The Wake

Scott Snyder és Sean Murphy tavaly májusban indult, és idén véget ért tízrészes minisorozata az egyik legambiciózusabb képregényes projekt az utóbbi évekből a sci-fi és a horror területén. Ez már rögtön az első számból is látszik: míg a sztori nagyja a jelenben játszódik, a prológus kétszáz évvel a jövőbe, az epilógus pedig száz ezer évvel a múltba repíti az olvasót. Az említett jövő ráadásul posztapokaliptikus (a civilizáció összeomlott, a szárazföldek partvonalait és az ott lévő városokat elnyelte a víz), az említett múltban pedig high-tech eszközök bukkannak fel barlanglakó ősemberek kezében. A felütés és a lezárás közti tényleges sztori pedig? Egy látszólag standard szörnyhorror, afféle Alien a víz alatt.

Lehetetlenség úgy elolvasni ezt a huszonnégy oldalt, hogy ne akadjunk azonnal horogra, és ne maradjon meg aztán úgy az emlékezetünkben, mint egy mesteri történetmesélési és olvasócsalogató húzás. Sajnos azonban a nagy ambíció sokszor nagy kudarccal is jár, és bár a The Wake esetében csak félig van szó csúnya pofára esésről, azt mindenképpen rá lehet olvasni a Severeddel, az American Vampire-rel és a (jelenleg is futó) batmanes történetfolyamával méltán elhíresült Snyderre, hogy a tíz rész végigrágása után sehogy sem akarnak teljesülni a nyitány hatalmas ígéretei.

A főszereplő eleinte (és ez fontos) Dr. Lee Archer, a tengeri emlősök egy szakértője, akit a Nemzetbiztonsági Hivatal arra kér, hogy segítsen egy eleddig teljesen ismeretlen tengeri faj azonosításában, illetve megértésében. Archer hipp-hopp a tenger mélyén találja magát egy titkos olajfúró toronyban, amiben egyéb területek szakértőivel együtt hamarosan csapdába esik az elfogott és megvizsgálandó, ám most elszabaduló lény, és az ő hamarosan felbukkanó társai miatt. Az „idegen” faj gyors, brutális és rendkívül intelligens – de ez még csak a sztori kezdete.

Snydernek fantasztikusan jó érzéke van a horrorhoz, ez már az említett Severedből is kiderül, azóta pedig ez az érzéke csak csiszolódott és finomodott. Az első néhány rész egyre fokozódó feszültsége a bezártság (illetve a még rosszabb összezártság) érzetével, a nyomasztó, klausztrofób atmoszférával és a szépen felvázolt karakterek nehézkes, súrlódásokkal teli viszonyával tényleg a legjobb izolációs szörnyhorrorokat idézi, az Alientől az A dologig.

Aztán az ötödik rész végén, vagyis pontosan félúton, a cselekmény kirobban a párszereplős, víz alatti rémtörténet szűk keretei közül, és apokaliptikus, eposzi magasságokba tör. A hatodik részben már 200 évvel később vagyunk, és nyilván teljesen új karaktereket követünk, akik próbálnak életben maradni egy nem túl barátságos, világvége utáni Földön. És itt omlik össze lassan, de biztosan mindaz, amit Snyder felépített, pedig saját bevallása szerint pont ezért, a sztori második részéért írta meg a The Wake-et. Egészen az utolsó részig csak szaporodnak a kérdések, semmi sem akar összeállni, és az egyre vadabb, a sztori természetes szövetébe sehogyan sem passzoló ötletekkel előálló írónak a fináléra egy nyulat és egy csodát kellene előhúznia a kalapból: meg kellene magyaráznia mindent, ráadásul úgy, hogy az közben izgalmas és nagyszabású is legyen.

Az igyekezetért jár a pont: maga az ambíció, amivel Snyder egy tipikus (de mesteri) horrorból gigantikus teremtésmítoszt farag, és a legzsigeribb félelmeinket fésüli össze a legnagyobb (és legreménytelenebb) kérdéseinkkel (kik vagyunk, honnan jöttünk?) lehengerlő. De az utolsó harmadra nem tudja tartani a tempót a saját agyszüleményeivel, és a zárlatban egy egész óceánnyi információt önt egyszerre az olvasó nyakába, az meg csak kapkodja a fejét a nagy, sietve és zavarosan elhadart, a cselekmény tempóját kegyetlenül és végleg megtörő, hosszan elnyúló relevációk kavalkádjában. Olyan ez, mint amikor egy krimit nem tudnak másképp befejezni, csak a legklisésebb módon: a nyomozó összehív mindenkit, és pontról-pontra elmagyarázza a hallgatóságnak, hogy melyikük a gyilkos. Csak itt sokkal nagyobb a tét, sokkal nagyobb a csalódás is.

Végül a Sean Murphy nagyon szép, aprólékosan kidolgozott (ha kell félelmetes, ha kell eposzi) képi világával megtámogatott képregény paradox módon a konvencionálisabb első fele miatt marad felejthetetlen, míg a másodikra inkább csak az elbaltázott nagy lehetőség miatt fogunk emlékezni. Nagyon nagy kár a The Wake-ért, mert valami rendkívül különleges is lehetett volna belőle.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=446]