A nagy amerikai mítosz

8. RÉSZ: A GONOSZ IDENTITÁSA ÉS A HŐS MORALITÁSA

Az első nagy, klasszikus értelemben vett szupergonosznak általában Jokert szokás tartani, annak ellenére, hogy, mint az előző részben láttuk, többen is megelőzték őt. A gyilkos bohóc azonban nem csak sokkal markánsabban véste be magát az olvasók emlékezetébe és az egész popkultúra nagy­köny­vébe, mint elődei, de ráadásul ő rezonált a legjobban azzal a szuper­hős­sel, akivel szembeállították.

1940-ben, a Batman első számában bukkant fel, egy kegyetlen, bizarr és amorális, de igen intelligens rablógyilkosként, aki egy temetőben élve terrorizálta Gotham lakosságát. A sztori végén ugyan látszólag belehalt egy véletlenül saját magának okozott sebbe, ám Whitney Ellsworth szerkesztő (aki a híres „nem ölhetnek” szabályt is kimondta a két nagy korai szuperhősre) meglátott valamit a karakterben, és rajzoltatott egy „utolsó utáni” panelt, amiből kiderült, hogy mégis életben maradt. A (ma már szándékosan) zavaros eredettörténettel rendelkező Joker lett Batman ellentéte: a káosz, az irracionalitás, az őrület, a bűn, a halál megtestesítője, aki azt a társadalmi rendet támadja személyes okokból (esetében ez többnyire pusztán a szórakozás), amit a főhős védelmez (ld. még: Amerika Kapitány – Vörös Koponya).

A szupergonoszok legtöbb típusának (szörnyeteg, őrült tudós, mesterbűnöző) gyökerei bőven vissza­nyúl­nak a ponyvairodalomba vagy akár a régi míto­szokba, tehát semmiképpen nem a szuperhős­kép­regé­nyek találmányai – leszámítva azokat, akiket tu­da­tosan egy-egy jelmezes igazságosztó ellen­pont­ja­ként írtak meg. Nekik éppúgy megvannak a színes, „hi­hetetlen” eredettörténe­tei, mint a hő­sök­nek, és ugyan­úgy rendelkeznek emberfeletti képességekkel (ld. Su­per­man), vagy leg­alább­is ki­véte­les intelli­gen­ciá­val, harcművészeti készségekkel és technológiával (ld. Batman).

Joker azonban még egy átmenet a korábbi, klasszikus gazembertípusok és az új szupergonoszok között. És nem azért, mert eredete homályba burkolózik, hanem azért, mert mindezek mellett Moriarty utódja: karakterét egyértelműen arra találták ki, hogy a főhős tökéletes ellentéte legyen, ugyanakkor kívül tartották az ikonikus jelmezek, a maszkok és a szuperképességek (harcművészet/technológia) által meghatározott olyan ellenségek körén, mint Macskanő vagy a későbbi Zöld Manó. Így velük ellentétben még beilleszthető a klasszikus mesterbűnöző kategóriába, noha a Batmannel kapcsolatos megszállottsága és egyes vizuális és tematikai elemei (arcra fagyott vigyor, nevetőgáz) már a képregényes szupergonoszokhoz is hozzákapcsolják.

De az első színtiszta példa erre az utóbbi kategóriára a Macskanő, még annak ellenére is, hogy belőle később szuperhőst/antihőst csinálnak majd (és már kezdetben is egyfajta „plátói szerelmi szál” szövődött közte és Batman közt, nyilvánvaló ellentéteik dacára). Sőt, az „új” szupergonosz egyik fő ismérve a régiekkel szemben (mint Moriarty vagy Fu Manchu) éppen az, hogy képes „megjavulni”, és korábbi életformáját megtagadva, igazságosztóként tevékenykedni tovább. Ennek éppen a Macskanő a leghíresebb példája, de később a Marvel-hősök több ellensége is átáll majd a jók oldalára, mint pl. a Fekete Özvegy, Sólyomszem, vagy akár Magneto. (Jokert az is köti valamelyest a klasszikus gonosztevőkhöz, hogy az esetében mindenféle rehabilitáció elképzelhetetlen.)

Ahogy Superman és Batman a szuperhősök két alaptípusa volt, úgy lett Joker és Macska­nő az új szupergonoszok két prototípusa: előbbi inkább a belső (ideológia, elmeállapot), utóbbi pedig inkább a külső jegyek alapján (énkép, jelmez, „szuperképességek”) számított a hős ellentétének. Az első típusnak a fennálló, és a főszereplő által védelmezett társadal­mi rendszer érdekeivel drasztikusan szembemenő küldetése van (világuralom, káosz), a másodiknak ehhez képest ideológiamentes, főleg anyagi vagy mélyen személyes motivá­ciói vannak (vagyonszerzés, bosszú). Joker emellett különösen jó példája annak, hogy a szuperhőssel ellentétben, aki rendszerint igyekszik megtartani titkos identitását, részben szerettei védelme érdekében, részben pusztán azért, hogy biztos szálakkal kötődjön a normális élethez, a szupergonoszok általában feladják identitásukat, egész normál lé­te­zé­süket (kivételek persze vannak, ld. Norman Osborn), hogy elérjék céljukat. Ez egyfajta ki­nyilatkoztatás is, amivel ismét Nietzsche übermensch-elméleténél vagyunk: a szu­per­gonosz saját magát az emberi társadalom fölé helyezi.

Mindkét „új” szupergonosztípust jellemzően hozzá­iga­zították a főhőshöz, akivel összecsapott, szemben az addigi gyakorlattal, aminek megfelelően a detek­tí­vek és önbíráskodók általában különösebb stiliszti­kai és tematikai fókusz nélkül megteremtett ellen­ségek­kel mérték össze erejüket (markáns kivételek – mint az említett Moriarty – persze voltak). Míg Su­per­man­nek rengeteg nagy erejű gonosztevővel kell meg­mérkőznie (Bizarro, Brainiac, Zod), addig Bat­man el­lenségei általában nem annyira fizikai, mint inkább szel­lemi, illetve mentális kihívást jelentenek, és az iden­titást, az elmét támadják (fegyvereik: ne­vető­gáz, félelemgáz stb.).

A szuperhősök és a szupergonoszok közti említett átjárás érdekessége, hogy többnyire egyirányú: ugyan volt már példa arra, hogy egy hősből gonosztevő lett, miután megőrült (Hal Jordan, Jean Grey), ezeket a történeteket később visszamenőleg megváltoztatták („szakszóval”: retconálták). A kivételeket inkább máshol kell keresni. A szuperhősök természetesen maguk is törvényszegők, hiszen pusztán a képességeik és a jelmezeik által felhatalmazva érzik magukat arra, hogy az igazságszolgáltatás hivatalos csatornáin kívül tevékenykedve büntessenek meg más törvényszegőket. Esetükben a küldetés, identitásuk egyik sarokköve indokolja ezt a nézetet: a közjót szolgálják, az ártatlanok, a társadalom, illetve az egész emberiség érdekében lépnek át bizonyos határokat – ám ezt a határt rendszerint meghúzzák még a gyilkosság előtt (ez, mint láttuk, az egyik fő ismertetőjelük, ami megkülönbözteti őket ponyvaregényes elődeiktől). Tehát csak egy adott pontig vehetik kezükbe az igazságszolgáltatást, és ez tevékenységük mikéntjére is vonatkozik: a szuperhős reaktív. Akkor van dolga, ha valaki bűntényt, gonoszságot követ el, a sztorit tehát jellemzően a szupergonoszok határozzák meg. Az a kevés hős, aki jobban kezébe akarja venni a dolgokat, aki proaktívvá válik, szupergonosz lesz; mind Ozymandias a Watchmenben, vagy Reed Richards az Ultimate Fantastic Fourban.

Rusznyák Csaba