Payer Imre versei

Skízis

Én ott maradok örökre.

Útkereszteződés. A fák csúcsa. Égbolt.

Aszfalt, fordult nézetben, újra aszfalt,

kattanás. Én ott maradtam.

Valaki kilép belőlem, menni kezd. Megy.

Mint feltevések sorozata – halad.

A lények, képek gyorsuló

vetülete fordul így,

kikattan belőlük a szervező közeg.

De a vanban minden mozgás megáll.

Aszfalt van. Szótlan ég van. Mozdulatlan napsütés.

Tér és idő vákuuma. Bezáródtam.

Én ott vagyok én. De itt beszélek,

nyelvtani egyes szám első személy,

a hallgatag közepet körbe beszélve,

a szavak, mint fémlapocskák – lebegnek.

Hallom, valahonnan mindennél fenyegetőbben

szélvihar közelít. Lapocskák, világok

süvöltenek –

Az építkezésnél

– pilinszkys –

Lehunyt szemhéjam mögött újra látom

a pőre falat, betonon a port.

Malteros ládák, rideg sóderhalmok.

Látlak a pallón az épülő téglafalnál.

Látom magamat, a tekinteted,

rézsút forduló vállamat. Egy pillanat:

s a nap azóta irgalmatlanul,

örökre tűz a belső éjszakában.

„Hangokat ad egy torony teste.”

Amit értettem, többé már nem értem,

és megértem azt, amit addig nem.

Az épület nem épül fel soha.

Ott van a jelen, itt csak szétesett

és összetákolt rekvizitumok

– „hazátlanabb az én szavam a szónál.”

Szétszerelődöm, újra összeállok.

Vakon, bénán a bűnben. Hatalmasabb

bűnök által a torz feloldozás.

Megjelent a Tiszatáj 2013/12. számában