Rover Red Charlie

Elvileg első hallásra is nyilvánvaló, hogy Garth Ennis és az Avatar kiadó párosítása milyen eredményt szül majd, főleg, hogy precedens is van rá. Az azóta franchise-zá nőtt Crossed című horrorsorozatban az eleve rendkívül gonosz humorú, explicit elemekkel rutinszerűen dobálózó Ennis megtalálta az Avatarban azt a gore-ban rendszeresen fürdőző kiadót, aminek tényleg semmi sem szent, és ami bármit piacra dob, sőt, minél erőszakosabb és provokatívabb valami, annál jobb.

A Crossed a zombizsáner egy sajátos továbbgondolása volt: a világon végigsöprő rejtélyes járvány nem annyira húsra éhes élőhalottakat, mint  inkább velejéig gonosz, szadista pszichopatákat csinált az emberekből. Ez csak azért érdekes, mert Ennis legutóbbi, hatrészes minisorozata, a Rover Red Charlie olyan, mintha Crossed-ot kereszteznénk a Hihetetlen történettel (másik ismert címe: Úton hazafelé).

A világ lehúzza magát a vécén, az emberek egymást ölik és koncolják az utcákon, a civilizációnak nyilvánvalóan vége. De ellentétben a tipikus apokaliptikus/posztapokaliptikus történetekkel, ezúttal nem egy maroknyi emberi túlélő sorsát követjük nyomon, hanem három kutyáét. Rover, Red és Charlie döbbenten és hitetlenkedve nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást Manhat­tan­ben, és egy idő után úgy döntenek, hogy elhagyják a várost. Útjuk keresztülvezet egész Amerikán, a keleti parttól a nyugatiig, ahogy biztonságos menedéket keresnek maguknak, és megpróbálnak a saját uraikká válni.

Kutyával ugyebár mindent el lehet adni, és ez a tétel még akkor is igaz, ha nem annyira egy aranyos, Disney-jellegű meséről van szó, mint inkább egy fröcsögő vérrel és szakadó inakkal teli, horrorisztikus rémregéről. Ennis nem arról híres, hogy visszafogja magát, és itt is van gore bőven – ráadásul a főszereplők elsőszámú ellensége egy hatalmas és gonosz kutya lesz, ami egy embert tart láncon maga mellett ebben a teljesen kifordult, groteszk posztapokaliptikus világban. De a téma hasonlóságai ellenére a Rover Red Charlie mégis sokkal inkább hasonlít a szerző Preacherére, mint az említett Crossed-ra – mármint a hangvételét tekintve.

Mert igaz, hogy a sorozat véres és kegyetlen és gonosz, de Ennis azért megtölti mindazzal a bájjal, kedvességgel és szívvel is, amit az ember alapból elvár egy kutyák kalandjait bemutató történettől (arról nem is beszélve, hogy az utolsó jelenet hasonló katarzissal szolgál, mint anno a Preacher). A három eb eleve rendkívül szimpatikusan ábrázolt karakter, akiket külsőleg és belsőleg is markáns vonások különböztetnek meg egymástól. Rover az ész, Charlie a hűség, Red pedig az erő – odüsszeiájuk az emberi civilizáció romjai közt izgalmas, fordulatos, amellett pedig szörnyű és szívmelengető egyszerre, de Ennis nem áll meg a kalandok puszta egymás után fűzésénél.

A kutyák korábban mind egy-egy ember tulajdonában voltak, vagyis hozzászoktak a gondoskodáshoz, a szere­tet­hez és igen, az ebből fakadó raboskodáshoz is. A címszereplőkön keresztül a Rover Red Charlie olyan témákat boncolgat, mint az emberek és a kutyák kapcsolata (és messze nem csak az általános „de édes” gondolat mentén), a megszokás káros, sőt, pusztító hatalma, vagy a szabadság ijesztő aspektusa, illetve az igazi szabadság kiérdemlése.

Az állatok antropomorf mivolta ellenére Michael Dipas­cale rajzoló teljesen természetesen, realisztikusan, anatómiailag hűen ábrázolja őket, „arckifejezéseik” átadásában pedig meglepően szép középutat talált az igazi kutyapofa és a rajzfilmes stílus közt. A környezet és az akciók megjelenítése egyébként inkább csak átlagos, de ez nem meglepő: az Avatar kiadványai valahogy sosem a lélegzetelállító képi világukról voltak híresek. Viszont Ennis remekül megírt, emocionálisan abszolút kielégítő sztorija mindenképpen érdekessé és élvezetessé teszi ezt a szokatlan szemszögű posztapokaliptikus útkeresést.

Rusznyák Csaba