07.26.
| Te csak hallgatod Bob Dylan-t, vagy nézed is? >>>
07.05.
| MAMŰ Galéria – Könnyezet-Környezet / Weeping-Environment >>>
07.05.
| Nyári szabadtéri Képmás-estek a Halász-kastélyban >>>
06.27.
| Weöres Sándor Napokkal indít a Gyulai Várszínház >>>
06.27.
| Jazz Kocsma – Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvének bemutatója >>>
06.14.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Lengyel András Tömörkény-tanulmányok című kötetének bemutatója >>>
06.13.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Színkép, hangkép, összkép című kötet bemutatója >>>
06.12.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Petőcz András A visszaforgatott idő című könyvének bemutatója >>>
06.06.
| Tiszavirág Fesztivál >>>
06.06.
| A koreográfus >>>
06.05.
| Debreczeny György ezen a szép napon című kötetének bemutatója >>>
07.26.
| Szombattól lehet jegyet venni a THEALTER előadásaira >>>
07.25.
| Magyar képregényben éled újjá Zorro >>>
07.24.
| Alkotói rezidencia Szegeden és Újvidéken >>>
07.05.
| Legéndy Jácint verseskötetét ajánlja a Fekete Zajra érkező Ash Code >>>
07.02.
| Ivo Dimcsev tartja az idei THEALTER workshopját >>>
06.20.
| Új, állandó kiállítás emlékezik Szmoljanban Nagy László költőre >>>
06.19.
| Átadták az Év Gyerekkönyve Díjakat >>>
06.19.
| PesText − új nemzetközi irodalmi fesztivál Budapesten >>>
06.03.
| Meghalt Térey János költő, író, drámaíró >>>
05.29.
| Villámgyorsan épül fel az ország legnagyobb színháza >>>
05.25.
| Több cannes-i filmet a Mozinet mutat be a hazai mozikban >>>

Battai Detre István, Peter Brezňan, Németh Gábor Dávid, Normal Gergely, Petőcz András, Ivan Štrpka, Jan Těsnohlídek, Jiří Žáček versei
Bene Zoltán, Jódal Rózsa, Peter Šulej prózája
Gion Nándor hangjátéka
Petőcz András hatvanéves
Írások a magyar századforduló irodalmáról
Az 58. Velencei Képzőművészeti Biennáléról

>>>

BESZÉLGETÉS SZECSŐDI FERENC HEGEDŰMŰVÉSSZEL
Júniusban ünnepelte 65. születésnapját Szecsődi Ferenc hegedűművész. Ez egy muzsikus életében nem számít feltétlen fordulópontnak, ám Szecsődi egyetemi tanárként a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának Vonós Tanszékét vezette. 23 éves korától tanított az akkori Zeneművészeti Főiskolán, majd jogutódján az egyetemi karán. A tanszékvezetést most át kell adnia, de a tanítást tovább folytatja… – MÁROK TAMÁS INTERJÚJA

>>>

Annus József: A szatymazi szőlősgazda
2016.02.24 - tiszatáj

Mocsár GáborMOCSÁR GÁBOR  (1921. FEBRUÁR 24 – 1988. DECEMBER 3.)

Mi magyarok jóízűket tudunk vitatkozni olyan kérdé­sekről, amelyek más nép fiai között talán föl sem vetődnek. Ilyen eminens magyar vitakérdés mindjárt, hogy ki a ma­gyar. Lehet erről felületesen és félig komolyan diskurálni, de el lehet jutni a jelképes (vagy akár valóságos) bicskapat­tintásig is. Nagyjaink (Adytól Illyésig) nem egy aforizma tö­mörségű meghatározást hagytak ránk, a vitát azonban meg­szakítani ők sem tudták. Előkerül az időről időre min­dig.

– Már pedig én azt mondom – emelte a kezét ilyenkor Gábor –, hogy lévén befogadó nép, hát az a magyar, aki az akar lenni. Mondom a magam példáját. Csak két apró vil­lanásban. Az egyik: anyám – aki nánási nemes hajdú lány volt – családi perpatvarok közben nem egyszer vágta apám fejéhez: „Maga csak hallgasson, a maga nagyanyja még ott pipázott a hadházi cigánysoron…” A másik villanás későbbi életemből való. Az ötvenes években úgynevezett nagy em­ber lettem. Szerkesztőbizottsági tag a párt központi lapjá­nál, jó fizetéssel, fekete autóval, mifene. Valami fejtágítón – ahol az első rész utolsó felszólalója voltam – a kávészünet­ben hallom ám a hátam mögött két fontos elvtárs össze­súgását: „Rendes biboldó gyerek lenne ez a Mocsár, csak ne választott volna ilyen hülye nevet…” Bezzeg, amikor há­rom heti gyors kiképzés után a frontra vittek alig húszéve­sen, senki nem kérdezte tőlem se, a pitvarosi tót bajtársam­tól, meg az eleki romántól se, hogy van-e jogunk a hazát védeni. Úgyhogy magyar vagyok, akárhonnan jöttem, ezen én tipródni soha nem szoktam.

Hogyan lett jótollú újságíróból Mocsár Gábor kitűnő író? (Mert az lett, ha manapság – más elfeledett nagyokkal együtt – kevesen olvassák is.) Ennek folyamatát, jelentős íróvá érését már mi, szegedi irodalmárok figyelhettük köze­lebbről, miután a hatvanas évek közepén „idemenekült” imádott Debrecenjéből. (Oda csak – ahogyan ő mondta – meghalni ment haza végül.) Életének legtermékenyebb ne­gyed századát Szegeden töltötte. Íróként érkezett ide, ter­mészetesen, megjelent már ekkorra Ördögdomb c. kisregé­nye, s nemrég a nagy figyelmet keltett Piros tövű nád, benne remek novellák (köztük a Téli csillag, amely Tamá­sira emlékeztető lírával, ám Sánta Ferenc-i pontossággal íródott) mellett ott található az Eszterék homloka c. újabb kisregény is. Bár Veres Péter egyik levelében még e novel­lákon is számon kéri a hűségesebb valóságábrázolást, ké­sőbb már elragadtatással dicséri, mert a valóságból irodal­mat képes teremteni. (Mint tudjuk, Péter bácsi sültrealista fölfogásába nehezen fért bele a valóságot megemelő költé­szet. Szóban is mindig intette a fiatal írót, hogy jobban és még jobban tisztelje a valóságot. Egy ilyen vitában mondta el neki Gábor a híres történetet Medgyessy Ferencről, aki­nek első debreceni kiállításán a távoli rokonok is megjelen­tek. Azt mondja az egyik nagybácsi, aki számadó volt a Hortobágyon: „Ez a lú itten, amelyik fekszik… Ez ni, te Ferenc, ez a növendék. Jól van ez, jól van, de azt nézem én, hogy ha ez fölállna, hát az egyik hátulsó lába hosszabb lenne, mint a másik…” A szobrász odalépett, megnézte művét, majd így szólt a számadóhoz: „De nem áll föl, And­ris bátyám! Mert ez nem lú, hanem szobor…” Péter bácsi erő­sen elgondolkodott a történeten.)

A valóságnak egyébként Gábor – mesteréhez hasonlóan – szenvedélyes és figyelmes kutatója volt mindig. Példa erre a Nálunk vidéken c. szociográfiai kötete, amelyet többen próbáltak riport- és publicisztika gyűjteménnyé lefokozni, ám újraolvasva is látszik: többet adnak az itt sorakozó írá­sok bármely újságműfajnál, mert mélyebbre ásnak, törté­neti okokat vizsgálnak, a szereplőket pedig nem csupán föl­sorolják, hanem láthatóvá teszik. E műfajhoz a későbbiek­ben sem lett hűtlen, Égő arany c. könyvével indult az új Magyarország fölfedezése sorozat. (Ennek írása közben fi­gyelhettem meg, hogy tehetsége mellett mekkora erénye volt a szorgalom és kitartás is. Hónapokat töltött az olaj­mezőkön, utánajárt a legapróbb adatnak, egyik „adatköz­lője”, az öreg fúrómester miatt külön elbuszozott egy zalai kis faluba, pedig Algyőn tucatszám talált volna hasonlót, de őt éppen az az ember érdekelte, mert falusi borbélyból lett olajbányász.)

Korábban is föl-fölvillan írásaiban a groteszkebb, ab­szurdabb (vagy inkább – Páskándi Géza szóleleményével élve –: abszurdoid) látásmód és humor, tehetségének ezt a vonását később engedi majd szabadjára, hogy aztán öt-hat könyvön át könnyedén viháncoljon a Hudák elvtárs, Tre­zor Bandi, Brusz Menyus, meg a bácscsicsói asszonyok által benépesített szatírák olykor röhögtető, máskor nagyon is elgondolkodtató világában. Humorát, fogékonyságát a helyzetkomikumra – sajnos, csak egy alkalommal – szín­padon is megmutatta. A felszabadulás 25. évfordulójára rendelte a darabot Lendvay Ferenc, a legendás színigazgató, a dramaturg ekkor Karinthy Cini volt. Utólag elgondolva is elámul az ember, miként tudta ez a trió színpadra vinni 1970-ben a Mindenki városát Szegeden? A játék ugyanis egyáltalán nem „gerojokat” és a felszabadítókat messiásként váró magyarokat mozgat a színpadon, hanem majdnem el­lenkezőleg: parancsra cselekvő hús-vér katonákat s legalább is szorongó városlakókat. Az úgynevezett alapsztori persze némiképp könnyítette a bátor vállalkozók dolgát. Nem másról volt szó ugyanis, mint hogy a városparancsnok uta­sítása szerint meg kell indítani a színházi előadásokat, hadd lássa a nép, hogy már-már zavartalanul békés az élet, még­hozzá a kultúratisztelő felszabadítók jóvoltából. Igen ám, de milyen darabbal induljanak? A döntés majdnem lehetet­len, mígnem valakinek eszébe jut a Csárdáskirálynő. „Á, Szilvíja!” – kiált föl a parancsnok. „Az nagyon harasó, Moszkvában is játsszák, az mehet…” Ötödik-hatodik elő­adásnál tartott a darab, amikor tisztemül adódott, hogy a szerkesztőségbe érkezett két tagú szovjet íródelegációt a színházba elkísérjem. Szerencsémre tolmácsként velünk tartott Földeák Iván az írószövetségből, a munka reá nehe­zedett, nekem elég volt csendestársként izgulnom, mit szólnak a vendégek a – számukra bizonyára különösen – szokatlan előadáshoz. Az egyik párbeszédet a szokásosnál is nagyobb szorongással vártam. Szegény Iván Jóska szovjet kapitányként beszélget a történelem tanárral, akit Mentes Józsi alakít. A tanár megkérdezi: „És kapitány úr mi volt civilben? Mármint foglalkozás…” A tiszt ekkor megáll, föl­néz és – miután megnyugtatja a kérdezőt, hogy érti a kér­dést – sóhajtva mondja: „Mérnök… inzsenyér…, mérnök voltam egy óragyárban…” Mentes Józsi ártatlan kék sze­mével csodálkozva néz a kapitányra s ugyancsak álmélkodó hangon kérdez vissza: „Óragyárban? Önöknél vannak óra­gyárak…?” A nyíltszíni kacagás és a nyomában feldörgő taps ennél a poénnál soha nem maradt el. Most sem. „Sto, sto…? – kérdezgették a vendégek a páholyban. Iván falfehé­ren ismételget nekik valamit, de nem értem a nagy hangza­varban. „Mit mondtál nekik?” – kérdem tőle később. „Hogy lefordíthatatlan magyar vicc… Ez a bitang Gábor jól megizzasztott…”

Élőbeszédben Gábor nem volt úgynevezett vicces em­ber. Sőt, a viccet, pláne a közönségeset egyenesen meg­vetette. Mesterére hivatkozva mondta olykor: Ugyan hagy­játok már, a viccmesélés Péter bácsi szerint az elme renyhe­sége! Persze, ha úgy adódott, hogy a szóban forgó témához (vagy csupán egy kifejezéshez) valamilyen anekdotával tu­dott kapcsolódni, örömest megtette, s prózaíróhoz illő dramaturgiával, alakfestéssel és elhitető erővel adta elő, mintha valóságos történetet mesélne. Olykor hozzá is tette: ez így volt, nem én találtam ki. Egy alkalommal – húsvét utáni kedden – alig leülve a szerkesztőségben azonnal ás­ványvizet kért, mondván, tegnap az állomási restibe balla­gott át cigarettáért, hát kit látnak szemei: debreceni jó ba­rátja, egy biológus áll a söntéspultnál, kezében egy pohárka konyakkal…

– A többit már ne is kérdezzétek! Három vonatot szalaj­tott el, én meg az ünnepi ebédet… Szóval megint nem men­tünk a nagytemplomba, mint a hortobágyi csikós… Vagy nem meséltem én ezt még nektek? Ó, hát ismert történet ez Debrecenben! Az öreg csikós is mindig így járt húsvétkor, ha hazamehetett, mint mi a komámmal. Készült ő az isten­tiszteletre, fel is öltözött rendesen, de valahogy mindig másfelé vitte az ünneplős csizma. Hanem amikor a fia fel­serdült, már nem az öreg, hanem a fiú ment haza, az öreg maradt a pusztán. Ráparancsolt a gyerekre: „Mehetsz, de a nagytemplomban ott légy, s nekem aztán kedden elmon­dod, mit beszélt a nagytiszteletű úr! Érted? Ez így legyen, mert különben szíjat hasítok a hátadból!” Ünnep után meg­jön a gyerek. Falatozás közben az öreg rátér a templomra. „No? Voltál? „A gyerek bólogat: „Nagyon is voltam, eltar­tott vagy két óra hosszat…” „Oszt mit mondott a nagytisz­teletű úr?” „Hát elmesélte, hogy Krisztus urunkat a ge­cse­máni kertben elfogták, aztán keresztet raktak a vállára, el­hajtották egészen a Golgota hegyére, ott aztán felszögezték a keresztre… Meg is hótt!” Az öreg kezében megállt a bicska. „Meghótt? Krisztus urunk? Azt mondta?” „Azt biza, hogy meghótt…” Az öreg nézett föl a friss tavaszi égre, aztán megszólalt újra. „Mondta, mondhatta, én még­sem hiszem… Mert nagyobb híre lenne annak…”

Az irodalom is olyan, mint a bolhapiac: olykor az érté­kesebb portékáért kevesebbet adnak, a kevésbé igényes áru néha kapósabb, jobban meg is fizetik. Így járt Mocsár a sza­tírákkal. Egyik a másik után jelent meg magas példány­számban, jól meg is fizették. Az egyik még új kiadást is megért, no ebből vette a szatymazi birtokot. Nem volt ez hatalmas gazdaság, mindössze egy jó állapotú tanya kis pin­cével, meg talán egy holdnyi terület, de annak a fele jól termő szőlővel telepítve. Az egykori vákáncsos fia persze nem értett a műveléshez, a borászatban különben is csak a végtermék érdekelte, Vince lett hát a vincellérje, öreglegény a harmadik tanyából.

– Olyan háromnegyedes esze van, így mondják a tanya­világban, de megcsinál azért mindent – jellemezte Gábor a vincellért. A birtokot és a vincellért azonban sokáig nem állt módunkban megismerni. A gazda nem invitált ben­nünket, a borból sem hozott akár egy kortyot. Nem volt adakozó hajlamú ember soha, ez a fukarság azért már min­den barátot és kollégát meghökkentett.

– Nektek sem hoz? – kérdezte a régi debreceni cimbora, Bata Imre, aki útbaejtette egy alkalommal Szatymazt, s nem csak a birtokot, de a gazdát is megtalálta. – Előbb még kerített egy demizsont, forgatta, nézegette, majd vissza­küldte vele Vincét a pincébe: hozzon kisebbet… Nem ta­lált. „Hát ezt a nagy edényt meg nem adhatom oda”, mondta Gábor, s a borajándék lekerült a napirendről…

Olykor mi is kérdeztük szüret után:

– Mennyi borod termett, Gábor?

– Nem sok. Úgy nyolc-kilenc hektó…

– Hát az elég sok. Adsz el belőle?

– Bolondok vagytok? Ebből a kevésből? Hát megivódik az…

S megivódott. Egyik tavaszon különösen sebesen ivód­hatott, mert a gazda március közepén „kinnfelejtődött” a tanyán s még április közepén sem jelentkezett. Mi lehet vele?

– Nem érdekel! – sipította Irmuska a telefonba. – Ne is kérdezzék, mert fölrobbanok. Kiment, nem jött. Üzentem utána, nem jött. Kiküldtem a vejemet, elzavarta. Én levet­tem róla a kezemet…

Tanakodtunk, tervezgettünk, hogy majd kimegyünk megnézni, de mindig közbejött valami, nem mentünk. Bi­zonyára könnyen meg is nyugtattuk magunkat: borosgazda a tanyában, alatta a pince (manapság divatos hasonlattal élve: Maci a málnásban), mi baja lehetne? Jött azonban egy másik debreceni barát, aki szintén útbaejtette az édenkert lakóját, s ijesztő híreket hozott: infernális nyomorban, el­esett állapotban találta a gazdát. Már föl se kel, ágyban kö­nyökölve hörpöli a vinkót, a vincellér pedig hordja neki li­terszám. Baj lesz ebből, meglátjátok… Másnap Irmuska is jelentkezett. Ő is aggódik már, rossz híreket hall Szaty­maz­ról, megtenném-e, hogy hiteles tudósítást hozok, de az is­te­nért ne mondjam, hogy ő küldött, mert akkor…

Az a szép feladat, ami nehéz, mondogatta egykori ma­tematika tanárunk. No, vágjunk hát bele. Emlékeztem, hogy milyen élvezettel beszélt egyszer a túrós palacsintáról, mint a létező legfinomabb ételről, amelyet az emberiség eddig kitalált. Feleségem készített vagy húszat, egy kisebb tepsiben még jól összesütötte, el sem hűlhetett, amíg a bir­tokra értünk. A rémhírek csak részben igazolódtak. Gábor nem feküdt ágyban, hanem két szőlősor között botorkált elnyűtt kék melegítőben, széttaposott, fűző nélküli cipő­ben. Egy karóra támaszkodott, úgy bicegett felénk, amint bekanyarodtunk a füves bejárón.

– Na, megjöttetek? Hát végre! Hányszor mondtam… – itt abbahagyta, talán eszébe jutott, hogy soha senkit nem invitált ő pinceszerre, minket sem. – Vince! Hallod, Vince? Vendég jött, szedd a lábad… Te, Vince, csak nem a pincé­ben kuttogsz már megint? Iszol, mi? Hogy a ménkű…

– Dehogy iszok, dehogy iszok… – tüsténkedett elő a há­romnegyedes eszű ember. – Nem iszok én, Gabi bácsi, ha­nem söprögettem odalent – hadarta Vince. – Meg aztán, ha ittam volna is egy kortyot, hát nyomtató lónak se kötik be a száját, ugyi?

– Ej, te nyomtató ló, az anyád szentségit! Na, hozzál bort, mert vendég jött, látod: a szerkesztő úr, meg a fele­sége, a tanárnő, úgyhogy viselkedj rendesen! Ja, hát autóval vagytok… Na, nem baj, azért hozzad azt a bort…

Beljebb kerültünk a tanyába. Ennek leírásában nem túl­zott a debreceni kolléga. Valóban ijesztő rendetlenség és kosz fogadott bennünket. Feleségemnek egy rozzant széket ajánlott föl a házigazda, engem a vaságyra invitált maga mellé.

– Jól elvagyok én itt, tudjátok-e… Ez a Vince az anyjával él, amott a nyárfás tanyában. Az öregasszony jól főz, néha küld valamit…

– A palacsinta! – Hoztam azonnal, Gábor ki is emelt egyet, eszegette.

– Jó ez, nagyon jó. Na ezt még soha nem küldött az öregasszony, meg is mondom Vincének… De ez a Vince! Hát valamelyik nap nem idehozott három cigányt. Meg­ittak vagy öt liter boromat.

– Nem az a fontos. Jó volt-e a muzsika?

– Á, dorozsmai pancserok voltak… Dehát tudod: nekem valamikor Magyari húzta a Bikában, ha rákezdtem, hogy „Túr a disznó, túr a mocsár szélen…” A Magyariék! Mesél­tem már neked az igazoltatásukat? Nem? Nahát ezt hallgas­sátok meg, óriási történet! Két változat van, én az elsőt hi­szem el, mert annak történelmi tanulsága van, meg az a hi­hetőbb. Szóval negyvenöt után, illetve már negyvenötben, mert ott volt az ideiglenes kormány Debrecenben, meg­kezdődtek az igazoltatások: ki mennyire kozmált le az el­múlt rendszerben, különösen a végén. Kitalálták, hogy Ma­gya­riék is csak akkor mehetnek vissza a Bikába, ha átesnek az igazoláson. Három tagú bizottság várta a prímást, a banda kint reszketett a folyosón. Jó félóra után kijött Ma­gyari, a cimbalmos azonnal galléron ragadta: „Na, mi van? Mehetünk a Bikába?” A prímás lógó orral ballagott tovább. „Mondj már valamit!” „Nem mehetünk…”, szólt a főnök összetörten. „De miért?” „Hát mert olyanokat játszottunk, hogy Horthy Miklós, ha felül a lovára, meg ilyesmi…” „Hát mér nem tagadtad le, te anyaszomorító?”, rángatta meg a cimbalmos. „Nem lehetett, nekik húztuk…” Na a másik változatban ugyanez az alaphelyzet, csak éppen kér­dést tesznek föl a prímásnak, amely így hangzik: „Ismeri-e Marx, Engels tanait?” A prímás gondolkodik, majd vála­szol: „A Marx az pék volt a Nemzetőr utcában, az Engel, az rőfös… Hanem ez a Tanai nem Tauszig volt azelőtt?”

Megjött Vince a borral. Piros lábasban hozta, mint a te­jet, abból öntött Gábor vastag vizespoharába.

– Hát akkor én megkóstolom, ha már ti nem ihattok…

Amikor indulni készültünk, Vince megkérdezte:

– Öntsek a szerkesztő úrnak elvitelre?

– Nem bögrecsárda ez, te! Meg aztán te is tudod, hogy nincs edény…

Aggodalmak között hagytuk el a birtokot, ennek han­gulatában számoltam be tapasztalataimról Irma asszonynak is. Ő némiképp tanácstalanul hallgatta szavaimat, majd visszanyerte határozottságát:

– Akárhogy volt, most most van! Valamit tennem kell…

Megnyugodva távoztam, napokra elfeledtem a szatymazi kirándulást Vincéstől, Gáborostól. Feleségemnek ugyan eszébe jutott, hogy a palacsintás üvegtál bizony ott­maradt, ezt meg a „több is veszett Mohácsnál” elkoptatott közmondással adtuk át a feledésnek.

Május elsején egyenes adásban kapcsolták a televízióban az ország nagyobb városait. A szegedi tudósítók természe­tesen a ligetből jelentkeztek. Egyik vendégük – mint be­harangozták – Mocsár Gábor József Attila-díjas író lesz, aki az olajbányászokról beszél majd a munka ünnepén. Iste­nem, mi lesz ebből?

Szép kerek interjú lett belőle. Gábor vasalt öltönyben, frissen nyíratkozva, üdén és okosan válaszolgatott a ripor­ter kérdéseire. Nyugodt volt és kipihent, mint aki most jött meg a szanatóriumból…


Címke: , , ,

2019.08.19 - tiszatáj

KONTRA FERENC: AZ ÁLOM HÍDJA
Valahol Közép-Európában, a Duna mentén van egy város, amit alig két évtizeddel ezelőtt hetvennyolc napon át bombáztak. Atomtöltetű rakétákkal. Azért, hogy lerombolják a hidat, amely a folyó két partját, és így a város lakosságát összekötötte. A hídrombolás előzményeiről, apokaliptikus emlékéről és annak napjainkig tartó következményeiről szól Kontra Ferenc legújabb regénye… – MUDRICZKI JUDIT KRITIKÁJA

>>>
2019.08.14 - tiszatáj

MEGMENTETT MŰKINCSEK 2019
A Magyar Nemzeti Múzeum hiánypótló kiállítása, a Kő/Papír/Freskó (a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszék Diplomakiállítása) olyan precíz restaurátor munkafolyamatokba kalauzol el bennünket, amelyeket nem láthatunk mindennap. Maga a tárlat is olyan, mint egy kulisszajárás, belépve a kellemesen és szükségszerűen hűvös terembe az oldalfalon rögtön olvashatunk képpel, rövid curriculum vitae kíséretében az alkotókról… – TÓTH EMESE BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.08.11 - tiszatáj

REKORDOKKAL ZÁRT A 29. THEALTER FESZTIVÁL
Minden a nézőkön múlik – összegezte a rekord nézőszámot és jegybevételt hozó 29. THEALTER Fesztivál legfőbb tanulságát a szombat esti díjátadón Balog József, a  rendezvénysorozat művészeti vezetője. A közönségdíjat Szabó Veronika produkciója, a Qeendom kapta.

>>>
2019.08.09 - tiszatáj

KILENC PRODUKCIÓ SZEREPEL A SZEGEDI SZABADTÉRI 2020-AS MŰSORÁN
A Dóm téren öt, az újszegedi színpadon négy produkciót – koncertet, operát, rockoperát, musicalt és színdarabot – kínál a közönségnek 2020 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékok, jelentették be a fesztivál vezetői pénteken a REÖK-ben.

>>>
2019.08.08 - tiszatáj

HORVÁTH NÓRA A THEALTEREN
Felfedeztem egy szuper tehetséges táncost, illetve nem is én, hanem a Thealter szervezői, de még őket is megelőzte a táncos szakma, mert a grémium neki ítélte idén a Lábán Rudolf-díjat. Horváth Nórának hívják… – IBOS ÉVA ÍRÁSA

>>>
2019.08.07 - tiszatáj

KÖZÖS ÜGYEINK A 29. THEALTER FESZTIVÁLON
350 perc színház – ennyit, azaz majdnem hat órányi intenzív élményt és gondolatot kellett befogadnia annak, aki kedden végignézte a 29. THEALTER Fesztivál mindhárom aznapi előadását: a kolozsváriak, a színművészeti egyetem hallgatói és a két szlovén színészfenomén vendégjátékát… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.08.06 - tiszatáj

KETTŐS ÉLETEK
Idővel a klasszikus formanyelv hanyagolása is pózzá válik. Olivier Assayasszal legalábbis ez a helyzet. Poszt-’68-as, rock and rolltól lüktető, szabadság és szerelem ideáit is karóba húzó remekműve, a Hideg víz után egyre kevésbé volt képes fenntartani a nagyformátumú szerző imágóját – noha a valóság és fikció összeütközésével játszó, zömmel hiperrealista Irma Vepet és a Sils Maria felhőit összeköti a színészek lelkivilágának, plusz a műalkotás létrejöttének vizsgálata, a francia direktor az utóbbi időben jóval enerváltabban lát munkához… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.08.06 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Az az érzésem, hogy az idei Art Capital szlogenje (Régi és új álmok) rokonságban áll az amerikai álommal mint mítosszal, mely szerint minden egyén saját erejéből kemény munkával képes saját életét jobbá tenni, leginkább folytonos és növekvő jövedelemmel. Ha vitatható is felvetésem, az talán nem, hogy saját magunkba vetett hit és álmaink nélkül nem tudjuk jobbá tenni saját és mások életét. Kelet-Európában az utópiákból kijózanodtunk, de az álmokból nem…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő