Annus József: És a Polly?

HALÁSZ ELŐD

Huszonöt évesen lett egyetemi tanár Szegeden, közel negyven évig vezette a német tanszéket. Amikor 1945-ben itteni működését ifjúi lendülettel megkezdte, bárki hallga­tónak vélhette, amint ruganyos léptekkel végigsietett a szé­les folyosón. Annak is nézte az a harcsabajszú hadiérettségis (frontot és fogságot járt) kolléga, aki vizsgára várakozva be­lébotlott:

– A proftól jössz?

– Mondhatni… – bólintott Halász Előd.

– És… – állt eléje újra a reszkető hadfi. – Mondd, milyen hangulatban van az öreg?

– Tudja fene, olyan közepes…

– Közepes… De jó is lenne az nekem, jegyben!

– Meglesz az, meglesz… – sietett tovább a kihajtott ing­gallérú fiatalember.

Elképzelhető a túlkoros vizsgázó döbbenete, amikor a szobába lépve a hatalmas asztal mögött megpillantotta a professzort. Azt az ifjút, akivel korábban a folyosón össze­futott.

– Közepes megfelel? – kérdezte Előd, amint az elképedés után magához tért hallgató néhány kérdésre úgy-ahogy vá­laszolt. – Mondtam, hogy meglesz…

Az ötvenes évek szigorodó világában azt is kitalálta va­laki, hogy egyetemi tanár sem tarthat előadást bő jegyzetek (mintegy óravázlat) nélkül. A hallgatók előre készültek a nagy produkcióra: vajon Halász milyen jegyzetekkel érke­zik a következő órára. Egyikük arra fogadott, hogy kocsin húzatja be a hivatalsegéddel a fél tanszéki könyvtárat, a má­sik, hogy díszes mappában újságpapírokat hoz, de egyikük sem nyert. A professzor ugyanis egy szál apró cédulát tett csupán az asztal közepére, nem nagyobbat, mint egy ama­tőr fénykép. Erről a lapocskáról azonban másfél órás Thomas Mann-előadása végéig le nem vette a szemét. Időn­ként még közelebb is emelte, mintha valamely szót hirtelen nem tudna elolvasni. A hallgatók jegyzeteltek, figyeltek, s persze azon töprengtek, miként férhet el a nagyívű elő­adásnak akárcsak a vázlata ezen a parányi cetlin. A rejtély megoldásában segített az előadó. Amikor befejezte az órát, a kis papírlapot hanyagul az asztal közepére dobta, cigaret­táért nyúlt és kisietett a teremből. Öten-hatan ugrottak egyszerre a céduláért. Aki fölkapta, előbb csak nézte, nézte, majd szétszaladt a szája, a következő pillanatban pedig har­sányan fölnevetett.

– Mi az? Mi van rajta? – kérdezték türelmetlenül a töb­biek.

– Várjatok, olvasom… Fejléc: „Állami Áruház”. Indigó­val írva: „1 db. férfi alsó, 28,70 Ft.” Ezen keresztben bélyeg­zőlenyomat: „Fizetve.”

A hetvenes évek elején az úgynevezett vidéki folyó­iratok (köztük a Tiszatáj is) több fronton kezdték meg sza­badságharcukat. A kultúrpolitika országos vezetői már-már hajlottak annak az evidenciának a tudomásulvételére, hogy a versnek, novellának nincs személyi igazolványa, nem az a fontos tehát, hogy a szerző mely város lakónyilvántartásá­ban szerepel, a létrehozott mű értéke dönti el, helyet kap­hat-e a lapban vagy sem. A vidéki felügyelők nehezebben szabadultak rögeszméjüktől: helyi lapba helyi szerző való! S különben is: ki dönti el, melyik írás jó, melyik nem? Tes­sék komoly szaktekintélyeket kooptálni a szerkesztő bi­zottságba! Megtörtént ez is. Havasi Zoltán akkori főszer­kesztő Halász Elődöt nyerte meg a prózai rovat vezetésére. Előd elvállalta, de azt előre kikötötte, nem jön el minden szerkesztőségi ülésre, mert ő a gyűléseket – még az ilyen baráti hangú munkaértekezleteket is – szívből utálja. Ezen kívül: csak olyan kéziratokat adjunk át neki, amely a vonal közelében billeg, „hót-dilettánsok” zöngeményeivel ő nem rongálja a szemét. Nem is terheltük túl a professzort, fél év is eltelt, amíg egy hét-nyolc gépelt oldalnyi novellát átad­tunk neki, mondaná meg a legközelebbi összejövetelen, va­jon leadjuk-e. Elfelejtette persze, ám a főszerkesztő biztatá­sára jó három hónap múlva elküldte egy hivatalsegéddel az opuszt. Izgatottan bontottuk a nagy borítékot, vajon mi­lyen elemzéssel küldte vissza a rovatvezető az elbeszélést. Fönt a cím mellett egy halovány ceruzás megjegyzést talál­tunk, ennyi volt: „Érjen még!” Hosszú évekig élt a szó­használat a szerkesztőségben, ha egy kétes értékű írás sorsá­ról kellett dönteni.

Olykor – mondhatni váratlanul – megjelent azért a pro­fesszor a szerkesztőségi ülésen. A „hivatalos” szakaszban többnyire némán és kissé türelmetlenül ült az asztal mel­lett, ám amikor a konyak vagy a bor előkerült, megélén­kült, s onnan kezdve ő vitte a szót. Megdöbbentünk, mi­lyen pontos és briliánsan okos elemzést adott például egy-egy előző számról, akár egyetlen versről, tanulmányról is. Jöttek aztán a vidám történetek, kacagtató sziporkák késő estébe nyúlóan. Elköszönni azonban még nem lehetett. Rovatvezetőnk mindig tudott a városban valahol egy olyan nyitva tartó kocsmát, amelyben babgulyás kapható. Ha ez is bezárt, pillanatnyi gondolkodás nélkül irányított ben­nünket új helyszínre, ahol belépéskor még azt mondta „itt már csak egy pohárral iszunk, aztán úgy rohanunk haza a családi tűzhelyhez, mint akit nadrágon lőttek”, az elhatáro­zás persze megmaradt a szándék szintjén. Megtörtént bi­zony – kevésbé edzett ifjú feleségek nem nagy örömére –, hogy az éjszakai kalandozás virradat után fejeződött be a lángosillatú restiben.

Az okos tekintetű kis puli úgy került a Halász-család­hoz, ahogyan a legtöbb ilyen udvarra, sőt pusztára való szegény jószágot városi lakásba sodorja a sorsa: Eszterké­nek megtetszett egy kiállításon, két sírógörcs után meg is vették neki. Pár hét múlva az ilyen kutya az őt befogadó gyermeket már alig ismeri meg, miután az etetés-itatás, meg az ennél is fontosabb sétáltatás kötelessége, egyszóval az ál­lattartás minden gondja-baja alig észrevehetően, de igen hamar átkerül a szülők vállára. Így történt itt is. A profes­szor is örömmel bíbelődött a kutyával, s olyan büszkeség­gel beszélt róla, ahogyan gyermekéről is ritkán szokott az ember. Megvédte akkor is, amikor a házmester – a lakók képviseletében – egy alkalommal körülményesen és nagyon tisztelettudóan megállította Elődöt a lépcsőházban:

– Khmm…, elnézést kérek, professzor úr… Nem az én véleményem, de mondják…

– Mit mondanak?

– Hát azt mondják, kéremszépen, professzor úr, hogy egy kis baj van a Pollyval. (Ilyen előkelő nevet kapott a vá­rosi lakásban a puszták dísze, az egyszerű terelőpuli.)

– Milyen baj lenne?

– Hát kérem szépen, hogy ugat…

– Ugat. Ez tagadhatatlan. De nem gondolja, hogy ez ku­tyától egészen természetes? Nézze, ha beszélni tudna, régen tanszéke lenne a bölcsészkaron…

Ma már cégtábláján is viseli a „Béke Tanszék” megneve­zést az a sugárúti (bisztró? kocsma? italbolt?), amely vala­mikor egyszerű Béke Büfé volt, legendája azonban már ak­kor megteremtődött, amikor seregnyi fiatal költő (Veress Miklós, Szepesi Attila, Petri Feri és társaik) kispénzű hall­gatóként ültek itt egy-egy kisfröccs mellett, s gyártották a bökverseket, kínrímeket, nem egyszer zseniális rögtönzé­sei­ket, kápráztatták el az Alsóvárosról idetévedt fuvaroso­kat, szolgálatból érkezett vasutasokat, de más karok hallga­tóit is azzal, hogy fél órán át tudtak hexameterben vagy fe­lező tizenkettesben beszélgetni.

Gyakori vendége volt e műintézetnek Halász professzor is, aki legtöbbször kedves – talán legkedvesebb – barátja, Suki Béla társaságában töltötte itt az időt. (Suki tanár válto­zatos életében még cigányprímás is volt, kiváló tehetsége és szorgalma révén jelentős filozófiatörténésszé lett. Kierke­gaard és Heidegger hazai megismertetésében úttörő szere­pet vállalt. Amikor ötvenegy esztendősen eltávozott közü­lünk, Előd búcsúztatta a lapban.) Ez a napsütéses kora őszi délután is ott találta a két nagy műveltségű férfiút a Béke asztalánál, amikor a már említett házmester lélekszakadva berontott az ivóba, s lihegve hörögte a hírt:

– Professzor úr, professzor úr, nagy baj van…, de ne tes­sék nagyon megijedni, mert nincs olyan nagy baj…

– Mondja már!

– Hiszen mondom… Ott a női klinika mellett, de még a sebészeti bejárata előtt…

– Mi történt, azt mondja!

– A nagyságos asszony ment át a Pollyval az úton…

– És?

– És ekkor történt a baj, ami azért elég baj…

– De mi történt? Azt mondja végre!

– Elütötte őket egy motorbicikli… A nagyságos as­szonynak alighanem a térde… De én nem tudom, hogy el­tört-e vagy csak ugye csúnyán összetört, mert én nem is mertem odanézni… Bevitték a sebészetire…

– Ne részletezze már nekem… Azt mondja meg, a Pollyval mi van?

– Hát ő persze elnyargalt a pórázzal ijedtében, de sze­rencsére egy műtőslegény ott a gyerekklinika előtt meg is fogta…

– És?

– Aztán én hazavittem.

– Nincs semmi baja?

– Nincs annak semmi, csak azért nyűszít, mert bezártam a garázsba…

– Hát miért nem ezzel kezdte? A jóisten áldja meg ma­gát…

A német-magyar (és magyar-német) szótáráról híres pro­fesszort egyszer éppen fő műve hozta nehéz helyzetbe. Jobban mondva: a szótár ügyében a professzor hozta za­varba az úgynevezett Illetékeseket. Kiadták ugyanis a re­mek munkát Amerikában is, onnan pedig a honoráriumot dollárban, tehát úgynevezett kemény valutában utalták át a Nemzeti Bankba. A mi fogalmaink szerinti horribilis ös­szeget azonban a címzett nem vehette föl egykönnyen, lé­vén hazánkban azidőtájt igen szigorú devizagazdálkodási törvény. A bank annyira komolyan vette a törvényt és az átutalt összeget, hogy Halász professzor honoráriumának dolgában külön ügyintézőt jelölt ki. A hivatalában pontos Kopka elvtárs előbb tetszetősen gépelt levelet küldött a professzor úrnak, majd – miután erre válasz jó ideig nem érkezett – újabb értesítésében arra kérte Elődöt, hogy al­kalmasint keresse föl őt személyesen a bank ilyen és ilyen számú szobájában, hogy a pénz sorsát megbeszélhessék. Az alkalmas idő jó fél év múlva következett el, Kopka elvtársat ekkor már nem találták a bankban, az akták azonban elő­kerültek, s megnyugtatták a professzort, hogy a pénz is rendelkezésre áll. Fölveheti (némi levonások, befizetések után) forintban, de kérhet olyan árucikket is, amelyet egyébként forintban nem, vagy csak várakozás után, kö­rülményesen kaphat meg.

– Árucikk? – kapta föl a fejét Halász doktor. – Akkor a levonások, befizetések után maradó teljes összegből ameri­kai cigarettát kérek. Fölírok néhány márkát, amely meg­felel…

Az új hivatalnok elképedt, ahogyan bizonyára Kopka elvtárs is tette volna.

– Cigarettát? Az egész összegért?

– Miért ne? Elfogy az. Meg én kínálgatni is szeretek ba­ráti körben…

– Dehát professzor úr, ezért az összegért kaphatna pél­dául…

– Na? Például?

– Például egy Trabantot. Kombit is talán…

– Na, látja, az nekem nem kell. Cigaretta kell. Árucikk vagy nem?

– Igen, igen, de… Nehéz kérés, nehéz kérés. Ebben én egyedül nem dönthetek. Tessék szíves lenni benézni pár hét múlva. Talán egy hónap…

Telt az idő, elmúlt egy újabb félév, amikor Előd a vona­ton mondta:

– No, ma megint benézek a bankba, vajon mit monda­nak a honoráriumról.

Este ismét összetalálkoztunk a Nyugatiban. A profes­szor természetesen azonnal meghívott egy söröcskére az étkező kocsiba.

– Az ám! A honor! Mit mondtak?

– Kérlekszépen, legújabb ügyintézőm, Jankovszky úr még a helyén van, ezt örömmel vettem. Széles mosollyal fogadott, kérdezvén: „Meggondolta magát, professzor úr? Jöhet a Trabant?” „Nem!” Jelentettem ki határozottan is­mét, hogy engem csak a cigaretta érdekel. „Hát akkor még várnunk kell…” És ilyen szépen mondta: „Az illetékesek töprengenek a megoldáson… A dolog nem egészen remény­telen.”

Nem tudok beszámolni róla, vajon mire jutottak nagy töprengésükben az illetékesek. Annyi bizonyos, hogy a professzort én Trabantban nem láttam, de amerikai cigaret­tával sem kínált meg soha…

95 éve született Halász Előd (1920. október 9 – 1997. június 28.) germán filológus, irodalomtörténész, nyelvész, tanszékvezető egyetemi tanár.