Miért jó a képregény?

A kérdés furcsán hangzik. Miért ne lenne jó? Avagy: miért jó a film? Miért jó a könyv? Miért jó a színház? Min­den­kinek megvannak a maga válaszai. A kép­regény esetében azon­ban a „mindenki” nagyon kis számot takar a többi­hez ké­pest, különösen Ma­gyar­országon. Megvan­nak a tör­ténelmi-kulturális okai an­nak, hogy ezt a mű­vé­szeti for­mát miért nem ve­szik komolyan itthon még min­dig, szemben sok más országgal, amikben elismerése ter­mé­szetesnek számít, de nem az a célom, hogy ezekre az okokra rávilágítsak. Inkább az, hogy kifejt­sem, mi­ért kel­le­ne mindenképpen komolyan venni a kép­regénye­ket, mi­­ért jó olvasni őket, mit képesek adni a befogadó­nak, le­gyen az akár gyerek, akár fel­nőtt.

A legfontosabb természetesen a gyerek, hiszen mint sok mást, ezt is a legjobb még fiatalon elkezdeni. De a téma azonnal érinti a szülőket is. Merthogy a szülők, ha egyáltalán törőd­nek azzal, hogy formálják gyermekeik olvasási szokásait (feltéve, hogy vannak olyanok, mely fel­tételezés manapság sajnos messzemenően jóindulatú), ritkán bátorítják őket arra, hogy kéz­be vegyenek képregényt – sokkal valószínűbb, hogy igyekeznek lebeszélni őket ró­la, vagy legalábbis aggódnak miatta, hogy ezt a „kétes” szórakozási formát választják. A kép­regénnyel szembeni sztereotípiák erősek: ártanak a gyereknek, rossz irányba terelik az ér­deklődését, a fejlődését, megakadályozzák őt a próza megszeretésében, és hasonlók. Az egyik leggyakrabban előkerülő „érv”, hogy a képregény egyfajta szegényes, butított pótléka a könyveknek, ami természetesen teljességgel alaptalan.

A képregény egyedi közlési forma, semmi mással nem helyettesíthető, és semmi mást nem helyettesít. Különlegessége, hogy az állóképek sorozata és a szöveg egységével mesél el tör­ténetet. Ezért az irodalom és a képzőművészet keverékének szokás leírni, de ha hasonlí­tani kell valamihez, legegyszerűbb a filmet elővenni, minthogy a mozgóképek is a vizuali­tás és a szöveg együttesét használják, még ha drasztikusan más módon is (persze a filmek­nél még bejátszanak az egyéb hangok és a zene, de ha némafilmre szűkítünk, amik ráadá­sul szö­vegkártyákkal egészítik ki a képeket, már pontosabb a hasonlat). Egy film elkészíté­sében (maradva a kissé sántító példánál) rengeteg ember részt vesz, egy képregényében azonban jóval kevesebb, és ezért szélesebb körű hozzáértést igényel: próza-, forgatókönyv- vagy drá­maírók, illusztrátorok nem tudnak a saját szakmájuk alapján képregényt készíteni, mert egészen másfajta nyelvezettel kell dolgozniuk.

Így nyilvánvalóan a képregény befogása is egészen más élmény, mint pl. egy regényé – az agy más területeit veszi igénybe, más készségeket fejleszt, más reakciókat vált ki. A kép­regénnyel kapcsolatban említett legnagyobb sztereotípia (hogy ti. buta irodalompótlék) fő­leg abból a tévhitből ered, hogy ez a művészeti forma duplikálja a közlendőt, vagyis, hogy a kép és a szöveg ugyanazt közvetíti. Itthon ez a gondolkodás jórészt a klasszikus irodalmi művek szöveggel agyonnyomott képregényes adaptációiból ered, ezekben ugyanis valóban gyakori volt a duplikálás (durva példa: a képen egy férfi belép egy ajtón, a szövegdobozban pedig az áll, hogy „a férfi belépett az ajtón”). Valójában azonban a képregény varázsa ab­ban áll, hogy a kép és a szöveg együtt jelent valamit, ha úgy tetszik, a két fél együtt tesz ki egy egészet. És ebből fakad a gyerekek fejlődésére gyakorolt, abszolút pozitív hatása, ahogy arra már sok felmérés, tanulmány rámutatott.

Az olvasó először is kénytelen kitölteni a képkockák, más néven panelek közti történéseket, hiszen a filmmel ellentétben a kép­regény­ben nincs meg a mozgás folyama­tos­sága (ponto­sabban: a fo­lya­ma­tos­ság illúziója). Ha úgy teszik, az egyik panel az A pont, a következő pe­dig a C pont, és a befogadónak kell összekötnie őket az agyában egy B ponttal – ez még egy szimpla mozdulatsor ábrázolásában is követel némi részvételt az olvasótól, több jelene­tet összekötő panelek esetében pedig különösen serkenti az asszociatív készséget (pl.: 1. panel: Garfield megpillant egy adag lasagnét, 2. panel: teli hassal horkol). A kép tehát nem „butít­ja” a szöveget, hanem plusz értelmet ad neki, és a kettő szimultán értelmezésének, a sorok közti olvasásnak a kényszere növeli a befogadó felfogóképességét.

Ráadásul a képregény sokkal szabadabb módszerekkel taníthat, mint a gyerekkönyv. Utób­binak pl. óvatosabban kell bánnia az olyan szavakkal, amiket egy kiskorú még nem ismer, míg előbbi bátrabban használhatja őket: egy képből ugyanis sokkal jobban kiderül egy szó jelentése, mint a szövegkörnyezetből, és sokkal érdekesebb, mint az explicite okta­tó jellegű, szöveges magyarázat. Hasonlóképpen, egy gyerekkönyvben minden világos, az események leírása egyszerű és teljes, a szereplők gondolatai, érzelmei gondosan meg­fogalmazottak. A képregényben, ahol nincs hely efféle prózai részletességre, az olvasó me­gint csak a szöveg és a kép kettősének dekódolására van utalva.

Ugyanezen oknál fogva könnyebb a képregényben komplex témákat közvetíteni, mint a pró­zában – a vizualitás olyasmit is megértethet a gyerekkel, amit a szöveg önmagában nem. Egyszerűsített példa: vajon mi a kifejezőbb, emocionálisan hatásosabb, serkentőbb és inspi­rálóbb, a mondat, hogy „a kisfiú szomorúan ült az ágya szélén, miután a szülei elmen­tek”, vagy a kép, ami „a kisfiú szülei elmentek” szövegdoboz alatt az ágy szélén ülő szerep­lőt ábrá­zolja, szomorú arccal, megnyúlt vonásokkal, háttérben az ablakon túl hulló őszi le­velekkel, és az égen elsimuló felhőkkel? Nem csoda, hogy a képregényt egyre többet hasz­nálják az is­kolai oktatásban is (persze, aligha Magyarországon).

A gyerek számára a vizualitás sokkal izgalmasabb, mint az írott szöveg – aminek van még egy nagyon hasznos következménye. Az olvasásra nem hajlandó gyereket sokkal könnyebb rávenni egy képregény, mint egy könyv kézbe vételére. És ha egyszer már rákapott az olva­sásra, sorra kerül a könyv is. Egy nemrég végzett francia felmérés szerint a képregényolva­sás egyenesen arányos más kulturális tevékenységekkel, vagyis aki olvas képregényt, az sokkal nagyobb valószínűséggel olvas prózát is, mint aki nem.

Egy másik gyakori sztereotípia a képregé­nye­ket a két legismertebb válfajukkal azonosítja: Pókemberrel és Garfielddal, vagyis a szuper­hősök­kel és a comic stripekkel (kép­regény­csíkok). Ez azonban kicsit olyan, mintha a filmművészetet csak a hollywoodi pro­duk­tu­­mok alapján határoznánk meg, és itt most már nem csak a gyerekekről van szó, hanem a felnőt­tekről is. A képregény egy teljes, kifejlett, színes és izgalmas művészeti for­ma, amiben ugyanúgy megtalálható minden műfaj és stílus, mint a filmekben vagy a regé­nyekben, és ugyanúgy képes szólni bármilyen korosztályhoz. Alighanem mindenki ismer olyat, aki foly­ton arról panaszkodik, hogy nem vetítenek semmi jót a mozik. Pedig szinte mindig vetíte­nek valami jót a mozik. Egy súlyos dán drámát, egy független amerikai dra­madyt, egy vad távol-keleti akciót. Csak jobban szét kell nézni, és nem csak azt észre­venni, amit a sok mil­liós rek­lámkampányok a tudatunkba vernek. Így van ez a képregé­nyekkel is.

Egy hollywoodi szuperprodukció monumentali­tá­sára vágysz? Jonathan Hickman Infinity­je sok 200 milliós blockbustert szégyenbe hoz. Megható, katartikus és valóságszagú törté­net kell a felnőtté válásról? Craig Thompson Blanketse felveszi a versenyt a Zabhegye­zővel. Hard­boiled krimire éhezel, ami méltó Raymond Chandlerhez és Dashiell Hammet­hez? Ed Bru­baker és Sean Philips Criminalja csak rád vár. Holocaust-dráma? Art Spiegel­man Puli­tzer-díjas Mausa. Filozofikus mű életről és emberről? David Mazzuchelli Asterios Polyp­ja. Kaland, amiből a gyerekek tanulhatnak? Usagi Yojimbo. Komédia? Káz­mér és Huba. Régi vágású sci-fi? Fear Agent. A mindennapi életről szóló önéletrajz? Ame­rican Splen­dor. Eset­leg fantasy magáról az irodalomról? The Unwritten. És ez még csak az amerikai merí­tés.

A képregény nem helyettesíti az irodalmat. A képregény része az irodalomnak.

Fentebb többször is művészetként utaltam a képregényre, és talán vannak, akikben fel­merül a kérdés, hogy tényleg az-e. Nem tudom nem Scott McClaudot, az A képregény fel­fedezése című képregény szerzőjét idézni (mert a képregény nonfiction is lehet, és, ahogy már volt szó róla, tanításra is alkalmas): „Hát még szép! Bocsánat, de igazán ostoba kér­dés!”

Rusznyák Csaba

Miért gondoljuk, hogy képregényt olvasni ciki?  Mert elveszi a gyerekek kedvét az olvasástól.  Ja?! Értem.  Miért, a képregényt csak olvassák?  Nem, végül is rajzolják is. Meg hát olvassák is. Miért, a képregényt csak a gyerekek olvassák? Nem, hát vannak felnőtt képregények is. Nos igen, tehát a képregények szövege van, meg képe van, és az egyik legizgalmasabb művészi forma, a legváltozatosabb kifejezési formákkal. És mi – Rusznyák Csaba és Szekeres Niki – főképpen azt szeretnénk, hogy minél többen találkozzatok a képregénnyel, legyen az noir vagy marvel, felnőtt vagy gyerek, populáris vagy művészi. Induljon hát a Comics Trip. (Logo: Anticia Pago)