„Lenni és nem lenni, ez itt az üdvözülés”

GEORGES MINOIS: A POKOL TÖRTÉNETE

Az immanens, igazságszolgáltatás nélküli, földi pokoltól a dogmák, az ortodoxia gyehennájáig, majd vissza az immanens, földi, ám immár egyetemes, a mindenkori jelenbe ágyazott, isten(ek) és ördög nélküli kárhozatig – ezt a nagyjából 30 évszázados ívet járja be Georges Minois A pokol története című, mélymerítésű munkája.

A franciás fegyelemmel és jegyzetapparátussal szerkesztett – közel 600 oldal terjedelmű – kutatás alapjaiban azt vizsgálja, milyen közösségi indíttatásokból, milyen társadalmi igényekre rezonálva, milyen átmeneteken és torzulásokon keresztül jött létre a keresztény ortodoxia örökidejű, damnummal és érzékileg (is) tapasztalható tűzzel fenyegető pokla, milyen társadalmi-kulturális behatások nyomán indul topográfiai és tropológiai divergálódásnak az üregszerű, poros és sötét mezopotámiai túlvilág, a judaizmus tagolatlan seolja, a holtak – etikai értelemben – kidolgozatlan, közös túlvilága, elérkezve a nyugat-európai keresztény ortodoxia azon állapotába, ahol a pokol örökkévalóságát a purgatórium, illetve a kereszteletlen gyermekek túlvilági élettere környezi, hogyan íródnak egymásra, majd a 20. század derekára miként oltják ki egymást a pokolképzetek népi, dogmatikai és filozófiai dimenziói – a túlvilágról való gondolkodás e három permanens rétege, mely a poliszok Görögországától nagyjából a sartre-i egzisztencializmusig oly módon futják párhuzamos pályáikat, hogy egyik sem kényszerül hermetikusan elszigetelődni.

A pokolról való gondolkodás legalább két erős kútfőből táplálkozik a 20. században – mutat rá Minois –, az egyházi dogmatika azonban ekkora már oly mértékben magába reked az örökkévaló pokolbüntetés tanával, hogy képtelen párbeszédbe lépni eme erős eszmetörténeti alternatívákkal. A gyehenna reális tüzének fenyegetése, az üdvözülők és kárhozatra jutók várhatóan igen kedvezőtlen aránya, az abszolút idő, az örökkévalóság beláthatatlansága – melyek védelmében a 19. század főleg katolikus teológusai minden korábbinál harcosabban, rugalmatlanabb félelempasztorációval, egyre több pápai bullával és dekrétummal szállnak síkra – a pokol teljes megkövüléséhez, végül pedig szemérmes elhallgatásához, felszívódásához vezet. A 18. századi klasszicista kritika, Voltaire és Diderot nagyhatású kritikája egy zsarnok, kegyelmet, szeretetet aligha ismerő, teremtményeit önképére formáló, majd (eredendő) hibáikért elkárhoztató keresztény Istennel szemben olyan védekezési reflexekre indítja a keresztény dogmatika kiépítőit, melyek tulajdonképpen kirántják a táptalajt e pokolkép hosszú távú, termékeny érvényesülése alól.

Földi poklai pluralitása mellett a 20. század valamelyest a pokol pozitív szervesülésének lehetőségét is elő tudta teremteni a lét paradox minőségeinek szimultán elfogadhatóságában. A kierkegaard-i gyökerekre építkező Sartre Zárt tárgyalás című drámájában bejelenti: „(…) a pokol – az a Többiek”. Már az egzisztenciális szorongás forrásvidékét kiépítő Kierkegaard is tudja: „Minden egyes ember egy személyiségcsonkító dilemmával szembesül: nyíljon-e meg mások felé, ezzel mintegy átadva és kiüresítve önmagát, ami elkerülhetetlenül fájdalommal jár, vagy zárkózzon magába, és érintetlenül őrizze meg magát, lemondva arról a léttöbbletről, amelyet mások tekintete és ítélete hozhat számára? Akárhogy választ is, énjének egyik részét föláldozza.” (547.)

Ugyanezen dilemma árnya vetül később a filozófiai gondolkodás terén közösség és individuum viszonyára: „(…) a XX. Század végének embere fájdalmasan tudatosítja magában a függőségi és szolidaritási érzése, valamint leküzdhetetlen magányossága közötti ellentmondást. Egy saját lényét meghatározó egész tagjának tudja magát, miközben megmásíthatatlanul egyedül van. Egyénként igyekszik érvényre juttatni önmagát, emberként viszont ráébred individualizmusa illuzórikus voltára.” (592.)

Az ellentmondásosságot végül a genetika, illetve fizika, ezen belül a kvantummechanika ugrásszerű fejlődése integrálja, váltja élhetővé, kimutatva: van precedens egymásnak ellentmondó minőségek szimultán létezésére egyazon rendszer keretében.

„Valamely jelenség megnyilvánulása egyenértékű egy bizonyos aktualizálódással, azonosságra való irányultsággal, de ugyanez a megnyilvánulás magában foglalja mindannak az elfojtását, potencializálódását, ami ennek a jelenségnek nem része, más szóval a nem-azonosságét. A potencializálódás nem megsemmisülés vagy eltűnés, hanem egyszerűen a csak a még meg nem nyilvánultak félretétele az emlékezetben. (…) A mozgás, az átmenet, a potenciálisból aktuálissá való átalakulás elgondolhatatlan egy olyan független dinamizmus nélkül, amely tökéletesen szabályos egyensúlyt hoz létre az aktualizálódás és a potencializálódás között (…)” (594) – mutat rá a Stéphane Lupasco és G. I. Gurdjieff munkásságára támaszkodó fizikus, Basarab Nicolescu a biológiai, fizikai, szociológiai és lelki valóság „trialektikus szerkezetére”. Az ő munkásságára támaszkodva jut el Minois a megállapításig: „Az ellentétesek egységének az elfogadása azt jelenti, hogy a középutat követjük, s egyszerre fogadjuk el, hogy létezünk és nem létezünk; ekkor egy mással behelyettesíthetetlen »én« leszünk, mely ugyanakkor feloldódik viszonyrendszere hálózatában. Úgy tűnik, hogy az ellentmondás alkotja a lét gyökerét, amint arra a kvantumfizika rávilágított. Én vagyok és nem-én, én és anti-én; egyszerre vagyok valóság és lehetőség. A pokol akkor jön létre, ha a két aspektus egyikét tagadjuk s ekképp lényünk egyik felét mintegy amputálva korlátozott létre kárhoztatjuk magunkat.” (596.) A pokol szervesülésének egyetlen esélye a választóviszony mellérendelésre váltása, Minois nyomán parafrazálva Shakespeare-t: „lenni és nem lenni, ez itt az üdvözülés” (596.), vagy ekképp teremtve újszerű viszonyt az ismert pascali gondolatban („aki angyal akar lenni, állattá lesz”): „az ember angyal és állat” (596.). Vágyaink, szorongásaink, félelmeink és frusztrációink reálisak paradox létünk vonatkozásában, ám csak annyiban váltják pokollá evilági létünk, amennyiben maradéktalanul odahagyjuk egyéni jellegünk, vagy mindent felteszünk a közösségben való feloldódásra.

Ebben a viszonyrendszerben kap erős markereket Lucretius egzisztenciális szorongása, Órigenész kezdeményezése, hogy átmentse az antik görög bölcselőket a keresztény mennyországba, hogy az apokatasztázis jegyében (ti., hogy minden dolgok visszanyerik eredeti, spirituális állapotukat) megnyissa a kollektív és általános üdvözülés perspektíváját, a tűz realitását allegóriára váltsa, a lelkiismeret mardosó lángjait azonosítva benne. A purgatóriummá redukált pokol emésztő lángjai ilyetén az órigenészi filozófiában nyerik el legelőzékenyebb értelmüket, miután Minutius Felix és Tertullius sztoikusoktól örökölt „okos tüzét” trópussá szelídíti. Erős kontúrokkal jelenik meg továbbá a pokoli kínokat damnumra, az Istentől való örök és abszolút elszakítottságra korlátozó gondolkodók – főleg filozófusok – sora, az egyetemes üdvözülés tanának megannyi továbbgondolója, a kálvinizmusban visszhangra lelő ágostoni eleve elrendelés cáfolói, valamint azok a bölcselők, akik humanitárius megoldásokkal állnak elő a 15. század végén felfedezett kontinens kereszteletlen bennszülötteinek kárhozatát cáfolandó.

1522-ben így ír Louis Vivès leuweni humanista professzor: „Azok a pogányok, akik természetüket választották vezetőjüknek, melyet nem szennyeztek be és rontottak meg hamis ítéletek és vélemények, éppoly kedvesek lehetnek Isten számára, mint azok, akik megtartották a mózesi törvényt […]. Ugyanez lesz a sorsa korunkban annak, aki sohasem hallott Jézus Krisztusról, minthogy az Óceán legtávolibb földjein látta meg a napvilágot, de megtartotta a két legfőbb parancsolatot, melyekről maga az Igazság és Próféták állították, hogy belőlük áll a Törvény: szeresd Istent és felebarátodat […].” (410.)

Louis Vivès és a vele közösséget vállaló gondolkodók álláspontja persze nem lelt pártfogókra egyházi körökben, mint Minois írja: „A keresztény pokol az abszolút szenvedés állapotát kívánta leírni, ám ezt a törekvést a sok belső ellentmondás túlságosan aláásta ahhoz, hogy valóban hihető legyen.” (589.) Egyházközeli nyugat-európai folyóiratokban még a 20. század első három évtizedében is folyik vita arról, hogy miként igazolható a pokolbüntetés örökkévalósága. A klasszikusabb interpretáció amellett a logikailag is igen kétes indoklás mellett teszi le a garast, hogy mivel a sértett fél, Isten örökkévaló, nyilván a ránk mért túlvilági szenvedéseknek is örökkévalóknak kell lenniük. Egy másik magyarázat szerint azonban az ember nem állna ki végtelen kínokat, így Isten kénytelen a kínok időtartamát örökkévalóvá terjeszteni. Mint látjuk, logikailag ez utóbbi eset is kevéssé védelmezhető. A vita nyilván tétje vesztett, hasonlóan ahhoz a dogmatikai dilemmához, mely az Krisztus utáni első századoktól fogva kísérte végig a keresztény pokol történetét: valóban alászállt-e Krisztus a poklokra, pontosan kit szabadított ki onnét, nem lehetséges-e, hogy valójában csak a purgatórium antik bölcselőit, valamint az Ószövetség érdemes halottjait szabadította fel?

Jóllehet a keresztény pokol az utolsókat leheli, Sátán és angyalai pedig réges-rég visszaszorultak földalatti birodalmukba, az erkölcsi rossz létezésére máig nincs elfogadható magyarázata sem az egyháznak, sem a morálfilozófusoknak. Amíg ez így van, figyelmeztet Minois, résen kell lennünk: „A pokol szégyeneink, lelkifurdalásaink, a mindenütt jelen levő rossz tükre. Letéphetetlen tunikaként, kaméleonbőrként tapad testünkhöz, és saját korunk szorongása kivetüléseként kísért bennünket.” (16.)

Mindenesetre – mint arra a francia kutató rámutat – a pokol egyelőre jóval kiterjedtebb pályát futott be, mint a mennyek országa, s hogy ez így marad-e – figyelmeztet –, abba nekünk is van némi beleszólásunk.

(Georges Minois: A pokol története [ford. Sujtó László]. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2012.)

Serestély Zalán