A nagy amerikai mítosz

4. RÉSZ: SZUPERHŐSGENEZIS

Egy piros-kék ruhás alak a feje fölé emel egy autót, és hozzácsapja azt egy sziklához, a körülötte lévő emberek fejvesztve menekülnek. Az Action Comics című antológiamagazin első száma 1938. április 18-án jelent meg, borítóján Supermannel. Ez a borító tökéletes olvasócsalogatás volt: a mai szemlélőben fel sem merül, hogy a hős nem valamiféle gaztettet akadályoz meg éppen, ám akkoriban ez egyáltalán nem volt evidens, hiszen senki nem ismerte az Acélembert, és szuperhősök sem léteztek még. A magazinnak ehhez a szenzációsan izgalmas és dinamikus képéhez még csak hasonlót sem nagyon láttak az emberek korábban, az a felfoghatatlan erejű piros-kék ruhás alak pedig egy enigma volt – lehetett volna akár gonosztevő is. Az Action Comics első számát egyszerűen muszáj volt megvásárolni, onnantól kezdve pedig semmi nem volt többé ugyanaz a képregények világában.

A sorozat első részében már volt szó róla, hogy Jerry Siegel és Joe Shuster első Supermanje egy világuralomra törő telepata volt a The Reign of the Superman című novellában. Siegel nem sokkal később beleszeretett a képregényekbe, amik akkoriban még mindig főleg napilapokban megjelenő humoros képsorok (comic strip) voltak, és a páros úgy döntött, e médium keretei közt dolgozzák át ötletüket. A gonosztevőből hőst faragtak, aki először krimiben küzdött volna az igazságért (a koncepció nem kellett egyetlen kiadónak sem), és csak harmadik próbálkozásra született meg Superman alakja. Ekkor persze a karakter még így is nagyon más volt, mint amilyennek a nagyközönség ma ismeri.

Kezdeti történeteiben (az alkotópáros baloldali beállítottsá­gának megfelelően) a kisemberek hőseként igen agresszívan lépett fel a korrupt hatalommal, a közönséges bűnözőkkel, a nőverő férfiakkal és a nyerészkedő iparmágnásokkal szem­ben. Repülni még nem tudott, csak nagyokat ugrani (ez elő­ször egy 1941-es animációs sorozatban változott meg), ereje, gyorsasága és sérthetetlensége, noha messze emberfeletti, pusztán töredéke volt a későbbieknek. Siegel és Shuster itt még az eredettörténetét is csak nagyvonalakban vázolták fel, és zsidó bevándorlók gyerekeiként az ő hősök is „bevándorló” lett: a kisbaba főszereplőt egy öregkora miatt elpusztuló bolygó tudósa lövi ki az űrbe egy rakétában. Földön való lan­dolása után egy autós találja meg, és adja be őt egy árvaház­ba, hogy évekkel később az igazság bajnoka legyen belőle: jelmezben szuperhősként, civilben, Clark Kent néven, újság­íróként. Eredetileg sem a bolygó, sem igazi, sem pedig neve­lőszülei nem voltak megnevezve, különleges képességeit pe­dig egyszerűen az emberénél jóval magasabb evolúciós fej­lettséggel magyarázták.

Superman alakjánál máris egyértelmű, hogy a korábbi részekben tárgyalt mitikus- és ponyvakarakterek milyen fontos szerepet játszottak a szuperhősök kialakulásában. Siegel és Shuster saját bevallásuk szerint többek közt Herkulest, Sámsont és Tarzant vették alapul hozzá, de sok más történet is megihlette őket, a főhős hatalmas ugrásait pl. a Barsoom-sorozatból, John Carter figurájától kölcsönözték. A Superman nevet Siegel Nietzsche „übermensch” motívumának angolra fordításából vette, de ebben is közrejátszhatott Tarzan (az első regényben Jane supermannek nevezi a címszereplőt) és Doc Savage is (akit szintén „supermanként” reklámoztak – „Superman Doc Savage, man of Master Mind and Body!”). Ezen kívül az Acélemberben (ez a másodlagos vagy „becenév” szintén a Doc Savage-ból eredhet, akit Bronzembernek is hívtak) olyan vallási ikonok is felismerhetők, mint Jézus (az emberiség megváltója), Mózes (a halálos veszély elől egy idegen kultúrába menekítik) vagy Zeus (álcában járja a Földet, hogy első kézből tapasztalhassa meg az emberek vágyait és problémáit).

Superman külső megjelenése, ami sarkalatos pontja a szu­perhősök és a hozzájuk sokban hasonló ponyvakarakterek közti különbségnek, már sokkal erősebben gyökerezik a ’30-as évek Amerikájában. Heroikus pózaihoz Douglas Fair­banks, esetlen civil alteregójához Harold Lloyd szolgált min­taként, jelmezét pedig a kék és a piros, vagyis Amerika színei alkották (ezt a látványos kontraszthatást az akkoriban limi­tált színpaletta és a gyenge minőségű papír is indokolta). A kezeslábasára húzott rövidnadrág (amire cinikusan „kívül hordott alsógatyaként” szoktak utalni) az erő jelképe volt: a cirkuszi erőemberek hordtak hasonlót, hogy az egyébként testükre simuló, izmaikat kihangsúlyozó ruhájukon elfedje valami a lábak közti területet. A köpeny, ami a szuperhősök egyik legjellemzőbb és legnépszerűbb ismertetőjelévé vált (legalábbis a ’60-as évekig, amikor Stan Lee Marvel-forra­dalma másodlagossá, sőt, ódivatúvá tette) valószínűleg Zor­ró­tól származik, noha ő inkább egyfajta, az egyéb öltözé­kének részét képező palástot viselt, mint teljesen külön kö­penyt.

Az Action Comics kétszázezres példányban megjelent első száma (amiből egy jó minőségű darab manapság a világ legdrágább képregényei közt van) Supermannek köszönhetően aratott óriási sikert. A magazin egyes részeit nem sokkal később már egymilliós példány­számban terjesztették, egy éven belül (1939 tavaszán) pedig elstartolt az Acélember saját kép­regénysorozata, a Superman is. Rajongói klubok alakultak, és a karakter már a ’40-es évek elején felbukkant regényben, rádiójátékokban, élőszereplős és animációs sorozatok­ban, illetve kapott saját comic stripet is, ami 1939-től 1966-ig futott, és népszerűsége csú­csán több mint 300 napilapban jelent meg. És ez utóbbiak csak a másodlagos rengéshul­lámok: Superman sikere kirántotta az amerikai képregényt a szubkultúrából, és bevezette a mainstreambe, releváns iparágat faragva belőle. Az antológiák, magazinok és önálló sorozatok onnantól kezdve gombamód szaporodtak, ahogy kis idő elteltével maguk a szu­perhősök is. Nem véletlenül szokás az amerikai képregény Aranykorának kezdetét Su­per­man első felbukkanásához kapcsolni.

Rusznyák Csaba

 [nggallery id=310]

(A következő részben: Superman sikerének okai, és a szuperhősműfaj genezise.)