Középkori kalandos kalandok

HORVÁTH PÉTER: A KÉPÍRÓ – M. S. MESTER TÖRTÉNETE

Napok óta a középkor sajátságos világában élek. Horváth Péter regénye mint afféle jól mű­ködő időgép évszázadokkal korábbra repített vissza, de mond­hat­nám azt is, beszippantott, elnyelt, magával ragadott. Mintha egy Hieronymus Bosch-festmény jelenetei peregnének előttem, közbeékelődve katolikus temp­lo­mok freskói, oltárképei, pikáns történetek férfi­ak­ról és nőkről, kőkemény kritika az egyházi és világi hatalom túlkapásairól. A kolostorban élő szer­zete­sek különleges, sokszor nem éppen krisztusi erényekhez méltó világa éppúgy elénk tárul a kötet lapjain, mint a városi tanács nagyurainak fényűző élete, különféle kor­rupt ügyei. Vesztegetésekről, pénzügyi stiklikről, nők elleni erőszakról, szemér­met­len­ség­­ről, bujaságról, mértéktelenség­ről, gyilkossági kísérletekről olvashatunk, s közben akarva-aka­ratlanul eszünkbe juthat: vajon mindez tényleg csak a középkorra volt jellemző?

Az író a három évvel ezelőtt megjelent Bogárvérrel című regényét folytatja. Az Mátyás ki­rály idejében játszódik, A képíró az igazságos uralkodó halála után, amikor már Ulászló ül a tró­non. Több szereplő sorsát írja tovább a szerző az M. S. mester története alcímű regé­nyében, amely hasonlóképp különös történet, s a sajátos Horváth Péter-i humor is fellel­hető, hami­sítatlan filozófiai eszmefuttatásokkal megtűzdelve. A több szálon futó cselek­mény ugyanis külső és belső tájakon egyaránt játszódik. A regénybeli városok Selmec, Kassa, Bártfa, Po­zsony, illetve Krakkó, Nürnberg, Firenze, Velence, Róma ismert épületei, utcái jól körül­határolható színteret adnak a történéseknek. A korszak fontos szereplői is segítenek az el­igazodásban, hiszen Leonardo da Vinci, Botticelli, Dürer, Luther, Lorenzo de Medici, Rodrigo Borgia, azaz VI. Sándor pápa vagy a magyar Heltai Gáspár és Hess András neve ismerősen cseng, életrajzuk néhány pontja többé-kevésbé valamennyiünkben földereng.

Az igazi főszereplő M. S. mester, akiről vajmi keveset tudunk. Mindössze hat képe ismere­tes, melyek egykor a selmecbányai római katolikus templom Katalin-főoltárát díszítették. A né­met művészettörténet-írás általában J. Breu augsburgi festővel azonosítja, de a honi kuta­tások egy 1507-es selmecbányai oklevél alapján feltételezik, hogy a névtelen mester valószí­nűleg azonos egy Sebestyén nevű festővel. A bányavárosi mester művészetére Dürer, Jörg Breu és főként Grünewald stílusa hatott, ám emellett rendkívül egyéni: sokszínű, lát­ványos formák és drámai mélység jellemző képeire. Horváth Péter e keveset gondolja to­vább, sőt, a néhány mondatos életrajzból igazi kalandregényt kerekít. Sebastian, a föstő története for­dulatos, izgalmakban bővelkedő, nemegyszer bizonyítva, hogy a szerencse for­gandó s hogy mily nehéz a gondviselésre hagyatkozni. A középkori díszletek között sziklás terepen botla­dozva, csontsovány gebén poroszkálva, farkaséhesen gyalogolva megszámol­hatatlan törté­nelmi, kultúrtörténeti ismerettel gazdagodhatunk, s nem mellékesen jól is szórakozunk. A képíró szerzője a magyar elbeszélők legjobbjait követve gördíti előre a cse­lekményt, jóízűen mesél és olykor aforisztikus kijelentésekkel gondolkodtatja vagy akár hökkenti meg olvasó­ját. Idézhetjük például a Bogárvérrel lapjairól már ismert Nyulacskát: „Nem csak fejünk­ben fészkelnek gondolatok. Némelykor a szív, az öl, a kép vagy éppen a láb eszméi tisztáb­bak és erősebbek lehetnek a fej zavaros képzeteinél.” (27.) Vagy a föstő elmélkedését: „Akár Oidi­pusz, Lót felesége is a maguk mögött hagyott múltba nézne vissza, ezért változtatja őt sóbál­vánnyá az Úr (…). – De miért e büntetés? – töprengett bandukolva. – Hiszen azért készülnek a krónikák, talán maga az Írás is azért született, hogy meg­ösmer­jük belőle eleink történetét, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, melyeket ők vétettek.” (134.) De érde­mes föleleve­níteni a vándor kuruzsló filozófiáját: „Kétféle ka­land van (…). Az egyik, mely­nek éppen ré­szesei vagyunk, a külső kaland. (…) És van a belső út (…), a gondolkodás útja, amit én belső kalandnak nevezek.” (249–250.) „Halkan mon­dom neked, nem hiszek Jézus föltámadásá­ban. Örökre elhagyott minket az emberfia. Nézz körül, nézz szét! A madár fész­ket rak, a termesz várat épít, az ember vályogot vet, követ rak, templomot emel. Mennyi küszködés, szenvedés, munka és akarat… Azután mi végre? Ez a legfőbb kérdés, ami engem foglalkoztat. Erre lelni választ, ezen tűnődni, gondolkodni, ezt nevezem én belső kalandnak.” (251.)

Minden alkotó folyamat valódi kaland, így az írás és a festés is. A művész hatni akar a szö­veggel vagy a képpel, gondolatokat ébreszteni. Horváth Péternek ez sikerül – sokszorosan is. A föstőtől megkapjuk, amit néha oly nehéz megérteni: „Sose szégyelld, hogy tudsz vala­mit. És azt se, ha nem. Folyvást kérdezni kell. Bátran.” (136.) Az apátúr más természetű igazságot fogalmaz meg: „A földi bírák hatalma véges. (…) Isten mindent lát odafent, és semmit nem felejt. Krisztus tesz majd pontot a mondatok végére.” (118.) De idézhetnénk vég nélkül – éppen ezért útravalónak sem utolsó A képíró, hiszen számos olyan részletet találunk benne, amit bátran adhatunk az úton lévők, útra kelők, útkereszteződésben állók kezébe: „Ki-ki annyit ért meg a világból, amennyi ő maga. A hangya nem lát tovább az or­ránál, ha ugyan van orra. A templom tornyában fészkelő galamb belátja a falut. A sas olykor a felhők fölé emelkedik, hogy lássa a galambok százait. Választhatsz, mi leszel. Hangya, ga­lamb vagy sas. Tanulj meg magosan röpülni.” (252.)

S ha nincs szárny, nem akadály! Gondolat legyen!

(Noran Libro Kiadó, Budapest, 2013. 526 oldal, 3990 Ft)

Gajdó Ágnes