Sonja Veselinović versei

*

esőről álmodni és esőben ébredni még egy kicsi és besározódik a torokfájás emlékével – ha a fájdalom a nap folyamán

elmúlik – se éjjele se nappala nem volt már csak a fájdalom mint tájékozódási pont a szemhély nedves kérgén; ha a fájdalom

nem múlik – nem volt nappala mert az álom saját termékeivel – figyelmeztetve a torokfájásra –

felülkerekedett

így hát mindegy nincs nap minek akkor hétфő kedd és sorban mind addig a varázslatos vendredi-ig

venerdí пятница s a kissé prózai Freitag/friday és így tovább – csak hogy a Péntek mindenütt nevet kapjon

nem csak azért – ez épp elegendő ok – nevet adni az már a munka fele az már – leélni, álmot látni a fél életébe; nevet adni az már – részt venni

pótolhatatlanul és megismételhetetlenül

álmodni bármit és felébredni – ez már történés és egy a csodák közül még; átjut amibe magunkat helyezzük, mint a munkavégzőt – hát nem kedves dolog ez – felébredni  MAGAM mert nem vagyok benne biztos hogy

képes vagyok arra hogy rávegyem magam arra hogy felébredjek A NYELV mindig arra törekszik,  hogy vígasztaljon bennünket ez a mi találmányunk legalább

részlegesen – habár nem az enyém én vagyok az övé de mindegy képzeljék azt hogy egy vagyok azok közül akik…

az ismételgetés vígasztal bennünket– ma 7 órakor fogok felkelni és holnap is és ez elegendő lesz

az abban való reménykedéshez hogy valóban én irányítom az életemet – gondolkodik (én nem – én tudom hogy Maga irányítja még onnan is, és ha ettől kétségbe is esik) hogy hogyan mondjon igazat

a vígasztalás nyelvén – át akarja-e adni magát neki; nem – hallgatok nincsenek unalmas kimerítő kérdések meg fog büntetni a nyelv a sok kérdés miatt – már el is kezdte mondjuk azzal, hogy a torokfájás terjed hogy kevesebbet beszélhessek és még kevesebbet kérdezősködjenek

nem akarom az igazat biztosan tudni van bennem egy ember aki az irányításra képtelen, de arra nem, hogy cenzúrázza minden igazságszeretetemet (valahogy csúnya ez a szó – igen igen ez az ő hatása – nem szeretem az összetett szavakat – minél rövidebb annál jobb minél ritkábban térünk el a tárgytól)  törekvésemet; most hozzámvághatna egy közmondást hogy végezzünk ezzel – nesze neked! elég ez neked ha ez mindenkinek hasonlít az igazságra neked is el kell fogadnod…

jobb szeretem a találós kérdéseket de azokat amiknek nem 1 megfejtése van vagy – ami még job – azokat amiknek nincs is megoldása

jobb szeretem a költészetet

pssssssssssssssssssssssszt

*

egész éjjel szólongatott a tetőről a hátborzongató szél az elfeledett patkányok hangján, miknek élete pont olyannyira lényeges, mint az én életem / pont annyira lényegtelen, mint az én életem. Próbáltam válaszolni neki, de hiába, a szám teli volt sárral és a lábaim a sárba húztak és csak vártam a napra, hogy megszárítsa a sarat bennem, hogy millió darabra törjek, de ne a szél, mekkora segítség ő nekem! Ő meg csak vonyított, pont mintha valakinek szüksége lett volna rá, lármázottbordákkal a tető cserepein, míg egy koszos macska kedvesen arra nem figyelmeztette, hogy az ő területén van és hogy, na itt van, itt kell lejátszania az esti mérkőzést két felbőszült hím között, akiket egész héten az ő szaga csalogatott ide. A szél rendkívül felvidult, leült a közönség közé, elengedte farkát, a cserepek között, egyenesen a fejemig. És mit mondhatnék? Jobb lenne, ha minden azonnal ledőlne erre a sáros fejre! Miért jöttél újra, barátnőm: álmatlanságom, miért kell színlelnem azt, hogy szeretlek? Miért ne – cseréppel a fejen? Vonszolom magam a sárban, hallom a macskakarmokat, érzem a bíró bűzét, a közönség egyszerre lélegzik, mint az átkozott szél és ismét – vonszolom magam a sárban… Hát álom ez? Mi ebben az álom? Nem tudok felmászni a tetőre, hogy leellenőrizzem. Pedig szeretném. Ez nem normális, tehát álmodom. Fel fogok ébredni ebből a furcsaságból. De ha felébredek, egy sokkal sötétebb, homályosabb helyen – honnan fogom tudni, hol hagytam az álmatlanságomat? Úgy tűnik, ismét hallom a patkányokat, ó, ezek a patkányok, amiket oly sokszor megénekeltek! Ha alkalom adtán, majd felfűzik magukat egyiket a másikra, összekötik a farkaikat, talán ki tudnának húzni ebből a seholsincs létből. Ez mind a te hibád, barátnőm, épp ha belegondolok, hogy nem vagy, még álmomban is nevetsz, mert ez az álom nehezebb az óvástól, mert mélyebb a felejtéstől és ha nem sikerül összegyűjtenem az erőmet, hogy pislogni tudjak – a rossz kandúr fog nyerni, nem fognak bosszút állni a hamis haldoklók és … ismét itt vagyok, kísértetiesen, mintha megforgatnál, az éjszaka rétegeiben, melyekbe senki valódi nem megy le, mert bármit megérthetne. Jó leszek, jó leszek, itt van, fogom a pálcát és engedelmesen piszkálom le a sarat a bokáimról és még engedelmesebben köpöm ki ezt a számból, nem okoskodok, látod, minden rendben. A szél meg fog szökni, a macskák meg fognak szökni, és tőled, vajon megszökhetek-e majd valaha, drága barátnőm?

*

Ó, Marina, ha minden szólongatásom csupán jól ismert szókép, megvetendő retorikai eljárás, akkor nem marad más számomra, mint hogy a mini-horgászbotomat, piros pálcikát (ugyanazzal a megvető retorikával nevezve meg), valamelyik víztömegbe dobjam, és teljesen megbizonyosodva, kihalásszam magamnak az aranyhalat. Magától kihalászódik (ezért is megbizonyosodva) a képzeletbeli eljegyzési gyűrű által, melyet számtalan alkalommal elmerítettem, parányi és vékony gyűrű (XS). Annyira arany, hogy a víz körülötte tintával és magánnyal összetörik míg az összes többi hal távolságot tart, könnyen rákapnak a saját visszatükröződésükre. Elképzeli majd, talán, hogy ez a nyoma, az előző rabszolgasáságnak és azt szeretné majd, hogy annak a szerencsésnek a markába vissza dobja magát. Mert minden tévedés ellenére, az aranyhalacska egy disszidens, saját árnéykát mindenhová magával viszi és epekedik az után, hogy valaki felviduljon tőle.

Így hát egyszer, a fájó, megcsömörlött széttépettségből a csillogás mentes világából, a nemtűzálló hal behajózott egyenesen az elhagyatott vászon nedves színei közé. A művésznek, mint a kisfiúnak, aki az első, szákban vergődő fogás előtt áll, csak az maradt, hogy megállapítsa az állati keletkezésnek és kihalásnak a vonalát és annak teljes túlsúlyát, saját mozgalmával szemben. Másnap a vászonról eltűnt a nedves kidudorodás, csak a kicsi, csontváz szerű nap sütött, sötétnek tüntetve fel ezzel a világot. A festő meg, saját, megszentségtelenített homályából, hosszan bámult és tátotta száját, mintha a levegőt felhőcskékbe gyűjtené, minhta tüdejébe, oxigén helyett hal rajt lélegezne be. Tudván, hogy nem fognak hinni neki, száját a Gold-ra nyitotta, és elragadtatva csukta be, lenyelve azt a Fisch-t.

Goldfisch Goldfisch Goldfisch

(Lehet, Magát mégis könnyebben lehet megszólítani)

Ó, Marina, ha a horgászásom szólongatás csupán, hogyan tovább? Azt mondanám neki, hogy mindent megértek, átfúrt nyelven értem őt az alig behegedt szájjal,  meghajlott gerinccel, elfelejtett csontvázzal – megerősítve a műalkotást. És kérnék, nem hármat, nem, az teljesen felelőtlen és átgondolatlan, csak egyet kérnék – hogy a kopoltyúmból (a test meghatározhatatlan pozíciójában, mint egy levágott végtagban) és a szájon át kibuggyanjon – egy CO2 buborék – amiben akkor, most, legalább egy pillanatra, látni fogom magam meggörbülve a Maguk harci sisakjainak súlya alatt (a fejben örökké jelenlévő a testben akivel összevéreződött, a hasban különösen; megosztják, mint két suttogó háziasszony, a szülési fájdalmakat). De aztán minden ússzon el a felhők alatt, mivel nem tudom mit kezdhetnék velük, de a festő nincs itt, hogy ráragasszuk a vászonra.

*

Lehet, a balról jobbra írás – így térve vissza saját kézírásunkhoz – megerősíti vagy kódolja. A póknak, a gyilkosnak, a halálnak – egész mitológia.

Elnyűttek egy álarcot reggel, a török kávéfőzőcskék mellett, ugyanazon a ringlin, sütöm. Prust illatú, minden, és a Nyomorultak barikádjain is ilyen illat terjeng. Következik az a nehezebb dolog – belenézni a tükörbe, vígasztaló óvszer nélkül.

Két ilyen között – miroir de mes mémoires – ez horror.

Olvasni a nőről, aki a szerelmi tette előestéjén levetkőzte teljesen, nem csak a ruháit, hanem mindent, magát– s attól kezdve rettgeni hogy ez fog velemi is történni. És ez – minden szerelem nélkül.

A szeretteim jelenlétében még én is le tudom venni a pulóvert hosszútávú következmények nélkül is, de a szeretteim egyre kevesebben vannak, idegenek előtt meggondolatlanul levetkőznek. Egy close reading-nek – alkuban adják el. (Meztelen koldusok lennének, csak bennünket ne uralkodjonak.) Ezért, mondom, lehet, hogy balról jobbra  újra körbetekerni a képzelet sötét sálaival, a romantika illatos felhőivel. Attól a kívülről megégetett Sonjától addig a belső mégégetettségig. De én itt vagyok – a megbízhatatlan tanú. Minden pompás szerelmem, Marina, az előreláthatatlan beszélgetések mind  és minden Vologyácskák (ahogyan Alja szólította őt, de én soha: bolond haraggal fordultam hozzá, egyszercsak olyan erősen mert engem mindenben felülmúl, mert nincs szüksége a versengésre, mert maradéktalanul meg vagyok hívva az egyensúly káoszába),

rólunk álmodoznak kérés nélkül is. Hely nélküli helyiség ez, fiókok sokaságával, melyek ismeretlen dimenziókba nyílnak. Minden mondat félrebeszél az egymással való összehasonlításban és mindegyik saját maga hadserege. Nem lehet élni a mondatok hűségességétől, ahogy nem lehet meghalni a pontok átültetésétől sem.

Ó, Marina, maga olyan kedvessé tett hogy nem tudom nem szeretni magamat! (Mint ahogy az aposztrófot szeretem, mint ahogy a felkiáltójelet szeretem!) Gondoltam megszámolom Sonjecska mondatait, melyek felkijáltójelre végződnek – vagy a bennük lévő szavak tartalmaznak ilyet – s aztán kinevettem magam.

Szép is lenne ha valaki hangosan olvasná, hangosabban a forgalomnál, de halkabban a világűrnél, hogy gondolataim örvényében többé ne lássam magam, hogy ne tetessem magam süketnek soha.

Kifaragott, mint egy csokor hagyma, eltűnik. S az illata is el fog tűnni a hajából, a tenyeréről, ajkairól melyek megérintették. Húzza be a függönyt, császári gályákat. Új szerep keres engem. Új kiváltságos pillanatok. Nem vagyok személy, nem vagyok jellem sem, karakter, aktor – csak a dallam, mely számtalan koponyán (mint a cirkuszi tüzes karikán) átugrik. Mikor kirámolok minden fiókot – a helyiség hamuját felfalom. (És elhízok, valószínűleg.)

*

Sonnenblume, sanftgeneigte,

megszilárdítva a visszatükröződésben vagy a hallucinációban lebegtetve a távoli tüzek áldozatainak diákját

a tömeg megsült a látóhatárnál és a jelmondatnál

ritmus nélkül ritmus nélkül ritmus nélkül

ritmus nélkül sehová vissza sem fordítani a fejet

mit ér a nap napraforgó nélkül

és a fej a fej hálózata nélkül

nyaka van a hegedűnek (csípője is van), a gitárnak és

a nagydobnak is van és semmit sem érnek a feje búbjáig

még csak – a fejet megtölteni napraforgó maggal és

csörögni

csörögni, a magvak meg szétszóródnak a testen

csörögni teljes lényeddel

mint a szerelem szolgája aki a saját csengő bilincseibe szerelmes megfélemlítve elérni saját körbéli nememet belépni a villanyozott verssorba jól gondolni jól gondolni jól

gondolni meleg közösségben dallammal mely kiüresíti a fejeket és újra feltölti majd napraforgó-

maggal, hogy felfedje saját útját milyen szép is reggeli meztelen fej lenni és illatozó annyira szánalmas

az esti fej mint a meztelencsiga, mindenre nyelvét öltögeti

utálatos

nyomokkal ha kitartom az ismétléseket – meztelen, meztelen, meztelen – akarja-e valaki könnyű fejét tovább dobni abba az irányba ettől tudatában lenni az anyagnak: a váll csúcsai, a derék és combok drága spatulái, átható izmok és a csontok csokra minden erőnkkel rohanni a szöveg-testbe és ütni ütni ütni amíg spriccelni nem kezd a piros betű

Über Sonjas weißes Leben.

Terék Anna fordításai

(Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában)