Dream Police

Az álmodat figyelik, kontrollálják, segítik, és ha kell, megszakítják, vagyis ha nem akarod, hogy ágybavizeléssel ébresszenek, jobban teszed, ha tartod magad az álomvilág szabályaihoz, amelyek betartását speciális rendőrosztag vigyázza. A remek (mellesleg forgatókönyvíróként is dolgozó) J. M. Straczynski 2005-ben megjelent one-shotja (egyrészes képregény) különös darab. Na, nem elsősorban az ötlet vagy a kivitelezés miatt (bár azok is megérnek egy kifejtést), hanem inkább azért, mert egy olyan koncepciót vág az arcunkba, amit lehetetlen mindössze 35 oldalban akár csak elégségesen kifejteni. Straczynski itt egy külön, saját törvények szerint működő, szürreális világot teremt, amiben rengeteg potenciál rejlik, de azt csak egy folytatásos sorozat tudná igazán kihasználni. És ki gondolta volna: idén, vagy a jelenleg tárgyalt one-shot után kilenc évvel el is indult az Image kiadónál az új Dream Police széria – ugyanazokkal a karakterekkel, ugyanazzal a koncepcióval.

A sztori (ha ugyan lehet annak nevezni) az álomvilágban játszódik, ahová az alvó, és éppen álmodó emberek kerülnek – de nem csak ők bóklásznak ezen a létsíkon, hanem más teremtmények is, amiknek mind megvannak a maguk funkciói. Vannak, akik az egyes emberek álmaiban vesznek részt az álmodó képzeletvilága szerint, vannak, akik az álmokba saját üzeneteiket, impulzusaikat küldik, és vannak a rendőrök – elsősorban a két főszereplő, Joe Thursday (aki úgy néz ki, mint Billy Bob Thornton) és Frank Stanford, akik vigyáznak rá, hogy az álomvilág a maga szabályai szerint működjön, és felelősségre vonják azokat, akik ebbe belezavarnak. Ahogy Straczynski maga leírta a képregényt: „Dragnet az álomvilágban.”

Joe és Frank tehát fel-alá furikáznak egy öncélúan öreg verdával az említett álomvilágnak megfelelő városban, és segélyhívásokra válaszolnak: nem kívánt erotikus álmok, rendszeres álmokból hirtelen eltűnő rokonok, és elszabadult rémálmok. És ez a 35 oldal feszes, dinamikus, furcsaságokkal és el-elejtett információmorzsákkal teli, vagyis mindig van mire figyelni, mindig van miért tovább lapozni, az érdeklődés fenntartása egyáltalán nem probléma. Legfeljebb az a probléma, hogy az egész megragadt egy ötlet szintjén: csináljunk képregényt egy álomvilágban járőröző nyomozópárosról. Cool! De abba már senki nem gondolt bele, hogy ez a világ pontosan, vagy miket is beszélek, legalább nagyjából hogyan működik. Nyilván egy one-shotban ezt nem is lehet úgy kimagyarázni, hogy mellette cselekmény is legyen – de most, hogy elstartolt a Dream Police sorozat, ez talán már csak a múlt problémája (hogy egy kilenc éve létező képregény dramaturgiai furcsaságait mennyire menti fel egy folytatás, amire már rég nem számított senki – az más kérdés).

Mindenesetre furcsa, hogy a Föld összes lakójának az álma ugyanabban a városi környezetben manifesztálódik, amit persze ki lehetne magyarázni, mondjuk azzal, hogy az abban élő lények egyszerűsítik le a nagy a katyvaszt egy könnyen átlátható, egyszerű összképpé, de hiába is számítunk efféle támpontra. És ha csak egy kicsit is belegondolunk, alighanem arra jutunk, hogy maguk az álmok is csalódást keltőek: dinoszauruszok és meztelen emberek szaladgálnak az egyébként nagyon is valósághű utcákon, vagyis az egy-két előtérbe helyezett kötelező furcsaságot leszámítva minden túlságosan realisztikus. Hol van a vad, szürreális kavalkád, amit több millió ember álmának eredményeznie kellene? Egy ilyen sztori kiváló lehetőséget nyújtana a rajzolónak (esetünkben: Mike Deodato), hogy fantáziáját szabadon engedve, őrült vizuális csapongásba kezdjen a mindenféle logikát nyugodtan mellőzhető látomások papírra varázslásakor, és ehhez képest a legextrémebb dolog amit kapunk, az egy nagy, háromfejű, több emelet magas szörnyeteg duplaoldas képe. Ilyet pedig havonta ötször látunk bármelyik szuperhős-képregényben.

A Dream Police-t akkor lehet értékelni, ha minden magyarázatot nélkülöző, de figyelemreméltó gondolatokkal és élvezetes szituációkkal teli ötlethalmazként tekintünk rá. Azt meg, hogy Straczynski álomvilág-koncepciója hova fut majd ki a most elindult sorozatban, két rész után még korai megmondani. De ez a one-shot ezzel együtt és önmagában is egy nagyon érdekes képregény.

Rusznyák Csaba