Második kötet: második ugrás

POTOZKY LÁSZLÓ NAPPÁ LETT LÁMPAFÉNY CÍMŰ ÚJ KÖTETÉNEK SZEGEDI BEMUTATÓJA

A FISZ szervezésében került sor szeptember 25-én Potozky László új kötetének bemutatójára a szegedi Grand Café mozi termében. A nemrég napvilágot látott kötetről Kovács Flóra, az SZTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék oktatója beszélgetett az íróval.

A beszélgetés egyik kulcskérdése a két kötet közötti párhuzam és egyben eltérés, vagyis az Áradáshoz viszonyított változások, új témák megjelenése volt. Mindehhez pedig társult a tény, hogy amíg a fiatal író beköszönő kötete Kolozsvárott jött ki, addig a második ugrás már a Magvető Kiadó gondozásában került az olvasók elé. Ez rang és teher egyszerre. A záró történet is ez okból született és került bele a kötetbe. A súly, amely ezzel jár, azt eredményezte, hogy újabb és újabb ötletek, témák kerültek a kukába, míg végül megszületett egy ötlet: mit érez a téma, amit eldobott? A három szálon futó zárótörténet így voltaképp magát az írást tematizálja. Ez új az előző kötethez képest, ám Kovács Flóra azon kérdésére, hogy várható-e ennek a témakörnek a kifejtése és továbbvitele a készülő regényben, az alkotó nemmel felelt.

Ugyanígy az újdonságok körébe sorolható a színházi tér és idő beemelése, ami, mint kiderült, szintén egy egyszeri élményből fakad. A címadó novellát, bár kézenfekvő lenne, nem az hívta életre, hogy elkezdett járni a szerző a drámaírás magisterire, hanem Julio Cortázar Rendezői utasítások John Howellnek című alkotása ihlette, amelyben a nézőt felhívják a színpadra.„Tudtam, hogy legyen a vége, nem úgy lett, így ez az enyém lett” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Potozky.

Az első köteténél főként Bodor Ádám vagy Szabó Róbert Csaba hatását szokták kiemelni, a második kötetre a szerző szerint Houellebecq francia író szövegei hatottak, valamint Borbély Szilárd Nincstelenek című műve, amelyben Potozkyt a villanó képek fogták meg igazán.

A két kötet között azonban hasonlóság is fellelhető, még akkor is, ha az első kötet inkább hozott, biztos anyagokra támaszkodott, az új pedig már saját ihletésű. Olyan párhuzamokat lehet vonni, mint a totalitárius rendszerrel való foglalkozás vagy a kisvárosi történetek előtérbe kerülése; ezzel szorosan összefügg a tömbházak világának a megjelenítése. Ez abból is fakad, hogy az író gyerekkora Csíkszeredához, ehhez a hagyományos székelyföldi kisvároshoz kötődik, amelyet mesterségesen kellett duzzasztani. Az így odakerült tömbházak furcsa hangulatot adtak az egésznek, ők pedig gyerekként mindig köztük mentek haza, mert szerettek félni. Ez a környezet és élet emelődik be újra és újra a novellákba, elbeszélésekbe.

Az est során egyre jobban kikristályosodott az az írói módszer, már ha lehet ezt ilyenformán meghatározni, amelyet Potozky László képvisel. Az egyszeri élmények rendkívül meghatározóak a történetek születésének folyamatában. Az írás során, az író bevallása szerint, a történetek eleje és vége van meg először a fejében, majd a köztes űrt kell telehordani. Az ihlet csupán egy pillanat, akár mozdulat, akár egy mondat vagy tulajdonság. A Kétezer-négyszázharminchármas című írás is erről tanúskodik – „borozgattam valahol, és felemeltem egy poharat (…), így jött az ötlet, hogy ezt meg lehet írni”; „mindent megírok, ami jön”.

Az írói módszerhez szorosan kapcsolódik a kötetek szerkesztési elve, amelyben egyre nagyobb tudatosság fedezhető fel, ahogyan arra Kovács Flóra felhívta a figyelmet. Az Áradáshoz képest itt egy jóval szerkesztettebb kötetet vehet az olvasó a kezébe, amelynek egyik oka, hogy az első kötet Potozky szerint ebből a szempontból leginkább ’tanulókötetnek’ nevezhető. Ott Gáll Attila volt a segítségére, aki sok mindent kihúzott, átírt. A mostani kötetben az előzőnél levont tanulságokat alkalmazta, így már könnyebb dolga volt.

A novella- és elbeszélésfüzéren túllépve – talán a szerkesztéssel is összefüggésben – a következő, várható könyv egy regény lesz. A már elkészülőben lévő alkotás egy fontos kortárs kérdés köré fog szerveződni, központban egy pszichológushallgatóval, aki tervei szerint a sok rossz dolog után, ami vele történik, feljebb jut, mint ahonnan indult.

A beszélgetésnek aktív részese volt a közönség is, az érdeklődők több kérdést intéztek a fiatal alkotóhoz az írás természetéről, az önmegvalósításról, a célokról, díjakról vagy éppen az erdélyi magyar irodalomról. Az utóbbi kérdésre adott feleletre érdemes bővebben kitérni, hiszen folyamatosan felmerül a kérdés különböző fórumokon, hogy létezik-e erdélyi magyar irodalom. Potozky László nézete szerint az irodalmat tematikusan érdemes szemlélni. Ebből a nézőpontból pedig Tamási Áron és Móricz Zsigmond paraszti művei között nem érez különbséget, még ha természetesen látja is a széttartó jegyeket a két alkotó munkáiban.

Ezzel együtt Potozky szerint „Erdélyben indulni jó”, nagyon szűk az irodalmi kör, így hamar megismerik az újak nevét, „tudnak mindenkiről, és a fiatalok között nincsenek erős ellentétek.”

Vagdalt Krisztina

[nggallery id=232]