A Wall Street farkasa

Scorsese − aki hetvenen túl megcsinálta az év legvagányabb és legfiatalosabb filmjét − felrajzolja a Nagy Amerikai Álmot, annak teljes valójában.

Kikkel könnyebb azonosulni a moziban ülve? Maffiózókkal vagy brókerekkel? Ha Martin Scorseseről van szó, az elsőre egyértelműnek tűnő válasz hirtelen komplikálttá válik, majd kiderül, hogy még a kérdésnek sincs értelme. Mert a kettő egy és ugyanaz. Pár évvel ezelőtt A Wall Street farkasa még csak-csak elment volna egy egyszerű, „ártatlan” komédiaként néhány félőrült és megalomán újgazdag féktelen, pénzzel, drogokkal és nőkkel fűszerezett, mit fűszerezett, teletömött tombolásairól, de a világválság óta a legnaivabbak sem kacaghatnak úgy a filmen, hogy agyukban ne ólálkodna ott a gondolat: ezek a mocskok és a hozzájuk hasonlók tehetnek mindenről. Főleg, hogy igaz történetről van szó. És éppen ez A Wall Street farkasának nagy bravúrja: erőlködés nélkül kényszerít rá, hogy szimpatizálj azokkal az emberekkel, akik a világ gazdaságát lehúzták a vécén, hogy nevess rajtuk és nevess velük, és hogy szurkolj nekik, hogy megússzák a felelősségre vonást a bűneikért. Ahogy anno szurkoltál a Nagymenők főhősének is.

A filmet Terence Winter (Maffiózók, Gengszterkorzó) írta Jordan Belfort azonos című önéletrajzi könyve alapján. Belfort a ’80-as évek vége felé vált brókerré, hogy aztán a hírhedt Fekete hétfő után belekóstoljon a filléres részvények, mondjuk úgy, féllegális kereskedelmébe, majd megalapítsa saját cégét, a Stratton Oakmontot ahol alkalmazottaival a lehető legpofátlanabb módon manipulálta a piacot, és sajtolta ki a pénzt az ügyfelekből. Az FBI hamarosan nyomozást indított utána, és több éves huzavonát követően (amit Belfort és társai gátlástalanul átmulatoztak, milliókat szórva jobbra-balra, visszafogottságot és határokat nem ismerve) végül lekapcsolták az egész vállalatot. Belfort, aki kevesebb, mint két évet töltött börtönben, a mai napig törleszti adósságát az egykori károsultaknak, de egyébként él, mint hal a vízben.

A maffiózók és a brókerek közti párhuzam nem csupán a „mind bűnözők” tétel mentén érvényes, és nem is csupán azért, mert A Wall Street farkasa egész véletlenül az utóbbi években gyengélkedő Scorsese legjobb filmje a Nagymenők óta. Hanem azért is, mert a részvénypiacon bedrogozott úthengerként átszáguldó, hedonsita bróker felemelkedésének és bukásának története, ha – vígjátékról lévén szó – műfajilag nem is, történetvezetési és stilisztikai szempontból édestestvére a legendás rendező 1990-es mesterművének. Az alkotók ugyanazokkal a módszerekkel húznak be Belfort világába, mint annak idején Henry Hillébe: a hős senki és semmit nem tud, alulról jön, csodálkozásokkal, hitetlenkedésekkel éli meg beavatását a kiváltságosok zárt, vágyott világába, peregnek a képek, harsog a zene, a korszak atmoszféráját csak fejszével lehet vágni, mert a kés beletörik.

Egyrészről a főszereplő mindig szimpatikus „self-made man” titulusa, másrészről a történetmesélés döbbenetes könnyedsége és eleganciája késztet frappánsan, és a maga módján aljasan állásfoglalásra azok mellett, akik miatt manapság kevesebb pénzünk van, és ugyanez röpteti csúcssebességgel a kettőnek is alig tűnő három órát, amit Winter és Scorsese tucatnyi gyönyörűen megkomponált nagyjelenet audiovizuális orgiájára fűz fel. Folynak a piák, villannak a cicik, fogynak a kokaincsíkok, amilyen őrülten habzsolják az életet Belforték, olyan őrülten vágtáz a film is, és közben minimum minden 5 percre jut egy nagy poén, egy emlékezetes beszólás, egy szenzációs monológ, vagy akár egy komplett hasizomgörcs (a szó szerint nyomorékra drogozott főszereplő beszállási procedúrája a Lamborghinijébe klasszikus lesz).

Leonardo DiCaprio lubickol Belfort szerepében, láthatóan jót tesz neki, hogy egy éven belül (a Django elszabadul után) már másodszor törhet ki a „szenvedő férfi” skatulyájából: neki elhisszük, hogy alkalmazottai nem pusztán nagyszerű főnököt és példaképet látnak benne, hanem a modern Amerika egyfajta istenét, és hogy ezt fanatikus személyi kultusz felépítésével honorálják. Neki elhisszük, hogy minden könnyen jön: a pénz, a siker, a nők, a drogok, a megcsalás, a hazugság, az árulás. Amikor életmódjának árnyoldala felfedi magát, az alkotók nem ítélkeznek, nem lassítanak, nem papolnak, a sztori lendülete, humora és energiája kitart, és a bukással végül Scorsese (aki ezzel a hetvenen túl megcsinálta az év legvagányabb és legfiatalosabb filmjét) felrajzolja a Nagy Amerikai Álmot, annak teljes valójában. Ha tehetséges vagy, megtehetsz bármit, lophatsz, csalhatsz, és – bűneid súlyához képest – könnyen meg is úszod, mert ez a lehetőségek földje. Sikert csak másokon taposva érhetsz el gyorsan és könnyen, de miért is csinálnád lassan és nehezen, ha így is lehet? Nincs erkölcs, nincs lelkiismeret-furdalás, nincs lojalitás, nincs megbánás, Amerikát nem a szerények és a visszafogottak építették, hanem a törtetők, akik csak mentek tűzön és vízen, de akár életeken is át, ha kellett. És csak ugyanők tudják lerombolni is.

Rusznyák Csaba