Robotzsaru

Masszív fanyalgás fogadta az új Robotzsarut, amit sokan Paul Verhoeven kultikus eredetijének meggyalázásaként könyveltek el. Pedig csak az történt, hogy sokan nem láttak tovább a családbarát korhatár-besorolásnál és a remake szónál – az ultrabrutális Elit halálosztókon edződött José Padilha ugyanis újragondolta és aktuális problémákra programozta át az eredeti Robotzsaru áramkörét.

A most szent tehénként kezelt Verhoeven-film sem tökéletes: a 80-es évekbeli akciófilmek logikátlanságai, szabados cselekménykezelése és a már akkor sem az élvonalhoz sorolt technikai trükkök hiányosságai még jobban kiütköznek az újranézéskor. De a Robotzsarut nem is a tömegfilmes körítés, hanem az a gúnyban ázó, dühtől tajtékzó szerzői hang tette erőssé, amivel a Hollywoodba érkezett holland rendező a nagykapitalista vállalkozások logikáját, az automatizált igazságszolgáltatásban gyökerező fasiszta felhangokat és a szabadidős szórakozás szerves részévé vált erőszakkultúrát kritizálta. Nem véresen komolyan, hanem maró szatírában: mai napig találóak például a cselekmény szövetébe nem szervesülő, csupán ironikus kommentárként beékelt reklámblokkok, amikben egy-egy háborús hír után például a Nuke ’Em nevű, nukleáris hadviselésre csábító családi társasjáték tévészpotja kapott helyet. Verhoeventől a törtető Wall Street-nemzedék (ld. a robotzsaru ötletét pénzre és elnökhelyettesi posztra váltó Bob Morton karakterét), az olcsó showműsorok („I’d buy that for a dollar”) és a termékfetisizmus (a rosszfiúk mind egy 6000-es kocsira áhítoznak) is megkapja a magáét. Alapkoncepciója ráadásul máig érvényes: a detroiti bűnvároshoz újabb kerületet építő, majd azt szervezett bűnözéssel kizsigerelő vállalati logika a kapitalizmus mindent felzabáló és morális különbségeket eltörlő attitűdjét koncentrálta magában.

Ahogy a Robotzsaru visszatükrözte és vér­gőzös szatírába csomagolta a korszakot, ami­ben fogant, úgy José Padilha újrázása sem tesz mást. Csak épp a tiszteletlen, ironikus szemléletet cserélte le komoly, néhol már fi­lozófiai hangvételre. A váltás nem zökkenő­mentes, de legalább dicséretes: Padilha fogta Verhoeven koncepcióját, és újragondolta azt a drone-háborúk és a ’80-as évekbelinél sok­kal nagyobb mértékben automatizált és digi­talizált környezetünkben. Már a prológ leszö­gezi az újrafilm témáját: Teheránban robo­tokkal végeztetik a katonák munkáját, akik előbb lőnek, és aztán se kérdeznek. Élő adás­ban lövik le a terroristavezér ártatlan fiát is, akit a gép potenciális veszélyforrásnak minő­sít – a műsorvezető viszont ebben a robotok hatékonyságának bizonyítékát látja. A prob­léma mindössze annyi, hogy a szenátus és a közvélemény sem akar robotokat bevetni amerikai földön. Ezért jön nekik ka(m)póra a rendőrségen belüli korrupció után kutató, és közben felrobbantott Alex Murphy és cafa­tokban lógó teste. A nagyvállalati kapitaliz­mus min­den­hatóságát hirdető OmniCorp igazgatója, Sellars a géptestbe bújtatott em­bert, azaz a ro­bot­zsarut használja fel, hogy el­törölje a Dreyfus-törvényt, ami tiltja a robo­tok bevetését hazai földön.

Padilha olvasatában a félig gép, félig ember Murphy csupán egy termék a nagyvállalat ke­zében, amit pozícionálni, eladni kell. A bra­zil rendező viszont nem ironizál (pedig meg­tehetné: az eredeti Robotzsaru-figura maga is eladható akciófigura lett, amit még koreai reklámokban is előszeretettel hasz­náltak fel), hanem filozofál: a „gép vagy em­ber” örök­zöld science fiction toposzát veszi elő. Azt fir­tatja, mi a különbség a robot és a robot­ember kö­zött, a kérdésben pedig sike­resen játszatja el az ördög ügyvédjét Gary Oldmannel. A leg­frissebb agykutatások is azt vallják, amit Nor­ton doktor: a szabad akarat illúzió, a test előbb cselekszik, mint ahogy arra az agyunk parancsot ad, a tudat pedig leginkább arra kell, hogy utólag visszaiga­zolja az embernek, hogy ő irányít. Ugyanez a robotzsaru problé­mája: gépteste automatára vált, ha harcol, de közben meg van róla győ­ződve, hogy saját aka­ra­tából cselekszik.

A leginkább az akcióhalmozásra törekvő remake-ekkel szembemegy a mostani Robotzsaru, hiszen kérdéseit kifejezetten ráérősen boncolgatja, ráadásul a játékidő első hányadát teljes mértékben erre áldozza. Padilha a szabad akarat kérdésköréhez igazítja a Robotzsaru-filmek másik közkeletű témáját is, nevezetesen a közvélemény-manipulációt. Pat Novak műsorvezető a Fox Newshoz hasonló, manipulatív véleményvezér mintapéldánya, aki a robotrendőrök bevezetése mellett érvel – közben műsorában úgy tesz, mintha mindkét félt megszólaltatná a kérdésben, de (el)vágással sulykolja saját nézőpontját. A szavazásra és szabad véleménynyilvánításra alapuló demokrácia is illúzió lesz csupán: a voksolás végkimeneteléről a média és az olyan befolyásos vállalatok gondoskodnak, mint az OmniCorp. Aligha új vagy eredeti gondolat, de Padilha egy álomgyári blockbusterben, az elcsépelt CGI-akciójelenetek kárára (!) göngyölíti ezt végig, egészen következetesen.

Ezért is kár, hogy a második órában már mu­száj behódolnia a hollywoodi stúdió­aka­rat­nak: a menetrendszerűen érkező, video­játék shoot-outra emlékeztető akciók tel­jes­ség­gel színtele­nek. Míg az Elit halál­osz­tók bru­tális, realista erő­szakábrázolása gyomor­for­gató viszolyérze­tet keltett a nézőben, addig az idei Ro­bot­zsaru­ban az akció csupán a né­zői igé­nyek kielé­gí­té­sét szolgálja. Ezzel pe­dig szem­bemegy Ver­hoe­ven koncep­ció­já­val, aki egy­szerre vette hor­ro­risz­tikusan túlzóra és bur­leszkesen humorosra az akciókat. Az erő­szak élét azzal vette el az erő­szak­ábrázolást kritizáló művében, hogy túl­stilizálta azt.

Az ember vs. gép kérdéskör is ellaposodik a film végére, mikor a remake rááll ugyanarra a pályára, mint az eredeti, vagyis amikortól a Robotzsaruban elkezd küzdeni az ember a gép, a program ellen. Ami az eredetiben a korlátozott technikai fejlettség miatt még hihető forgatókönyv volt, az ma már inkább csak a hollywoodi logika könyörtelen érvényesítése, amely megköveteli, hogy a főhős küzdelme győzelemmel záruljon. Murphy-t ugyanis a gyártó cége már egy gombnyomással le tudja kapcsolni, ezért egészen görbe utakon kell terelni a cselekményt ahhoz, hogy a film kivonja a robotrendőrt készítői fennhatósága alól. Padilha ráadásul azzal is csalódást kelt, hogy Murphy belső hasadtságát, identitás­konfliktusát a filozófiairól egy egészen szentimentális síkra tereli, és emberségre ébredését a családjával való viszonyában fogja meg.

Kétségtelen: a 2014-es Robotzsaru nem olyan tökös és nem olyan dühös, mint az 1987-es eredeti. Padilhának ugyan takarékra kellett tenni szerzői megfontolásait (pedig könnyű listába gyűjteni az Elit halálosztók-széria és a Robotzsaru közti hasonlóságokat), de még így is tudott annyi scifi-filozófiát és aktuálpolitikai intést csempészni művébe, hogy kiemelje művét az amerikai akciófilmek tömkelegéből.

Soós Tamás