Tale of Sand

A legendás (és tragikusan korán elhalálozott) Jim Hensont leginkább a Muppet Show-nak és a Szezám utcának köszönhetően ismeri az utókor, és viszonylag kevesen tudják, hogy a ’60-as években, bábfilmes karrierje előtt kísérleti filmekkel is próbálkozott. Time Piece című kilencperces alkotását (szürreális jelenetek gyors sorozata, amiben egy férfi az idő rabságából próbál megszökni) 1966-ban Oscar-díjra is jelölték. Ez idő tájt kezdett dolgozni Jerry Juhllal a Tale of Sand című egészestés mozi forgatókönyvén, amit a ’70-es évek közepéig többször átírtak, csiszoltak – de hiába kerestek stúdiókat, finanszírozókat, a projekt nem valósult meg, a szkript maga pedig hosszú évekig el volt veszve a Henson Company archívumában.

A Time Piece ritmusát és motívumait továbbgondoló forgatókönyv végül 2012-ben egy eredeti graphic novel formájában látott napvilágot az Archaia képregénykiadó jóvoltából. Henson és Juhl történetébe, előbbi lányának segítségével, Ramon K. Perez rajzoló lehelt életet.

Bár a „történet” szó használata aligha pontos. A Time Piece-hez hasonlóan a Tale of Sand egy vad, szürreális mese, ezúttal egy abszurd, komikus sivatagi hajsza kontextusában. A névtelen, de tipikusan amerikai főhős (jó kiállású, klasszikus, szögletes arcvonásokkal rendelkező, kissé muszkuláris, szótlan férfi) egy ünneplő kisvárosba érkezik, ahol a seriff felvilágosításának hála rájön, hogy ő maga az oka a vidám „ereszd el a hajam”-nak. De ebben nincs sok öröme: 10 perces előnnyel menekülnie kell a sivatagon át egy elvileg biztonságot nyújtó, távoli pont felé (egy sas formájú szikla), miközben egy félszemű, arisztokrata külsejű fickó üldözi őt rengeteg bizarr alak segítségével.

A Tale of Sand olyan, mint egy westernkörnyezetbe katapultált Bolondos dalla­mok/An­da­lú­ziai kutya hibrid. A főhős csak menekül és menekül a végeláthatatlan, és egyre bizarrabb szituációkból: mesterlövész tüzel rá, rögbijátékos és arab katona fog össze, hogy eltegyék láb alól, oroszlán ugrik neki egy limuzin hátsó üléséről, egy apró, belül mégis tágas mulatót tartalmazó fakalyiba liftként süllyed a homokba, egy kövön villanykapcsoló van, amivel a sivatagbeli világosságot lehet szabályozni. Egy paranoiával súlyosbított lázálom ez, de nagy részét az alkotók egyértelműen komikumra játsszák ki.

Hensonék nyaktörő tempóban, képtelen körülmények közt hajigálják egymásra az amerikai kultúra akció-, kalandfilmes és westernes kliséit és sztereotípiáit: autósüldözés, kocsmai bunyó, párbaj, akasztás, szablyával hadonászó arabok, indián felderítő, afrikai harcosok, femme fatale és mindezzel folyamatosan durva, mulatságos kontrasztban áll a háttérként szolgáló lélegzetelállító, vadregényes táj. És ember legyen a talpán, aki kihámoz valami mélyebb jelentést, valami konkrét értelmet ebből a szimpatikusan őrült kavalkádból, ami ráadásul metafikciós is: Henson rendezőként bukkan fel az egyik jelenetben, a forgatókönyv szavai, oldalai pedig teljes valójukban beszivárognak a cselekmény képeibe.

A kényszerű rohanás persze megfeleltethető a modern világ fejvesztettségének, az üldöző és az üldözött személyében felsejlenek a régi (Európa) és az újvilág (Amerika) ellentétei, belelátható a sztoriba az individuum reménytelen önkeresése és a körülötte lévő valóságtól való elidegenedése, de a Tale of Sand konkrét üzenetek sulykolása helyett inkább asszo­ciá­ciós játékként működik. Ahogy Bunuel azt mondta az Andalúziai kutyáról, hogy egyetlen kép sem szimbolizál benne semmit, és egyik mögött sincs semmilyen racionalitás, úgy ez a graphic novel is egy vad, a szemet és az elmét egyfolytában provokáló szürreális tour de force, amiben álom, képzelet és valóság szabadon és abszurd módon keveredik.

A Tale of Sandben alig van dialógus, a történetet szinte csak a képek erejével mesélik az alkotók – mégsem lehet túlságosan gyorsan olvasni, Ramon K. Perez rajzai ugyanis egyetlen oldalon belül is irdatlan mennyiségű információt tartalmaznak, és időbe telik mindet befogadni és értékelni. És egyébként is, muszáj újra és újra megállni, és csodálni Perez látványvilágát. Rajza alapvetően realisztikus, a főhős karakterének vonásai és a hát­terek jellemzően jól kidolgozottak, de amikor Hensonék sztorija megköveteli, a legnagyobb természetességgel ad helyet a rajzfilmszerű túlzásoknak (mint egy verekedés klasszikusan komikus megjelenítése, a nagy por- és dühfelhőből ki-kilógó öklökkel és lábakkal).

Ami viszont ezt a graphic novelt igazán emlékezetesség teszi, az a cselekmény szürrealista vadságának párosítása a szélesvásznú élménnyel. Perez sok kétoldalas kompozícióval dolgozik, és formabontó plánozásával, virtuóz panelstruktúráival, a főhős, illetve az akció és a sivatagi háttér kontrasztjával abszolút eposzi, filmszerű hatást teremt. Színezése (amit Ian Herringgel közösen produkált) merész és élénk, és minden szituációt, minden jelenetet más-más árnyalatok kihangsúlyozásával jelöl, úgy, hogy közben megtartja az egész mű bravúros színharmóniáját. Meg merem kockáztatni, hogy ha Hensonnak sikerült volna finanszírozót találni a projekthez, és a Tale of Sandből eredeti terveinek megfelelően film készült volna a ’70-es években, az fele ilyen jól sem nézett volna ki.

Mindenféle művészetre igaz, hogy rengeteg tipikus alkotást termel ki, és ritkán találkozik a befogadó olyannal, ami egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató és abszolút egyedi is. A Tale of Sand ilyen – és nem csak a képregények világán belül különleges, de a médiumból kilépve is nehéz olyan pár találni neki, ami méltó a stílusához és az eredetiségéhez.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=328]