Már az ő kisinasairól is, mint tiszteletreméltó, de halott bácsikról beszélnek, azokról, akik énvelem játszottak. Készült egy film az egyik ilyen berettyóújfalui látogatásomról. Megnézted?

Ezen a képen Éva nővérem és én vagyok Berettyóújfaluban, valamilyen ünnepség vagy vendégség lehetett, valamikor a harmincas évek végén készülhetett a kép.

– A honlapon megnéztem (www.konradgyorgy.hu).

– Na, és ott beszélek abban a vasüzletben egy magas jó arcú öregemberrel, az volt a Varga Imre, már meghalt azóta, ő volt a legfiatalabb segéd. A Cinkosban a legügyesebb segédről is írok, az Üveges Lajosról.

– Aki aztán a vezetője lett a vasboltnak.

– Így van. Azt hiszem, hogy igazságosan írtam ezekről az emberekről, mert mindenki helybenhagyja és elégedettek. Azt nem szeretik, hogy ha valakiről azt mondom, hogy jobboldali volt, mert a kommunista időben nem volt hízelgő, de hát ez volt a tény. Egy ilyen jobboldali ügyvédnek köszönhetjük az életünket…

– Ez egy nyilas ügyvéd volt.

– Nem, komoly jobboldali, németbarát, de nem nyilas, inkább horthysta. A nyilasokhoz az a fényképész húzott, akivel hazajöttünk. A Nyugati-pályaudvaron látott meg bennünket, és aztán felkarolt, a nővéremet egy poggyászhálóba felnyomta, engem meg egy tehervagonba beszuszakolt, és adott kenyeret, meg szalonnát, mivelhogy a hazafelé vezető út hat napra nyúlt, és nem tudom, hogy mit ettünk volna, ha ő nincs. Ezért aztán az igazoló bizottság ezt őneki érdeméül tudta be, és nem is lett semmi baja. Az igazoló bizottságban a vezető apámnak egy unokatestvére volt, egy hallgatag ember, ő vett a gondjaiba bennünket, az ő felesége és gyerekei Birkenauban elégtek, ugyanúgy, ahogy az összes többi visszajött munkaszolgálatos férfinak a családja. De nagyon szépnek találom, most kaptam meg egy levelet, ezek közül az emberek közül kettőnek a levelét egy csendőrről, aki emberségesen viselkedett, és aztán valahogy ezt akarta bizonyíttatni, vagy tanúsíttatni az igazoló bizottság, vagy valamilyen bíróság előtt, és szép méltóságos hangú leveleket olvastam, támogatták ezt az embert ezek a volt munkaszolgálatosok.

Itt még kisebb vagyok, olyan egyéves, Évivel. Varga Imre fényképész készítette, ő volt, aki segített nekünk hazautazni a vonaton Budapestről, a nagybátyámék adtak erről igazolást neki, amire egykori nyilas párttagként szüksége is volt.

– Előfordul, hogy álmodsz a házatokról?

– Régebben, amikor még álmodtam, akkor álmodtam róla. Lehet, hogy most is álmodok, de nehezen tudom felidézni. Tudom, hogy álmodtam, néha egy-egy ilyen kis álomnyúlvány belóg az ébrenlétbe, de talán az öregkor is teszi, hogy gyakrabban kelek fel éjszakánként, és ezért ilyen szaggatottak az álmok, vagy alvásból azok a szép korareggeli álmok nem bontakoznak ki. Hol tartottunk?

– Ott tartottunk, hogy összeházasodtak a szüleid, megszülettél, és felépült a házatok.

– Szüleim élték a normális életüket. Szemben volt a Béla bácsi boltja, aki elvette a Mariska nénit, apámnak a húgát, ilyen módon szoros volt a két család között a kapcsolat, apám nagyon szerette ezt a húgát, aki szép és kicsit finom, egy cseppet nyafka asszony volt, semmit nem fogadott volna el ruhaneműt, cipőt, amit a férje árult.

– Ezzel biztosított a családban a jó hangulatot.

– Ezért aztán anyámmal Pestre jöttek ruházkodni. Mariska néni előttem leginkább úgy jelenik meg, hogy fekszik egy heverőn, úgy olvasgat, és egy teveszőr pokróc van rajta. Vagy máskor üldögél a filagóriában egy nyugágyban, mert volt nekik egy nagy kertjük sok gyümölcsfával, a meggyfák között futballoztunk, ő a filagóriában ült, mi meg mentünk le a kert végébe a Káló-patakhoz és abban próbáltunk halat fogni, de csak békát sikerült. Aztán ’38-ban, tehát amikor én ötéves voltam, és az ő nagyobbik fia, István is ötéves volt, sárgaságban meghalt. Béla bácsi meg özvegyen élt a továbbiakban. Aztán úgy fejezte be az életét, hogy Mauthausenben felszabadult, de indulatos, rabiátus mohó ember volt és többet evett, mint amennyit szabad lett volna, és meghalt. Ott halt meg a legkedvesebb unokafivérem is, a Frank Gyuri. Nagyon szép fiú volt, az Ilonka nénémnek a fia, egyetlen gyermek, és nagyon szelíd. De olyan ügyes volt és testileg rátermett, lovagolni jól tudott, és maga elé vett engem a lovon. Meg is írtam talán egy kis cigánylánynak a képét, aki jött ki az erdőből, amikor a Gyurival lovagoltunk. Ez egy Dermanesti és egy Fiat nevű helyen történt, a máramarosi havasokban, ahol a családnak erdeje és egy nagy faháza volt. Odajött néha a nagyapám is, már elég módosak voltak, és a nagyapám saját vonaton, a saját vagonjában érkezett, ez a vonat vitte a rönkfát is a hegyről a völgybe. Ebből az én élvezetem a mozdony volt, érdekes volt a mozdonyt fűteni ott a hegyek között.

Ez a kép már Bukarestben készült egy futballmeccsen, 1945 májusa lehet. Ide az unokabátyámmal, Kun Lászlóval men­tünk el, mellettem Éva ül, aki már nagylány volt ekkor, én az utolsó háborús évben egy centit sem nőttem, mellettünk Laci egyik barátja ül. Laci megjelenésében és viselkedésében olyan volt, mint egy svéd lord (ami ugye nonszensz), rend­kívül tartózkodó volt, de ezen a futballmeccsen teljesen ki­vet­kő­zött magából és egy futballista nevét ordította, „Naču, Naču”, amikor az kapura tört.

– Mikor történt ez?

– A harmincas években. Harminchét-nyolc-kilenc. Ennek a gazdaságnak, vagy fűrésztelepnek, fakitermelő-telepnek a vezetője volt az egyik ilyen beházasodott vő, a Pista bácsi, Frank István. Egy ilyen nagyhasú, nagytermészetű, nagydarab ember. Nem volt iszákos, de azért elég sokat ivott, sokat evett, és szeretett vadászni, szeretett horgászni, nagyon értett ahhoz, hogy kell zsiványpecsenyét csinálni, tábortüzet, meg a patakba mezítláb bemenni és puszta kézzel megfogni a pisztrángot, szóval ezekhez ügyes volt, de az üzlethez hülye volt, és ezért tönkrement. Aztán kiment Palesztinába, hogy ott próbáljon szerencsét, de nem volt semmi szerencséje, vissza akart jönni, kérte, hogy küldjenek pénzt neki, visszajött és aztán Mezőtelegden laktak, ott kapott a családtól egy rendes házat, és akkor ott még volt egy bitumengyár, meg egy fűrésztelep, de őt leginkább a disznók érdekelték. Emlékszem rá, hogy a kék hegyek voltak ott Mezőtelegden, nem tudom, miért voltak kékek, de azok voltak.

Rácz Lajos

(Folytatjuk)

A Tiszatáj 2014. novemberi számában – az interjúsorozat „Kár, hogy nincs itt a Pista” című részében – Konrád György Csurka Istvánhoz fűződő kapcsolatáról beszél.