Erdélyi Réka: A tér, ahol élek

Üres.

A sötétzöld kávésbögre köríve eltakarja a napot. Leengedem a kezem és a konyha billegő asztalára rakom. Fekete kávécseppek csorognak vissza a csésze oldalán a fenekére. Ma ott és nem a torkomon. Visszamegyek a szobámba, megteszem az odavezető L alakú utat s közben arra gondolok, mennyivel rövidebb lenne az ablakon át jönni. Az egyiken ki, a mellette lévőn be. Lehetnék a szegedi macskanő. A trolik nem fékeznének.

A lépcsőházban sok virág van. A mi emeletünk Az arany virágcserépé. Remélem egyszer találkozok a kígyóval. Ahogy egyre lejjebb érek, közelebb kerülök a földhöz meg a ragadtsághoz. Eljövök otthonról, elvisz a sárga villamos. Pedig ott még a levegő is más. Persze van tyúk a szomszéd ajtaján és holnap is fog valaki rántott húst sütni, aminek a szaga a szellőzőn át hívatlanul is szétterpeszkedik a kanapénkon. De ha lentről a szobámra nézek, látom magamat. Főleg az év azon szakaszában, amikor a napon nyár, az árnyékban tél van. Az üvegfesték vagyok az ablakon. Pedig nem szeretem a cigifüstöt és a betűtípusokat sem.

A járdakő hullámain járok a vizeken s még a vihar előtt inkább az aszfaltpartra lépek (a mi korunkban mindenféle hitbéli megnyilvánulás veszélyes). Olyan helyre érek ahol az égre nézve mindig madár száll, még akkor is ha kint csikorog a tél. Üvegpalota, ahol sosem a könyvekből tanulok. Mindig csak emberektől, őket figyelem. S hogy mi végre? Ezt már én is kérdeztem. Majd magamba építem és nézegetem, mi lett a legózásból. Azért én nem beszélek magamban. Sőt, néha másokkal. Onnan tudom ezeket.

Azért jót alszok. Elalvás előtt azokra gondolok, akik nincsenek itt. Akár tízen is elférünk ebben a kis ágyban. Velük megosztom a terem. Ami inkább semmi mint az enyém. Nekem semmim van. Megfoghatatlan és behatárolhatatlan viszont mások elvehetik és szennyezhetik. Egy hófehér üres szobát látva azt mondják, nincs itt semmi. Viszont, ha ugyanitt sáros cipőnyomok húzódnak keresztben a padlón, azt mondják itt kosz van. Nekem a semmi kell. Úgy ahogy van, sehogy. Mert hányingerem van, valahogy mindig. Jövendő régi szép idők. És vannak napok, hogy nincs kedvem kimenni se. Csak feküdnék az ágyon és rágyújtanék egy szálra, ami ideköt.

Dimenziók. Azt mondják ezek vannak. Végtelen tér. Kilőnek a világűrbe. Megmarkolom a sötétkék eget. De nekem is volt csillagos paplanhuzatom. Bebújok az ég alá. Reggel megtalálom a B 612-t. A rózsa szipogva tekint a távolba. ,,Vissza fog térni.” Egész meggyőzően tudok olyasmit mondani, ami tulajdonképpen bizonytalan. Az emlékeinkben van. Itt és messze. Minden soromban benne vagy(t)ok. Szép ez a hely, köszönöm hogy elhoztál. Az kár, hogy nem látom. Én magammal hoztam a rókát és a sivatagot a szobámba, ahova a konyhából az L alakú út vezet. Az elme is tér. Kitöltöm. Be.

Benyomás és kivetítés. Befogadás és kibontás. Tyúk és tojás. Foglalj álláspontot! De nem tehetem, nem tudok. Egy kijelentés és végleges. Holnap már nem is fogom szeretni a kávét. Ha azt kérdezed, ki vagyok, nevet mondok. Bár Júlia is megmondta, a névben nincs semmi. Nem vagyok betűk. Ha azt kérdezed, mit tanulok, azt mondom mindent. Téged is. És tudom, hogy lenézel. Ha azt kérdezed, hol vagyok, azt mondom, itthon. Ismerős helyen az elme ismeretlen zugaiban. Most meséljem el? Úgysem érsz rá. És most azért nem érsz rá, hogy később se legyen időd. Másnak olyan ötlete is volt, hogy reggel adjunk az emberek kezébe egy tányér levest, hogy azzal közlekedjenek egész nap. Törött porcelánnal van teli az utca. ,,Nincs időm!” Hogy nincs valamid, amit a tiédnek hívsz? Létrehoztuk az időt, hogy aztán általa vesszünk. Soha nem fogom tudni elmondani neked. De azért várok. Csendben a csönded vagyok és várok rád. Hogy elfelejts. De leírni így is lehet.

Szemléld a teret. Várd, hogy valaki jöjjön és behorpassza. Megtörje a tered határát aztán elmenjen. Figyeld, ahogy visszaépül. Újra kitágul az, ami te vagy. Önző dolog, hogy az összes tér kell neked? Nem, mert törékeny. Sylvia azt kérdezte, van-e kiút az elméből. Hát van kiút a térből? Hol a gondolat? Mi fér a fejbe? Egész Párizs meg a Burj Dubai. És ha elfelejtem, összeomlik?

Topfen és Sauerrahm. A Sparnak azt üzenem, hogy névelőket is írjanak a termékek neve elé, hogy deklinálni tudjak ebéd közben. Nálunk Darwint idéznek a vizes palackra. ,,Amelyik a legjobban tud alkalmazkodni.” Ezért köszönök a lehető leghosszabban. Ezért van egy napban több semmi gond, mint szia. De már nem idegen. Csak kicsit hamis. Azért jót alszok. Írok és olvasok. Csendben a csönded vagyok. S hogy hova tartok én így, kérdezhetnéd. Mi hozott ide? Érdekes, hogy mindenért valami mást is meg kell tenni. Eszembe se jutott, hogy azért ezen keresztül kell mennem. Az utazás fontos és mi szeretjük a köztes élvezetet. Ami nem a célunk, csak megkellemesíti az utat.

Majd elmegyek és a Csalagút másik végéről nézek vissza. Ott majd a hosszú köszönésekre és a csókolombácsikra gondolok. Így elviszem őket. Majd együtt nézzük a szélesedő folyót. Az emlékeimben lesznek a Abbey-n. És itt Szegeden kedden 11-kor megcsapja őket a felszálló benzingőz a kiskonyhában. Budapest-Szeged vonattal két és fél. Ugyanennyi vasmadarakon sokkal több. A technika kézen fogja az időt és átver. Csak a gondolat tud. Mert tudást adok neki. Nem úgy, mint egy gyerek, aki ötvenkettedszer is megeszi az orrából kitúrt fikát. A gondolatban nem csalódok. Csak tettekben. És akkor a körülmény. Egy hófehér szobában olyan nincs is.

S hogy mi hiányzik? Ha a hely, azt mondom, nincs abban semmi. Hisz emlékek kötnek oda. Sosem megfogható dolgok, mindig érzelmek. Mindig mások, és sosem én. Ha egyszer megízleltél valakit, már nem akarsz egyedül lenni. Vagy épp az ellenkezője. Én csak az akarok lenni, akit nem gyűlölnek. Hisz olyan gyorsan lángba borítanak mindent. És hogy hogy fogom túlélni? Szeretnék találni egy rókát. Viszont egy pizsama sem olyan kényelmes mint az egyedüllét. Úgy gondolom, majd mindent megtalálok, amit meg kell hogy találjak. Nekem például nem áll jól a hajam, mert mindennek megvan a helye, ideje és módja. Tehát ezt is aközben jegyeztem fel, hogy valaki okítani akart.

Ezt tanultam itt, de mesélni soha nem tudtam igazán. És eljött a hold. Majdnem teli. Beengedem az ablakon. Ma 11-en alszunk. És te félsz, hogy egyedül maradsz?