Hey, wait…

Jason, eredeti nevén John Arne Sæterøy egy norvég képregényes, aki már a ’90-es évek eleje óta dolgozik a szakmában, és hazájában meglehetősen korán a legelismertebb alkotók sorába küzdte magát (kétszer is elnyerte a norvégiai Sproing-díjat, egyszer rögtön az első graphic noveljéért, az 1995-ös Pocket Full of Rain-ért.) De igazi nemzetközi hírnévre azután tett szert, hogy 2001-ben Amerikában is kiadták pár évvel korábban megírt, Hey, wait… című kötetét.

A rendkívül szuperhőscentrikus amerikai piacra nem könnyű betörnie egy független, külföldi képregényesnek – még a roppant gazdag, híres és változatos francia képregénykultúra is csak szeleteiben tud beszivárogni az államokba. Annak, hogy a norvég Jason művei az elmúlt 13 évben rendszeresen megjelennek Amerikában, és az ottani szakma egyhangúan a legjobb kortárs képregényesek közé sorolja őt, nyilván jó oka van. Hogy ezt az okot megértsük, ahhoz már csak az említett Hey, wait…-et is elég elolvasni.

Ez egy hatvanoldalas kötet a gyermekkorról, a felnőtté válásról, az álmok szertefoszlásáról, és az életet meghatározó pillanatokról. Szereplői meglehetős nagyvonalúsággal, sőt, minimalizmussal ábrázolt antropomorf állatok, képi világa egyáltalán nem hivalkodó (bár roppant kifejező, még ha maga Jason sem elégedett vele ennyi év távlatából), a szövege pedig ritkás és lényegre törő – az egész mű 10-15 perc alatt elolvasható. Mégis többet képes mondani az életről, mint tíz másik képregény (vagy film, vagy könyv) együttvéve.

A Hey, wait… két fejezetből áll. Az elsőben Jont és barátját, Bjorn követjük nyomon, ahogy gyerekként élik mindennapi életüket. Egy-két oldalas cselekményepizódok követik egymást (mintha csak egy comic stripet olvasnánk), amikben Jason ezt a barátságot ábrázolja, beleszőve a szülőket, a felnőtteket, a képregények iránti rajongást vagy éppen a szexuális ébredezés folyamatát. Az így megidézett, kellemes, ártatlan és nosztalgikus feel-good hangulat aztán hirtelen elszáll, amikor egy banálisan egyszerű pillanat tragédiába torkollik.

A kötet második felében már a felnőtt Jont látjuk, ahogy ezzel a gyerekkori szerencsétlenséggel a háta mögött próbál boldogulni: a munkája pocsék, a házassága rég tönkrement, és helyzetének javulására nincs semmilyen remény. A bájosan induló történet szívfacsaró, kegyetlenül keserű lamentálássá válik az elhibázott döntésekről, a megsemmisült gyermekkori álmokról, és a kudarcba fulladt felnőttkori tervekről. Nem maradt semmi, csak üresség, magány, kilátástalanság és a pohár feneke.

A minimalista, antropomorf állatokkal benépesített képi világ és a nyomasztó rögrealizmus már a Hey, wait… írása idején sem volt újdonság (gondoljunk csak a Mausra), de Jason ezt szürreális vizuális és hangulati elemekkel dobja fel, limitált eszköztárát pedig maximálisan kihasználja. A napi rutint vagy éppen a kettyintéshez vezető bárpultos beszélgetést (vagy akár magát a kettyintést) bemutató, szándékosan monoton, néma és ismétlődő képkockák az egész létezés keservesen triviális jellegét hangsúlyozzák ki, de legalább ilyen beszédes a gyerekek (élettel teli arcok, ágaskodó fülek) és a felnőttek (lekonyuló fülek, megviselt, sőt, néha szinte rothadónak tűnő arcok) ábrázolásának kontrasztja is.

Jason rendkívül kifinomultan, intelligensen mesél, és anélkül képes óriási érzelmi invesztációt kicsalni az olvasójából, hogy érezhető lenne a szimpátiára való törekvése. A történet folyása spontánnak, természetesnek hat (két panel közt minden figyelmeztetés nélkül eltelhetnek akár évek is, mégsem jelent problémát), a rajzstílus pedig végül éppen az egyszerűsége miatt válik rendkívül hatásossá. Lehet, hogy tíz perc alatt elolvasod, de aztán hosszú ideig nem szabadulsz a hatása alól.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=390]