A nagy amerikai mítosz

1. RÉSZ: ISTENEK ÉS SZÖRNYETEGEK

Clint Eastwood mondta egyszer, hogy csak két igazán egyedi, amerikai művészi forma létezik: a jazz és a western. Mindenki, aki tisztában van vele, hogy a jelmezes igazságosztók milyen tekintélyes szeletet ha­sí­tot­tak ki maguknak a világ popkultúrájából az utóbbi bő 75 évben, hogy milyen legendás, ikonikus, a mindenkori társadalomra reflektáló fi­gu­rák váltak belőlük, tudja, hogy nincs igaza. A szuperhősök immár el­választ­hatatlanok Amerikai identitásától, a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság, a nagyszerűség legnagyobb fiktív zászlóvivőiként szövik át az ország önmagáról kialakított képét, túlnőttek képregényeiken, filmjeiken, az őket ábrázoló pólókon és a velük eladott Mc­Donald’s menükön. Belőlük állt össze a nagy, modern amerikai mítosz. Ennek a so­ro­zat­nak az a célja, hogy áttekintse a szuperhősök történetét, egészen az ősi legendákba eresztett gyökereiktől Superman felbukkanásán és a ’90-es évek válságán át a jelenlegi helyzetig – és előretekintve a potenciális jövőbe.

Hogy a szuperhősök koncepciója a több ezer éves mítoszok héroszaiig nyúlik vissza, azt maga Jerry Siegel, Superman egyik teremtője is világosan megfogalmazta, amikor egy interjúban elmondta, hogy a kriptoni Acélember alakjához többek közt Sámson és Herkules karakterét használta fel. A fantasztikus tetteket véghez vivő félistenek, az em­berfeletti bajnokok szájról szájra adott tör­té­ne­tei világmagyarázatként szolgáltak, segítettek meg­érteni az embereknek az őket körülvevő mindennapi káoszt, és morális iránytűként funkcionáltak benne. Mindez, noha a sztorik terjedésének mikéntje nyilván drasztikusan megváltozott, igaz a modern szuperhősökre is, akár konkrét párhuzamok is vonhatók: pl. az őrületében saját gyermekeit lemészároló Héraklész és a közvetetten nagybátyja halálát okozó Pókember mindketten vezeklésszerűen vetik bele magukat a hősök életébe. A mí­to­szok­ban sok szuperhős-toposz eredete is fellelhető, a főhős melletti segítőtől, azaz sidekicktől (Gilgames – Enkidu), a szupergonoszon át (Grendel) a több karaktert összegyűjtő szu­per­csa­pa­tig (az argonauták), sőt, egy-egy istenpanteon megfeleltethető a különböző kép­regény­kiadók hőspalettájának, és a szereplőknek az egymás történeteibe való átjárásaira is volt példa, ahogy a kontinuitás is ismert volt (ld. Iliász, Odüsszeia).

A mítoszok bajnokaiból azonban sokszor hiányoztak azok az értékek, amik a mai szuperhősöket oly markánsan jel­lem­zik. Önzőek, arrogánsak és dicsőségre éhesek (Beowulf) vagy egyenesen zsarnokok voltak (Gilgames), küzdelmeiket nem annyira a jó ügy érdekében, és mások védelmében vívták – személyes motivációk vezérelték őket. Ezek ugyan a jelmezes igazságosztóknál is tetten érhetők (a szülők meggyilkolása, a nagybácsi halála), ám esetükben inkább csak katalizátorokról van szó későbbi, önzetlen tetteikhez, konkrét küldetésükhöz. Márpedig az önzetlenség és a küldetéstudat a szuperhős leg­fon­to­sabb tulajdonságai közt vannak.

A másik tényező, ami eltávolítja az ősi héroszokat Supermantől és társaitól, az éppen az „ősi” mivoltuk. Hiába voltak történeteik univerzális példázatok, túl „messze” voltak a több száz évvel ezelőtti amerikai telepesek és a XX. század eleji bevándorlók számára is. A felvilágosodás korával egyébként is hanyatlani kezdett a mítoszok ereje (még ha el nem is fogyott soha), a szedett-vedett újvilágba szakadt európaiakra pedig főleg jellemző volt, hogy inkább fordultak fo­ga­dott otthonuk emberi hőseihez, vagyis az alapító atyák­hoz, Benjamin Franklinhoz, Thomas Jeffersonhoz, George Washingtonhoz és tár­sa­ik­hoz, akik konkrétabb, kézzel foghatóbb útmutatással szolgáltak az ismeretlen föld meg­hódí­tá­sá­hoz. A köztünk járó, „hétköznapi hősök” koncepciója, illetve az abból egyenesen kö­vetkező „bárkiből lehet hős” gondolat (amire különösen Stan Lee képregényíró és Marvel-legenda érez majd rá a ’60-as években) máig az amerikai nemzeti öntudat egyik alapköve.

A mítoszok mellett a szuperhősök másik nagy előképe a XIX. és XX. századi ponyvairodalomban lelhető fel, ami számtalan különleges képességű, nem egyszer maszkban tevékenykedő önkéntes igazságosztót adott a világnak. De előtte még ki kell térni a XIX. századi sci-fi iro­da­lomra, és főleg, Robin Hoodra. Utóbbi, noha jelentőségét, angol, és nem újvilági népi hős lévén, az amerikai szakirodalom szereti némileg csökkenteni, kétségkívül óriási hatással volt Superman és társai születésére. Robin Hood elsőként foglalta magába egyszerre a szuperhős olyan fontos aspektusait, mint a morális kód, a törvény keretein kívüli igazságosztás (akár a törvényi berendezkedés konkrét ellenében is), a kettős sze­mély­azo­nos­ság, az elnyomottak és a szegények melletti síkraszállás. Az, hogy Douglas Fairbanks, részben éppen Robin Hood megformálásával, mintaként szolgált Superman és Batman megalkotásához (noha utóbbi esetében a színész Zorrója nagyobb súllyal esett latba), szin­tén nem véletlen.

Mary Shelley Frankensteinje és H. G. Wells A lát­­ha­tat­lan embere is jelentős előképe a szu­per­hős-iro­da­lom­nak, minthogy emberfeletti képességű sze­rep­lő­ket mozgatnak, és immár nem is a rég­múlt­ban, hanem kortárs közegben (ez lényeges té­nyező a jelmezes igazságosztók esetében), ráadásul a modern tudomány eszközeit felhasználva. Ezek a történetek azonban az „emberfelettiséget” rend­sze­re­sen horrorisztikus közegbe helyezték, A lát­ha­tat­lan ember és a Frankenstein pedig éppen ennek a közegnek a két pólusát jelenti. Shelley kreatúrája tragikus, meg nem értett, mássága és természetfelettisége miatt űzött figura, Wells Griffinje pedig egy gazember, a Nietzsche-féle Übermensch, aki a maga em­ber­felet­ti­sé­gé­ben meghaladni véli az emberi társadalmat, annak erkölcseivel és törvényeivel együtt. Érdekes adalék, hogy Superman alkotói, Jerry Siegel és Joe Shuster is ez utóbbi mederben írták meg illusztrált novellájukat, a The Reign of the Supermant, évekkel az Acélember születése előtt. A sztoriban egy Bill Dunn nevű nincstelen önkéntes kísérleti nyula lesz egy tudósnak, és miután telepatikus erőre tesz szert, világuralomra tör. A különleges képességű emberek ezekben a történetekben vagy önszántukból álltak kívül a társadalmon, vagy az eleve kivetette őket magából: a konklúzió mindkét esetben az volt, hogy a „szörnyeket” el kell pusztítani, mert veszélyeztetik a status quo-t, az emberi világ fennmaradását; az evo­lú­ció erodálja a humanizmust.

Ez a szemlélet a XX. században kezdett megváltozni, többek közt Wells egy másik regénye, Az istenek eledele hatására. A könyvben a címbeli anyag hatására a Földet óriássá vált polgárok lepik el, akiket, noha egyáltalán nincsenek gonosz szándékaik, csak szeretnék békében élni az életüket, a normál emberek megkísérelnek el­pusz­tí­tani. A harc kényszerű békével, és annak sugallatával ér véget, hogy az óriások szaporodásának következtében a régi világ és a „régi ember” kihalásra ítéltetett. Vagyis a bevett társadalmi rend itt is végveszélybe kerül, ám ez a tudománnyal felturbózott, vagyis egyfajta „majdnem természetes” evolúció, és nem a „szörnyek” rosszindulatának kö­vet­kez­mé­nye. Innen csak egy lépés az a morálisan pozitív előjelű emberfeletti ember, aki még csak akaratlanul sem fenyegeti a status quo-t, hanem együtt él vele, vagy akár: védelmezi azt.

Rusznyák Csaba

Miért gondoljuk, hogy képregényt olvasni ciki? Mert elveszi a gye­rekek kedvét az olvasástól. Ja?! Értem. Miért, a képregényt csak ol­vas­sák? Nem, végül is rajzolják is. Meg hát olvassák is. Miért, a képregényt csak a gyerekek olvassák? Nem, hát vannak felnőtt képregények is. Nos igen, tehát a kép­regé­nyek szövege van, meg képe van, és az egyik legizgalmasabb mű­vé­szi forma, a legváltozatosabb kifejezési formákkal. És mi – Rusz­­nyák Csaba és Szekeres Niki – főképpen azt szeretnénk, hogy mi­nél többen találkozzatok a kép­regénnyel, legyen az noir vagy mar­vel, felnőtt vagy gyerek, populáris vagy művészi. Induljon hát a Comics Trip! (Logo: Anticia Pago)