A Warren-akták

JAMES WAN: DÉMONOK KÖZÖTT

A Démonok között című filmet az idei horrortermés legjobbjának kikiáltó kritikák persze túloznak, de eltagadhatatlan: kevés ennél borzalomgerjesztőbb, zsigerig hatolóan félelmetes horrormű került mozikba mostanában.

Habár James Wan nevét még mindig sokan a horrortrend-definiáló debütfilmjéhez, a Fűrészhez kötik, az ausztrál származású direktor hamar kiszállt a rejtélyközpontú thriller/horrorként induló, majd darabolós torture pornba fulladó szériából. Helyette önálló munkákkal építgette karrierjét, melyek markánsan kirajzolják Wan kísértetház- és szellemhorror iránti vonzódását: előbb a Halálos hallgatással magolta be s mondta fel a démonfilmek tradíciótárát, majd az itthon nem forgalmazott Insidiousszal már motívumot is toldott az alzsánerhez: a másik dimenzióban megragadó, kómába eső kisfiúét. A Démonok között is lexikális horrorfilm-tudásról tanúskodó, a műfaji határmezsgyén belül barangoló darab, amely távolról sem reformálja meg a műfajt – sőt, rengeteget köszönhet az olyan alapműveknek, mint A rettegés háza vagy Az ördögűző –, mégis sikerrel viszi véghez azt, amit a mozikba kerülő horrorfilmtermés nagy hányada nem tud: erőlködés nélkül, csupán a rémület-toposzok kreatív újrahasznosításával riogatja halálra nézőjét.

A forgatókönyvíró-páros (Chad és Carey Hayes) valós esetre alapozza történetét: mind az Egyesült Államokban neves démonológusnak és médiumnak számító Warren-házaspár, mind a kísértetjárás elszenvedőiként hírhedté vált Perron-família segített élménybeszámolóival a mű elkészültében. Persze a hasonló sajtóközlemények ügyesen elhelyezett ingyen reklámnak sem utolsóak, de a film már-már kínosan ügyel arra, hogy „megőrizze” a történet autenticitását: Ed és Lorraine Warren kamerával, fényképezőgéppel, diktafonnal felszerelkezve járják a démonszállta házakat és családokat, szinte szent elkötelezettséggel segítve a terrorban tartott áldozatokat. A film megosztja nézőpontját a két család között, és a Warren-házasságnak is majdnem ugyanakkora teret biztosít, mint Perronéknak, sőt: az egyik fő érzelmi konfliktus is a démonűzőkhöz kötődik. Lorraine ugyanis médium, látja a szellemeket, cserébe viszont érzelmileg megviseli a másik dimenzióval való kapcsolatfelvétel, és a folyamatos harc elvonja a szülőket egyetlen lányuktól, Judy-tól is.

Perronéknak ezzel szemben a horror-nagykönyv első fejezetében ismertetett ijesztési taktikákkal kell szembeszállniuk: az égig terebélyesedő, baljóslatú fa tövében talált zenélő dobozzal és a tükrében látható szomorú szemű kisfiúval, a vidéki nagyházban véletlenül felfedezett, klausztrofób, póklakta pincével, a becsapódó-csattanó ajtókkal, egy alvajáró kislánnyal – és persze rengeteg démonnal. A film nem aprózza el a kísértethistóriát, rögtön több generációnyi szellemet szuszakol a lenyűgöző szépségű, ugyanakkor ódon kinézetével félelmet keltető házba. S mivel Wan betéve ismeri a kísértetház-film hagyományait, nem is egy lapra teszi fel az összes rémisztését: a Sátánnal paktumot kötő főgonosz-démont már alig fél óra után teljes valójában bemutatja, nem épít végig a láthatatlanság gerjesztette félszre. A közeliben mutogatott, CGI-jal rondított démonok mellett azonban a kimunkált, vizuális atmoszférateremtés okán válik szorongásfokozó, irtóztató művé a Démonok között.

Az akrobatikusan mozgatott kamerát – ld. a család beköltözésének altmani hosszú beállításait (vö. A játékos) – olyan érzékkel pozícionálja a direktor, hogy nem csak végtelenné, egy másik dimenzióba nyújtja át a házbelsőt, de az alulról fotografált jelenetekben a Perronék fölé magasodó iszonyt is leképezi térbelileg. A képszéleken váratlanul felbukkanó szörnyalakokat ugyan a horror-repertoár sztenderdjei között jegyzik, ám a Warrenék lakását érő démontámadáskor, a horizontig felmászó lépcsősor aljában lerakott kamera és az alászálló, védtelen gyermek már az európai horror szürreális tradíciója felé sodorja a filmet. Hangsúlyozzuk: semmi eredeti vagy újszerű nem akad a Démonok közöttben, de a labirintusszerűvé rémálmodott ház, az antik berendezési tárgyak hordozta múlt-szag és az eltúlzott horrorszínészetet messzire kerülő, meggyőző alakítások fojtogató terrorfilmmé avatják Wan munkáját.

Egyeseknek zavaró lehet az az enciklopédikus tudás, amit a rendező rengeteg beállításban és motívumban bizonygat. A Démonok között amolyan posztmodern dolgozat, amely halmozza az utalásokat, a háznak csapódó, kificcenő nyakú szárnyasoktól kezdve (Madarak), Az elcserélt gyermeket idéző labdán és házstruktúrán keresztül a Halálos hallgatásra utaló Annabelle babáig. Az idézetek viszont nem vonnak le a hatásmechanizmusok erejéből – kritika inkább csupán a túlságosan egysíkú karakterábrázolás (a Warren-házaspár szinte a végletekig idealizált, istenfélő és szentnek beállított emberek) és a mögöttes tartalom hiánya miatt érheti a filmet. A műfaji kánon klasszikusaival (A rettegés háza, Az elcserélt gyermek stb.) szemben nem bont ki mélyebb gondolatokat a Démonok között, nem szól se családi diszfunkciókról, se az ember természetfelettihez fűződő kapcsolatáról. Vizuális kimunkáltsága, messzire érő atmoszférája és festményszerűen szép beállításai feledtetik, hogy a Démonok között sem mélyebb vagy okosabb pályatársainál, és bizony a filmet körülölelő hype is nagyobb az indokoltnál. Tagadhatatlan viszont, hogy a Démonok között sikerrel veszi az összes buktatót, és eléri azt, amit célul tűzött ki: az első képkockáktól az utolsóig meg nem csappanó elánnal borzolja nézőit.

Soós Tamás