„…ne bánts senkit, nem bánt senki!”

KÉT TŰZ KÖZÖTT. MAGYAR ÍRÓK ELSŐ VILÁGHÁBORÚS NOVELLÁI

Száz évvel ezelőtt, 1914. július 28-án küldött hadüzenetet az Osztrák–Magyar Monarchia déli szomszédjának, Szerbiának. Az európai, majd világméretű háború különböző nagyhatalmi érdekek miatt tört ki, s mert a hadba lépő országok más-más céllal vállalták a fegyveres konfliktust, az egyetértés is igen hamar megszűnt közöttük. S minthogy a tervezett gyors győzelem elmaradt, a háborús propaganda által feltüzelt milliókon hamar úrrá lett a csalódottság, majd a teljes kiábrándultság. A frontokról érkező hírek, a hatalmas emberveszteség, a járványok, a sok-sok értelmetlen szenvedés miatt a közhangulat egyre romlott. A hátországban élők reménykedve várták haza a katonákat, s békéért fohászkodtak.

Az írók is különféleképpen dolgozták föl a háború okozta sokkhatást, és vérmérsékletükhöz, alkatukhoz mérten publicisztikai vagy szépirodalmi alkotásokban fogalmazták meg háborús élményeiket, gondolataikat. Kételyeikre, félelmeikre keresték a választ, s arra is, hogy miként változtatja meg a háború az ember személyiségét. Mi a fájdalmasabb, a lőtt seb vagy a lelki sérülés? Lehet-e a gyilkos és öldöklő küzdelem után újra normális életet élni? A fronton, majd a fogságban töltött évek visszahozhatók-e?

A Noran Libro Kiadó az első világháború centenáriumára jelentette meg Két tűz között. Magyar írók első világháborús novellái című kötetét, melyben tizenkét író huszonnégy elbeszélése olvasható. Kőrössi P. József szerkesztő Ady Endre, Bánffy Miklós, Kassák Lajos, Kóbor Tamás, Kosztolányi Dezső, Kosztolányiné Harmos Ilona, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő és Zsolt Béla írásaiból válogatott, s az összeállításból igen jól nyomon követhető a nagy háború természetrajza, a katonák lelkivilágának sokszor érthetetlen rezdülései, az otthon maradottak reszkető félelme s olykor indokolatlan, a valóságot, a körülményeket semmibe vevő reménykedése.

Megrázó történet Bánffy Miklósé. Lememáme és társai sebesültek után kutatnak a rozsmezőn. A „dögészek” (ahogyan a vöröskeresztes katonákat csúfolták annak idején) alaposan átfésülik a terepet, még véletlenül se maradjon sérült katona ellátatlanul. Lememáme, azaz becsületes nevén Tyiptyis Tódor is kutat-keres. Hogy miért ragadt rá ez a különös gúnynév? Nagyon szőke, kerek, kövérkés képű, ajka fölött épp csak serked a világos szőrű kis bajusz. Falujában, Mezőbányicán is mindenki csak Lememáménak, tejfölösszájúnak emlegette. A fiatal katona a távolban varjakat vesz észre, azok röptéből pedig arra következtet, hogy halott vagy haldokló van a közelben. A sűrű rozskalászok között egy falubelijére talál rá: az erőszakos, durva Csobán őrmesterre, aki miatt odahagyta Viorikát, szíve választottját, s szülőfaluját is. A nagy Dumitru súlyos sebesüléssel fekszik, már szólni sem tud. Lememáme fejére olvassa vétkeit, kegyetlen kacagással megfenyegeti, s arra készül, otthagyja – dögöljön meg az álnok gazember…

Móra Ferenc harcos hangvételű írásaiban józan előrelátással arra figyelmeztet, nem lehet ott folytatni, ahol a háború előtt abbahagytuk: „Nem szabad azt hinni, hogy a békével vége lesz minden nyomorúságnak, és megint itt kezdhetjük az életet, ahol az emberiség utolsó szép nyarán elhagytuk. Egy tífuszt se lehet máról holnapra kiheverni, s volt-e valaha hagymáz rettenetesebb, mint ez a háború? Ha bűn volt, ha fátum volt: idegekben, életkedvben, vagyonban, haladásban való pusztításait érezni fogjuk nemzedékeken át. Kihúzhatja-e a béke a tőrt azok szívéből, akiknek a legkedvesebbjei nem jöttek haza? S akik hazajöttek a frontok poklairól, tudnak-e majd megadó, minden igaztalanságot eltűrő, minden csalódásban megnyugvó statisztái lenni a diabolikus tragédia után a szürke polgári drámának, mely a béke nevét viseli? A gazdasági, a politikai, a társadalmi életet lehet-e könnyen beigazítani a normális vágányokba?” (Majd azután…, 63.)

Kosztolányi Dezső Francia című novellája inkább portréinterjú. A háború idején Oroszországból hazafelé tartó, ám Budapesten ragadt francia fiú, Gaston története rajzolódik ki előttünk. Előbb Aszódra került, a fogolytáborba, majd állást vállalt, megnősült. Magyarul is tökéletesen megtanult: Kont Ignác nyelvtanából és szótárából sajátította el a nyelvet. „Jókai száz kötetét elolvastam, rajongtam Petőfiért. Ma feleségemmel, aki tökéletes francia, magyarul társalgunk.” (163.)

Móricz Zsigmond az első világháború kitörésekor lelkesen és naivan még úgy vélekedett, hogy a háború nyomán megifjodik majd az elvénhedt Európa. 1915-ben önként jelentkezett haditudósítónak a keleti frontra, hogy a magyar katonák hősiességéről riportokat készítsen, de hamarosan rádöbbent a hadi gépezet korruptságára, és felismerte az embertelen borzalmakat, a hátországi nyomort… A Két tűz között című írásának rövid párbeszéde nagyon is sokatmondó:

„– Testvér?

– He?

– Veszekedtél-e már, mióta megvan a háború?

– Még azelőtt se, testvér.

– Sose bicskáztál?

– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.

– Hát – mondta komolyan Beteg –, ne bánts senkit, nem bánt senki!” (93.)

Kosztolányiné és Tersánszky novellája egyaránt tragikus végkicsengésű. A feszültség mindegyikben szinte tapintható. Harmos Ilona írása (Félelem) a hátországban játszódik: a család várja haza fiát, majd beletörődnek, hogy meghalt, nem jön többé. Amikor éjszakai szállást kér egy elhanyagolt külsejű katona, odaveszett fiuk ágyát adják neki, de nem tudnak nyugodtan aludni a félelemtől… A két fivér című Tersánszky-novella helyszíne a Karszt, ahol az idősebb Borota fivér szolgál. Minden vágya egy óra, amitől az előmenetelét reméli. A család nem meri a postára bízni, s amikor öccsét is besorozzák, a kézbesítés ügye megoldódni látszik. De vajon célhoz ér-e az ifjabb Borota? Vagy a galambok szakadékába zuhan?

Gajdó Ágnes

(Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014. 286 oldal, 2690 Ft)