„Nem tudnám elképzelni máshol”

ÁFRA JÁNOSSAL ELSŐ KÖTETÉNEK MEGJELENÉSE APROPÓJÁN SZÜCS ERIKA KIERSTEN KÉSZÍTETT INTERJÚT

Áfra János jelenleg a debreceni kulturális élet egyik legígéretesebb mozgatórugója. A 25 éves mesterszakos egyetemista nem kifejezetten a közvélemény által sztereotipizált szabadéletű hallgató karakterét testesíti meg, hiszen tehetséges költő, művészeti író és szerkesztő.

E: Idén jelenik meg első versesköteted az Ünnepi Könyvhétre. Mit jelent ez számodra? Hogyan értékeled ezt az előre lépést?

J: Megtisztelő dolog, hogy a JAK-füzetek sorozatban jelenthet meg az első könyvem, ahol korábban pl. Borbély Szilárd, Térey János és Nádas Péter is közöltek. – Nyilván nem mindenki fut be, azok közül, aki itt indulnak, de ez mégiscsak egy bíztató jel, s egyben motiváló erő. Szeretném, hogy ez a kötet ne valaminek a vége, hanem inkább egy útnak a kezdete legyen. Jó lenne később sem szégyellni ezt a kötetet (nevet), bár jellemző azért, hogy a már érettebb szerzők nem nagyon érzik a sajátjuknak – vagy akár le is tagadják – első kötetüket. Remélem, a Glaukóma valami olyasmit hoz, amitől ha el is távolodok, de később sem lesz ciki.

E: Milyen ez a kötet? Mi az, ami miatt úgy gondolod, hogy esetleg később ezt le kell majd tagadnod?

J: Szerintem ez egy általános attitűd, különösen akkor, ha valakinek például nagyon hamar jelenik meg kötete. Örülök, hogy ez velem nem történt, mert nem történhetett meg. Tinédzserként gyakorlatilag semmit nem tudtam a kortárs irodalomról, különösen nem annak mindennapjairól. Nyilván lett volna annyi versem öt-nyolc évvel ezelőtt is, hogy megjelenhessen egy kötet, de nem az volt a cél, hogy minél előbb egy dobozba dobáljam a dolgaim, hanem, hogy valami olyasmit adjak ki a kezeim közül, ami nem egy egyszerű válogatás, hanem valami komplexebb dolog, ami önálló műként is megállja a helyét és nemcsak versek egymás mellé helyezése. Ugyanakkor nyilván fontos, hogy a szövegek külön-külön is működjenek a Glaukómában.

E: A Glaukóma cím korántsem tekinthető szokványos választásnak, hiszen ismertebb nevén ez a zöldhályog nevű betegség. Mit szimbolizál a szokatlan címválasztás? Illetve miért éppen e név mellett döntöttél?

Úgy érzem, a torzult látás az életünk egyik legalapvetőbb metaforája lehetne. A kötet világában azzá válik: eltérő nézőpontok ütköznek egymással, és egy paradoxont teremt, hogy a karakter, amely köré szerveződnek a szövegek egyáltalán nem kap hangot közvetlenül. Mit tudhatunk meg róla? Lehet, hogy nagyon sokat. De az is lehet, hogy gyakorlatilag semmit. Feltűnt, hogy lehet kapcsolat a glaukóma fogalma és a barlanghasonlatból is ismert Glaukón alakja között is, de ezen merengjenek inkább a neoplatonisták vagy a kritikusok.

E: Ha jól értem, van benne egy konkrét tematika, vagy inkább logikai szerkezet, ami miatt ez egésszé formálódott az elmúlt évek során?

J: Így van. Két-három éve jelent meg valami, aminek a továbbgondolásával úgy érzem, hogy egy összetettebb anyag jött létre, ez szinte regényszerűen is olvashatóvá teszi a verseknek a füzérét. Különböző hangok szólalnak meg egymás után, amelyekből rekonstruálhatóvá lesz egy alak – minden versbeszélő ugyanazzal a karakterrel való viszonyában kap hangot. Különféle életmozaikokat kapunk az egyes szövegekből. Egy-egy szituációt, amelyekből látszólag rekonstruálhatóvá válik valami történetszerűség, mégis folyamatosan elbizonytalanodunk a pozíciókban.

E: A szakadás ívei címmel jelent meg egy videó, amelyben Szakál Dóra adja elő néhány versedet Ienciu János rendezésében. Ezek a versek (Szélről csak nincsen; Másik oldalról a száj; Berángásból a felület; Egybeszálaz) szerepelnek-e a kötetben? És ha igen, milyen pozíciót foglalnak el?

J: A négy versből 3 szerepel a kötetben, mégpedig az utolsó előtti ciklusban, de nincs kiemelt szerepük. Az intencióm szerint egyébként egy nézőponthoz kapcsolhatók, és a videó kontextusában is egy hang szólaltatja meg őket, de nyilván az értelmezőre van bízva, hogy szélesebb kontextusban ezt hogyan látja/olvassa.

E: Mit jelentenek ezek a versek számodra? Egy korai életszakaszban íródtak vagy meghatározott életeseményhez köthetők?

J: Nem szívesen kötném ezt meghatározott életeseményhez, hiszen arra céloztam az előbb is, hogy ezek szerepversek, amelyek bizonyos értelemben mindig egy idegen hanghoz kötődnek. Amit csinálok, a szó hagyományos értelmében nem alanyi líra, egyszerűen bizonyos életszituációkba helyezem át a versbeszélői tudatom – ha van ilyen. Kitágítom a saját határaimat, valamifajta empátiát gyakorlok. Megpróbálok belehelyezkedni egy-egy helyzetbe, és onnan átélni a történéseket.

E: Nemcsak költőként, hanem művészeti íróként és szerkesztőként is számos sikert tudhatsz már magadénak. Ezek közül melyik pozíciót érzed leginkább közel magadhoz? Mi az, amiben kiteljesedsz, otthon érzed magad?

J: A szerkesztési vágy ösztönös volt. Bár ugyanez elmondható az önkifejezést látszólag közvetlenebbül lehetővé tevő versírásról vagy a képzőművészet holtágain való bolyongásról is, de a szerkesztés talán kevésbé magától értetődő ösztön egy gyereknél. 8-10 éves koromban érdekelni kezdett, szerettem volna iskolaújságot szerkeszteni Kaméleon címen, ami azt fejezte volna ki, hogy mennyire sokszínű. El is kezdtem szervezni a kis szerkesztőséget, de nem voltam éppen jó tanuló, valószínűleg ezért nem kaptunk tanári segítséget, így a lap álom maradt. 20 éves korom után, amikor elkezdhettem szerkeszteni, fokozatosan állt össze bennem a kép, hogy hoppá, ez engem már 10 éve is foglalkoztatott, hogy valamit akartam, valamit éreztem, ami aztán a lappangás stádiumába került, de végül mégis visszatalált hozzám. A rajzolás és a versírás is 10 éves koromtól vált központi szerepűvé az életemben. Azt, hogy melyik áll hozzám legközelebb, melyiket érzem magaménak, nagyon nehéz megmondani, mert vannak életszakaszok, amelyek valahogy mást és mást generálnak, mást és mást kívánnak meg az embertől. Bizonyos értelemben az, hogy különböző dolgokat kipróbálok egy énkeresés, az én határainak a kiterjesztési kísérlete – még sok másban is szeretném kipróbálni magam, amivel eddig nem volt lehetőségem kísérletezni. Különösen foglalkoztatnak az intermediális kísérletek, elméleti síkon is.

E: Mire gondolsz?

J: Akár képi referenciák és szöveges tartalmak összekapcsolásában, regényírásban vagy novellaírásban is gondolkodom. Ezzel eddig hivatalosan nem foglalkoztam, de elképzelhetőnek tartom, hogy valami nagyobb kompozíciót kísérlek meg egyszer létrehozni, ami szervesen tud kapcsolódni ahhoz, amit eddig csináltam. A színházi tér is érdekel. Volt egy performansz-kísérlet, aminek a végeredményeképp a verseimből mutattak be egy mozgásszínházzal kevert darabot 2011-ben a Színláz Stúdióban. Merész kísérlet volt a rendező részéről. Azóta motoszkál bennem, hogy jó lenne a Debreceni Egyetem elhagyott aluljárójában egyszer egy poszthumán távlatokat nyitó interaktív bemutatót összehozni, a tér nagyon adná magát, valószínűleg meg is rendeznék, de nem biztos, hogy képes vagyok megírni.

E: Jelenleg mi az, ami kitölti az idődet?

J: A szerkesztés és a szervezés. Ez bizonyos értelemben munka. Az természetesen jó, hogy közvetlenül kapcsolódik a szépíráshoz mindaz, amit csinálok, de a diploma után az írást sokkal szisztematikusabban szeretném művelni.

E: A József Attila Kör és az általad alapított KULTer.hu szervezésében idén először került megrendezésre a KULTOK. Milyen jellegű rendezvény volt ez? Milyen érdeklődés követte? Mennyire volt sikeres, hiszen mégiscsak egy rendhagyó kezdeményezésről van szó?

J: A KULTOK rövidítés a KULTműhelyek Országos Konferenciájából jön. Az ország nagyobb egyetemeihez kapcsolódó kulturális műhelyek és folyóiratok képviselői szerepeltek a rendezvényen. Ez volt az első olyan fórum, ahol párbeszéd jöhetett létre ezen csomópontok között. És azt gondolom, hogy nagyon sikeresnek tekinthető a kezdeményezés, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Az előadásokból egy válogatás meg fog jelenni az egyik őszi Alföldben is. Ebben a helyzetben, amikor a bölcsészoktatás meglehetősen perifériára szorult, különösen fontos, hogy az alulról szerveződő műhelyek miként tudnak maguknak teret szerezni, hogyan tudják legitimálni önmagukat a kulturális piacon, milyen lehetőségei vannak azoknak a fiataloknak, akik valóban a kultúrával akarnak foglalkozni.

E: Mit gondolsz, Magyarországon milyen támogatottsága van ennek a pályának? Hiszen a KULTer.hu alapító-szerkesztőjeként és tulajdonképpeni üzemeltetőjeként érzékeled, hogy mennyire nincs szponzoráció. Ennek fényében milyen előrelépési lehetőségeitek vannak?

J: Ha az ember kultúrával foglalkozik, fontos, hogy legyen benne alázat a munkája iránt, és ne azt figyelje elsődlegesen, hogy mikor lát majd belőle pénzt. A tehetség önmagában csak lehetőség, a siker a befektetett munka függvénye. Egyébként a Kulterrel szeretnénk létrehozni egy egyesületet, ami céljául tűzné ki a mecenatúra alapú könyvkiadást is. Ha végre sikerül megvalósítanunk ezt a tervet, Borbély Szilárd vezeti majd a szervezetet, s reményeink szerint egyesületi alapon már az NKA-nál is jó eséllyel pályázhatunk támogatásra.

E: Ha jól tudom, nemcsak a KULTer.hu-nál végzel szerkesztői munkát.

J: A Szkholionnál és a Prae.hu-nál is szerkesztek, az Alföldnél pedig nem olyan régóta tördelő-szerkesztőként és korrektorként dolgozhatok, jó érzés így alulról becsatlakozni egy ilyen nagy múltú lap működésébe, abban reménykedek, hogy egyszer talán a lap arculatának felfrissítéséből is kivehetem a részem.

E: A szerkesztési munka mellett, vagy esetleg utána, milyen pozícióban képzeled el magad, mint munkavállaló?

J: Bár egy diszciplináris magyar szakkal kilátástalannak tűnik az ember helyzete, de ha a Prae.hu és az Alföld szerkesztése mellett különböző publikációim megjelennek, azt gondolom, meg tudok majd élni. De vannak időszakos munkák máshol is, például a Déri Múzeumban lesz egy több kiállításból álló projekt, amiben kurátor-asszisztensként veszek részt, az I. Hajdúböszörményi Író- és Alkotótáborban pedig szemináriumot vezethetek majd. Remélem, a kötet, további kapukat nyit majd meg.

E: A kulturális munka mellett, tervezed-e tudományos fokozat elérését?

J: Nos, ez még a jövő zenéje, még nem tudom pontosan, hogy miként alakul, de valószínűleg igen. Egyelőre most szeretném kipróbálni, hogyan tudok boldogulni ösztöndíjak nélkül.

E: Mit gondolsz, egyetem után, esetleg megpróbálnád-e az életet külföldön? Akár ideiglenesen, munkavállalóként, akár végleg?

J: Annyira nyelvhez kötött az életem, hogy nem tudom elképzelni máshol.

E: Amiatt, hogy távol áll tőled az idegen nyelv vagy amiatt, hogy úgy érzed, itt tudod megvalósítani az álmaidat?

J: Amiatt, hogy nem tudok belehelyezkedni egy másik nyelvi világba. Annyira kötődök a magyar nyelvhez, hogy egyszerűen nyűgösnek érzem az idegen nyelvek mélyebb elsajátításával járó procedúrát. Ez természetesen folyamatosan problémát okoz a nyelvtanulásban is, PhD-ra pedig egy fél nyelvvizsga hiánya miatt nem jelentkezhetek most.

E: Tehát szeretnél ezen a területen maradni?

J: Igen, mindenképp. De ahhoz, hogy ezen a területen maradhassak, sok mindennel kell foglalkoznom párhuzamosan. Egy konkrét dologból, pl. a szépírásból, nem tud megélni az ember – legalábbis nem 25 évesen –, de 25 év alatt talán ez is elérhető, még merek ilyesmiről álmodozni, a gyorsan változó technomediális viszonyok miatt viszont meg kell tanulni kicsit másképp látni, és másképp gondolkodni a kulturális életről is.

E: Teljesnek érzed jelenleg az életedet?

J: Egyre inkább.