Annus József: Örkény István

Segédszerkesztőként kaptam én a sorstól egy külön ajándékot: följárhattam – a hatvanas évek végétől, pedig akkor még az Írószövetségnek se voltam tagja – a vá­laszt­mányi ülésekre. Igen, mert a szerkesztőket tanácsko­zási (engem: hallgatási) joggal meghívták, s minthogy fő­nö­keim mind csupán másodállásban működtek a redak­ció­ban, rendszerint én utaztam az ülésekre. Aki ma mo­so­lyog azon, hogy én e kényszerű kötelességet ajándéknak tekin­tettem, nem tudja, vagy nem emlékszik, mennyire mások voltak azok az összejövetelek. Ott ültek a nagy klasszi­ku­sok, de mellettük a ma élő jelesek is mintha megnőttek volna, az ő szavuknak is komoly súlya lehetett. Akkor: mintha a nemzetgyűlésben ülnél, ma: kipipálandó szak­szervezeti tanácskozáson. Tudjuk, milyen okok miatt ala­kult így a helyzet. Változott a világ is, persze. Lassan, majd a szabadesés törvényei szerint gyorsulva megindult az érté­kek válsága, s igen hamar eljutottunk a mai állapot­hoz: az ország bálványa lehet egy tv-ben mutogatott köze­pes bo­hóc, de ismeretlen marad a jelentős író; fércművek aratnak mérhetetlen sikert, ám észrevétlen marad nem egy re­mekmű-gyanús könyv, színdarab, olykor még film is. Az irodalom és képviselőinek ellehetetlenülése nálunk persze nem csak úgy „magától” történt. Szorgos munkával segí­tette ezt a kultúrhivatalnokok hada is, akik – valamikor meg-megjelenve az írók között, később azonban már csak küldöncökkel üzengetve – úgyszólván élethivatásuknak tartották a tollforgató céh lejáratását. (Magam hallottam – nem is alacsony rangú – politikust négyszáz ember előtt be­szélni egy ún. aktíva-ülésen: nyolc-tíz mondattal intézte el – akkor már éppen nem fényes sikereiről híres – gazda­sági életünket, egy rövid bekezdéssel az – ugyancsak nem Eu­rópa-hírű – oktatásügyet, hogy a fönnmaradó másfél órát az irodalom és környékének, elsősorban azonban az írók ostorozásának szentelhesse. A „konzultációra” fönn­tartott időben érkezett is kérdés, lényegretörő: vajon miért nem csukják tömlöcbe azokat a fránya literátorokat, fil­me­seket, s más kasza-kapa kerülőket, hiszen ezek mindig ilyenek voltak, ötvenhatot is ők csinálták. A kiküldött kí­nos ma­gyarázatba kezdett: a helyzet korántsem olyan sú­lyos, meg hát azért a rend nálunk szilárd, a három T jól bevált, kéz­ben tudjuk mi tartani ezeket a renitenseket. Ab­ban a hité­ben azért nem ingatta meg a harcias kérde­zőt, hogy az író­kat utálni pártszerű, ha nem egyenesen ha­zafias kötelesség.)

No de, vissza az írószövetségi ülésterembe: a vitában ezúttal Örkény is szót kért. A tény maga meglepetést kel­tett, ő ritkán jelentkezett hozzászólásra. További feltűnést okozott, amint megkocogtatta a mikrofont, megkérdezte, jól halljuk-e a hangját, s elkezdte:

– Erdélyben jártam nemrég, barátaim, és szomorú ál­la­potokat tapasztaltam… – Ilyesféle mondattal ezelőtt Csoóri, Czine vagy Csurka szokta volt indítani a mondan­dót. Föl­kapta a fejét az elnökség, még a gyorsírók is oda­hunyorog­tak a két oszlop közé, vajon jól látják-e, valóban Örkény úr áll ott? Ő volt bizony. Elmondta, hogy régi ba­rátját akarta megajándékozni új könyvével, gyanútlanul betért Kolozs­vár legnagyobb könyvüzletébe, ahol bizo­nyára talál még példányt, nem kapkodták őt el arrafelé olyan gyorsan. – Hinni sem akartam: egyetlen példányt nem kaptak belőle, de a korábbiakból sem… Ne kacagj, Cini, a tiedből se volt. És a magáéból se, kedves Magda. Egyikünk munkáját se le­het megkapni. Lehet, hogy ti ezt régen tudjátok, engem most döbbentett meg. Felhívom a kulturális politika igen tisztelt irányítóit, tegyenek ebben az ügyben valamit, mert rendkívül szomorúnak tartom, hogy kétmillió lehetséges olvasónkhoz el sem jutnak a könyveink – mondta szenve­délyesen, majd egészen bele­fáradva ült vissza a helyére. Tapsot kapott, erőset. Szünet­ben többen körülfogták, szo­rongatták a kezét, gesztiku­lálva magyaráztak neki. Később szem elől tévesztettem a bolygó tömegben, majd az ilyen­kor ugyancsak forgalmas legkisebb helyiségben pillantot­tam meg újra. Éppen én következtem volna utána, ám ek­kor óriási lendülettel ér­ke­zett M., valamikor jobb napokat látott írótársunk, aki en­gem határozott mozdulattal a kéz­mosó csészéhez tolt, odalépett a még háttal álló Örkény­hez, s jól vállára csapva felkiáltott:

– Te vagy az, Pistám? Megismertelek szálfa termeted­ről és araszos válladról…

Örkény még bíbelődött kicsit, majd féloldalt fordulva – nem túl lelkesen azt mondta:

– Igen? Éreztem a nyakszirtemen, hogy valaki meg­ismert, de nem hittem volna, hogy éppen te…

– Jól szónokoltál, kérlek – bőgte a pályatárs, könnye­dén átlépve a finom humor fölött.

A kézmosás-törlés udvariaskodó forgolódásai közben végül együtt léptünk ki Örkénnyel a tágas előtérbe. A har­sány M. előttünk járt már vagy öt-hat lépéssel, ezúttal két szerkesztő hátát lapogatta egyszerre hatal­mas tenyerével.

– A marha – mutatott utána Örkény. – Ez mindig ilyen: azt mondja, örül, s aztán verekedni kezd… Tudom, kérlek – bólintott bemutatkozásomra. Látom olykor a la­potokat, szeretem is, de Pesten nem mindig kapni. Miért nem kül­dötök többet? – Amikor kiadónk stratégiájával megismer­tettem (nevezetesen, hogy irodalmi folyóiratot a lehető leg­kisebb példányszámban kell kiadni, mert így ki­sebb a rá­fize­tés), jóízűen, szívből kacagott.

Ekkor álltam elő régi ötletemmel, rábírva őt: játsszuk el egyik novelláját. Elmondtam előbb, hogy a télen elvit­tem apámnak a Fogolytáborok népét, amit ő rekordidő alatt el is olvasott, s a tőle elvárható legnagyobb dicséretet üzeni: minden úgy igaz, ahogyan a könyvben van. „Jaj, csak va­lami baja ne legyen belőle!”

– Orosz fogságban volt? – kérdezte Örkény.

– Igen.

– S merre?

– Többfelé, de leghosszabb ideig Marsanszkban… Tu­dom, többezren voltak ott, nem is mondom tovább, mert eljutunk a telefonos anyáig, a novellabeli nőig, aki tovább faggatózik…

– Várj csak, kérlek, ne siesd el a dolgot. Nem tudsz mondani valami kapaszkodót? Járt-e ott a tábori színház? Ki osztotta a levest? Kire emlékszik az antifasiszta elő­adók közül? Vagy…

– Van valami: a kenyérosztó Szabó László volt, a sakk­mester!

– Szabó! Na, látod: akkor voltunk egy lágerben vala­meddig. Mondd meg édesapádnak, hogy jó egészséget kí­vá­nok. Egy valamikori fogolytárs…

Talán mégsem voltak együtt. Azóta én mégis elhiszem, hogy igen. Látom a jelenetet is a téli erdőn: a kivágott fát kis szánkón húzzák a rakterület felé. Megállnak. A rönkö­ket két ember emeli a máglyára. Örkény int, várjanak ki­csit, mert bizony erőt kell gyűjtenie. Apám bólint, majd fölemeli egyedül. Ő jobban bírja: tegnap dupla adag kor­pa­levest fogyasztott, egy makai cimborával cserélte ma­hor­káért…