10.11.
| Pinceszínház – Ágens Társulat – Tragédia: Az ember >>>
09.27.
| Pinceszínház – Maggi és Lillemor >>>
09.26.
| PesText – Vigyázat, ez Bob Dylan! >>>
09.26.
| Pinceszínház – Ágens Társulat: Kurtizánképző >>>
09.22.
| Egy ragyogó tehetség a tűzhányók és gleccserek országából – Víkingur Ólafsson végre ismét a Müpában >>>
09.20.
| Roma Hősök – Európai drámák kötetbemutató >>>
09.19.
| A Pinceszínházban tartja Ady-estje ősbemutatóját Jordán Tamás >>>
09.18.
| A Szentendrei Teátrum produkcióival folytatódik a MASZK őszi kollekciója >>>
09.17.
| Nemzetközi sztárírók és a hazai kulturális élet legjava a 2021-es PesText fesztiválon >>>

09.16.
| Kardos Sándor kapja a ZSIFF idei életműdíját >>>
05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>

DANTE KÖREI
700 éve halt meg a költő

Tandori Dezső verse, Petrarca, Pier Paolo Pasolini művei

Kerber Balázs válogatása,a kortárs olasz költészetből

Vígh Éva, Máté Ágnes, Szörényi László, Kabdebó Lóránt, Nádasdy Ádám, Kocziszky Éva, Yilmaz-Mészáros Enikő, Pál József írása Dante művészetéről

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Állatok fölébe és alacsonyabbra náluk
2014.05.08 - tiszatáj

RENÉ GIRARD: LÁTÁM A SÁTÁNT, MINT A VILLÁMLÁST LEHULLANI AZ ÉGBŐL

Úgy alakult a nyugati kultúra története, hogy védőbeszédtől mára jót nem remélünk. Szinte zsigeri visszakozásunk legalább két kútfőből táplálkozik; elsősorban a vérmes tapasztalat­ból, hogy aki védekezni kényszerül, az eleve bukásra ítéltetett, hiszen azért kényszerül vé­dekezni, mert rá van sütve a gyengék, az elesettek, az erőtlenek, végsősoron a halál billoga, és ami szinte ugyanez: az erőtlen, az elesett, a megalázott, a megtört nem érdemli, hogy védekezzen (hiszen ha erőt venne magán, ha fölülkerekedne billogán, nem szorulna e tompa és dicstelen fegyverre), ilyeténképpen apológiája puszta magyarázkodás, mentege­tőzés, hogy azt ne mondjuk: cinkosság a nyomorral, mintegy önmaga viktimizálása.

Mindkét álláspont prejudikál, leosztja a szerepeket – az egyik együttérzésnek vélt szána­lom­ból, a másik gőgből és puszta érzéketlenségből. Véljünk bármit, mindkét zsigeri beíró­dásunk a földi hatalmasságok, ilyeténképpen pedig Sátán oldalán helyez el. Ezt is üzeni – ha csak leplek mögül, igen áttételesen is – René Girard Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből – A kereszténység kritikai apológiája című, az Atlantisz gondozásában 2013-ban megjelent kötete. Girard ugyanis világosan látja, hogy az áldozat egy szüntelen elmozdulás­ban lévő kategória, melynek védelme nem szervezhető meg normatív alapon. A könyv leg­erősebb állítása éppen az, hogy a kereszténység vak marad az evangéliumok ta­ní­tására, ami­kor – alkalmazkodva a „józanság” vagy a „demitizálás” 20. századi kívánal­mai­hoz – meg­kísérli bagatellizálni Sátán szerepét. Girard antropológiai perspektívája el­sősor­ban tehát Sá­tán evangéliumi szerepének tisztázására vállalkozik, és paradox módon úgy próbálja hatás­talanítani azt, hogy teljes súlyával és jelentőségével mutatja föl.

A probléma – Sátán problémájának – gyújtópontja az emberi vágyak mimetikus mecha­niz­musa: „Az ember olyan teremtmény – írja a francia kutató –, aki elveszítette állati ösz­tönei egy részét, és ennek eredményeképp szert tett a vágyra.* Az emberekben természetes szük­ségleteik után is erős vágy munkál, de nem tudják, pontosan mire is vágynak, mert ösztö­neik nem igazítják el őket. Nincs saját vágyuk. A vágynak az a sajátossága, hogy saját vágy­ként nem létezik. Ahhoz, hogy valamire vágyjunk, a környezetünkben levő emberektől kell segít­séget kapnunk, az ő vágyaikat kell kölcsönvennünk. […] Az egyetlen kultúra, ami való­ban a sajátunk, nem az, amelybe beleszülettünk, hanem az, amelynek a mintaképeit utá­nozni kezdjük abban az életkorban, amelyben mimetikus asszimilációs képességünk a leg­nagyobb. Ha a gyermekek vágya nem volna mimetikus, ha nem a körülöttük élő embe­reket választa­nák szükségképpen példaképül, akkor se nyelv, se kultúra nem létezne. […] A mimetikus vágy kiemel bennünket az állatvilágból. Ez a vágy a forrása annak, ami a leg­jobb bennünk, és annak is, ami a legrosszabb; annak, aminek folytán az állatoknál is ala­cso­nyabbra sül­lyedtünk, és annak, ami a föléjük emel bennünket. Szabadságunk ára nem más, mint vége­érhetetlen viszálykodásaink.” (30-31.)

Nos, a kérdés az, hogy hol helyezzük el a Sátánt, hol jelöljük ki a szerepét e sajátosan em­beri paradoxonban? A vágy mimetizmusa, figyelmeztet Girard, természete szerint ragályos: „A mimetikus vágy (…) többnyire konfliktusokhoz vezet, aminek okai világosan kiolvasha­tók a tizedik parancsolatból. A tárgyat, amelyre felebarátom nyomán vágyom, ő meg akarja tar­tani magának, és küzdelem nélkül nem hajlandó lemondani róla. […] A vetélytárs meg­jele­nése mintegy megerősíti a vágy megalapozottságát, a vágyott tárgy becsességét. […] Az­zal, hogy vetélytársam vágyát utánozom, azt az érzést keltem benne, hogy jó okkal vágyik a vá­gyott tárgyra, jó okkal óvja a tulajdonát, s így még hevesebb vágyat fog táplálni iránta. […] Ha vetélytársként jelenek meg mintaképem számára, akkor mintegy visszaszolgálta­tom neki azt a vágyat, amelyet tőle kaptam. […] Elképzelhető például, hogy egy férfiben, akinek a fe­leségére vágyódóm, már egy ideje kialudt a vágy, s most az én lángoló vágyam hatására ismét fellobban benne (…).” (24-25.)

Sátán ott viszi magát színre, ahol az imént vázolt mimetikus ragály kritikátlanná és zabo­lát­lanul ciklikussá válik, roppant kiterjesztést nyerve az emberi közösség köreiben. E féke­vesz­tett, közösségi léptékű mimetikus versengés következményeire figyelmeztet Jézus, amikor így szól: „Jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik”. (32.) A krisztusi kereszthalált megelőző mimetikus válságok, melyeket a mítoszok gyakran dögvészként aposztrofálnak, egy sajátos áldozatállító mechanizmusban találják meg – egyébként meg­lehetősen röpke hatású – ellenszerük, a mindenki egy ellen elvében, a deviancia megköve­zésben, a bűnbak, az antik pharmakon intézményében. Sátán közvádlóként lép színre, ő az, aki a közösség te­kintetét a másságra, a devianciára irányítja, majd a viszály – megkövezést követő – elültével fölszívódik. Krisztus kérdésfölvetése – „Sátán miként tud Sátánt kiűzni?” (51.) – épp a Sá­tán-jelenség e sajátos fenomenológiáját ragadja meg. Mert ontológiáról itt – legalábbis Girard szerint – még a szó legrugalmasabb értelmében sem igen beszélhetünk: „Az ördög »alaptőkéje«, ahonnét hazugságait meríti, nem más, mint az erőszakos mimetizmus, mely­ben nincsen semmi szubsztanciális. Vagyis az ördögnek nincs szilárd alapja, egyáltalán nem rendelkezik léttel. Ahhoz, hogy legalább látszólagos létre tegyen szert, Isten teremtményein kell élősködnie. Az ördög teljességgel mimetikus, vagyis nem létező valaki.” (59.)

Sátán egyszerre az evangéliumok legsúlyosabb és legsúlytalanabb karaktere. Súlytalan, amennyiben – egyetértve Girard-ral – szubsztanciális létében kérdőre vonható, és föl­becsül­hetetlenül súlyos, amennyiben kijátssza figyelmünk, hogy az evangéliumok épp súly­talanjá­ról, képlékenységéről, rá(nk)utaltságáról, belénkvetettségéről rántják le a leplet.

A szerző olvasatában az evangéliumok alapjában véve mítoszkritikai szövegek, melyek azért ismételnek meg bizonyos mitologémákat, vagy mítoszok teljes szüzséit (a könyv szinte ön­álló tanulmányt szentel a bibliai József-történet, illetve az Öidipusz-mítosz össze­vetésének), hogy mintegy gerjedésükben leplezzék le a mimetikus fellángolások áldozat­állító mecha­niz­musát, az egy mindenki ellen barbárságát, a gyilkosság közösségalapító tét­jét, az ártatlan áldozatok istenné lényegítését a viszálykodás elülése nyomán. Az evangélis­ták innét nézve szinte dekonstruktőrökként működnek, akik oly módon adnak elő bizonyos mítoszokat, hogy az irónia révén fölfejtik a mítoszokban munkáló erőszak látens hatásme­chanizmusait. „Nem szabad ugyanakkor azt állítanunk – vallja Girard –, hogy a Biblia helyreállítja a mí­toszok által elárult igazságot. Nem szabad azt sugallnunk, hogy ez az igaz­ság már megjelent, az emberek rendelkezésére állt, mielőtt a Biblia megfogalmazta volna. Nem ez a helyzet. A Biblia előtt csak mítoszok voltak. A Biblia előtt senki sem lehetett ké­pes arra, hogy két­ségbe vonja a közösségek által egyhangúan elítélt áldozatok bűnösségét.” (147) A mítoszok tehát, e girard-i szemléletben, egyszerűen nem juttathatják szóhoz az ál­dozatokat, hiszen föl sem merül kontextusukban az áldozatok ártatlansága. Föl sem me­rülhet a Biblia előtt az Emmanuel Lévinas által oly gyakran idézett talmudista alapelv, mely így összegezhető: „Ha egy vádlottat mindenki szerint el kell ítélni, akkor engedjétek szabadon az illetőt, mert csak ártatlan lehet.” (148.)

Néhány apróságot persze Girard-nak is fölróhatunk. Sőt föl kell rónunk. Amilyen körül­tekintőn értekezik bibliai textusokról, éppoly felületesen tárgyalja a mítoszok világát. Ré­szint kiderül, mit ismer fel mítoszként. Részint nem. „A Biblia előtt csak mítoszok vannak” – vallja, de Szophoklész Oedipus királya vajon csak mítosz pusztán, vagy valami más is? Az Antigónéval együttérző kar vajon mért együttérző? Tudjuk ezt? Nyilván Girard-nak is van válasza erre; együttérző, mert a színmű keltette katarzishoz (a barbár véráldozat do­meszti­kált, mindazonáltal barbár származékához) szükség van az együttérzésre. Ha amit elvesz­tünk, a szemünkben értéktelen volna, együttérzésünkre méltatlan, meg tudnánk-e siratni? S ha ezt mondaná, Girard-nak nyilván volna igaza. De a kar együttérzése ennél, úgy érzem, összetettebb, s inkább a strukturális szükségszerűség és az őszinte elborzadás dialektikáját méltányos fölfedeznünk benne. Ezt a játékot, amit ha nem fedezünk föl, épp­oly vakok va­gyunk, mint aki bagatellizálja a bibliai Sátánt.

Kissé spekulatívnak érezhetjük továbbá a mimetikus vágy könyvbéli alapfogalmának kon­cepcióját. A gondolat maga elmés, de az állítást – hogy tehát vágyaink sosem lehetnek saját vágyaink –, a maga megkerülhetetlen hozományaival, mintha nem tudná vállalni a könyv. Mit jelent ez az emberi szubsztancialitásra nézve? És ha az megkérdőjelezhető, mit jelent ez Sátánra nézvést?

Az utolsók közt, van egy pillanata a könyvnek, melyben a strukturális szükségszerűségnek és az őszinte elborzadásnak ugyanazt az ironikus játékát vélem fölfedezni, melyet René Girard nem hajlandó a mítoszok javára írni. Ezzel zárok: „Jézus maroknyi megmaradt hí­vé­nek több mint felét már magával ragadta az erőszakragály. Honnan merítették mégis az erőt, hogy szembeszálljanak a tömeggel és a jeruzsálemi hatóságokkal? Mivel magyaráz­ható ez a hirtelen fordulat, mely gyökeresen ellentmond mindannak, amit a mimetikus in­dulat­fellán­golások ellenállhatatlan erejéről megtudtunk? Azokra a kérdésekre, amelyek je­len ta­nulmá­nyomban fölmerültek, mindeddig sikerült olyan válaszokat ta­lál­nom, amelyek tisz­tán em­beri, ha úgy tetszik »antropológiai« kontextusban elfogadhatóak. Most viszont nyil­vánvaló, hogy ez lehetetlen.” (226-227.) A kiemelés nem tőlem.

Serestély Zalán

René Girard: Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből – A kereszténység kritikai apológiája. [ford. Sujtó László]. Atlantisz, Budapest, 2013.


* A fordítás itt talán pontosabb volna egy apróbb szórendcserével, ilyeténképpen: „ennek eredményeképp tett szert a vágyra”, így a hangsúly az „ennek” szóra esne, és nem tűnne úgy, mintha csak az embernek volnának vágyai, ezzel szemben az állatoknak például nem.


Címke: , , , ,
2021.09.21 - tiszatáj

RED ROCKET
Jó ideje nyilvánvaló: Sean Baker a kortárs amerikai független szcéna koronázatlan királya. Cannes-ban debütált tragikomédiája privát és nemzeti szinten boncolgatja az Egyesült Államok hátsóudvarában döglődők sehová nem tartó hétköznapjait… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.09.21 - tiszatáj

Nagy úr a véletlen, talán Isten akarata a sajátunkkal szemben. (Hogy létezik-e Isten vagy saját akarat, azt hagyjuk, egyelőre.) Nem terveztem, hogy három hét alatt háromszor is színházba menjek, ráadásul minden alkalommal magyar színdarabot nézzek, mégis így alakult… – HORVÁTH PÉTER KRITIKÁI

Tovább olvasom >>>
2021.09.21 - tiszatáj

BAKONYI ISTVÁN: PETŐCZ ANDRÁS ÚJABB KORSZAKA
„Petőcz András ugyanis olyan költő, aki egyszerre hisz a nemzeti és az európai értékekben. […] Költőnk nagyon is magyar és nagyon is európai gondolkodó” – olvashatjuk Bakonyi István Petőcz András újabb korszaka című kismonográfiájában. Egyetérthetünk a szerző megállapításával, mert Petőcz András életműve nem csupán a magyar költői-prózai hagyományt, hanem az európai, sőt világirodalmi (elsősorban amerikai) szerzők újításait egyaránt kamatoztatja művészetében… – SEBŐK MELINDA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.09.21 - tiszatáj

CSEHOV SIRÁLYA BARNÁK LÁSZLÓ RENDEZÉSÉBEN A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN
Barnák László szegedi Sirály-rendezése sokszínű tragikomédiaként tálalja a Csehov-darabot. A kisszínház színpadán szinte naturalista módon jelenik meg a 19. század végi orosz világ, ahol a vágyak beteljesületlenek maradnak és mindenki mást szeret… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.09.19 - tiszatáj

ZŰRÖS KETTYINTÉS, AVAGY PORNÓ A DILIHÁZBAN
Provokatív, egyúttal rendkívül intelligens, önmagunk és társadalmunk elé görbe tükröt illesztő remekművet alkotott a román újhullám egyik leginkább jegyzett direktora: Radu Jude előző munkája nyomvonalán haladva vágta zsebre az Arany Medvét és alkotta meg pályája eddigi talán legjobbját… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.09.16 - tiszatáj

ARANYI SÁNDOR ÉS TANÍTVÁNYAI
Ezek a melók itt most azért érdekesek, mert nem egy téma vagy szemléletmód, hanem Aranyi mentén kerültek a falra. Az ő egykori, mára szakmailag elismert tanítványai állítanak itt ki, és ezt leszámítva semmi közös, vagy semmiféle kapcsolódási pont nincs a falra kerülő munkákban… – VÁRALJAI ANNA MEGNYITÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.09.16 - tiszatáj

SZABÓ IMOLA JULIANNA: LAKÁSA VAN BENNEM
Szabó Imola Julianna kötete olyan, mint egy tüdő. Páros, lebernyeges szerv, szükséges a légzéshez, egyszerre gyakorolja a megtartást és az elengedést. Nem szól olyanról, amiről az élet ne szólna: kórházi látogatások, nagyszülők halála, terhesség, bántalmazás, válás, költözés, szülés, gyermeknevelés, betegségek, elöregedés. Mindezek egy képileg is burjánzó nyelven, a megértés vágyának orgánumán… – SZUTORISZ SZABOLCS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.09.16 - tiszatáj

SZALAI ALEXA RITA TÁNCMŰVÉSZ, AZ 1984 KOREOGRÁFUS-ASSZISZTENSE
Táncol, tanít, az 1984 című sikerprodukció koreográfus-asszisztenseként is dolgozik Szalai Alexa Rita táncművész, a Szegedi Nemzeti Színház tánckarának tagja, aki Győrből került a Tisza partjára… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás (Előzetességek és utólagosságok [2018–2019])Demény Péter: Az élet gesztenyéi (Slágerek, sanzonok, slamasztikák)H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)