01.12.
| Vers l’infini. Konok Tamás életmű-kiállítása (1930–2020) >>>
12.08.
| Figyelem és irgalmasság – Iványi Gábor és Liszkai Tamás >>>
12.07.
| Edda Művek, Prognózis, Ámen és Sziámi albumokkal zárul a Lemezjátszó Classic >>>
12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
11.26.
| Asztali beszélgetések… – Tompa Andrea és Szabó B. András disputája >>>
11.25.
| Olasz világsztárral, „operapástétommal” és adventi koncerttel folytatódik a Müpa Home műsora >>>
11.25.
| Sajtó és ideológia a hatvanas években >>>
NAPI TANDORI

12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>
10.15.
| Embertani érdekességek a Határtalan Régészet őszi számában >>>

Báger Gusztáv, Bob Dylan, Komor Zoltán, Lengyelfalvi Egbert, Nyirán Ferenc, Talabér Miklós, Zalán Tibor versei
William Shakes­peare szonettjei Fazekas Sándor fordításában
Abafáy-Deák Csillag, Csabai László, Hegedűs Imre János prózája
Lengyel András, Marjanucz László, Tverdota György, Zimonyi Zoltán tanulmánya
Nagy József: Mnémosyne

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Hallgatás és magánybeszéd
2013.06.18 - tiszatáj

DARIDA VERONIKA: FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK

Különös tapasztalat gondolkodók, iskolateremtő filozófusok tollából származó szubjektív, vallomásos szövegeket olvasni. Hiszen a vallomás alanyiságát, felfokozott személyességét valahogy távol érezzük a személytelenségre törekvő gondolkodói alkotásoktól. Azonban a szubjektivitás benyomásán túllépve, ha a szó etimológiáját tekintjük, egy sokkalta szabadabb, sokrétűbb értelmezői potenciált nyerünk. Ahogy ezt a könyv fülszövegében olvassuk – a szó eredeti confessio értelmében egyszerre jelent gyónást, vallomást és a keresztény vértanúk számára felállított sírhelyet.

Darida Veronika könyvét olvasva a vallomásnak ezen széles hatósugarát követve érdemes elindulnunk. A könyv minden fejezete mintha azt a kérdést járná körül, miszerint: mi az, ami egyáltalán vallomásra, önfeltárásra késztet? Az értelmezéseket olvasva a válasz nyilvánvaló, ugyanakkor mégsem lezáró vagy kimerítő. Mindenképp olyan, ami túlmutat a hétköznapin, szokatlan, meglepő, nem könnyen értelmezhető, és éppen ezért a számvetés, a szembenézés igényét hívja elő. Sorsfordító események, megtérések, vagy éppen véget nem érő vívódások, ön- vagy istenkeresések. Szakadékok. Felfelé vagy lefelé való zuhanások.

A Filozófiai vallomások ilyen határhelyzetek szülte személyes, alanyi szövegeket gyűjt egybe, méghozzá olyan filozófusok köréből, akik maguk is nagy vallomástevők, vagy valamilyen elszenvedett trauma – például a gyász – készteti őket a krízissel való számvetésre. Szent Ágoston, Montaigne, Pascal, Rousseau, Nietzsche, Sartre, Simone Weil, Emile M. Cioran, Barthes és Derrida a könyv „főhősei”, talán személyesebb, intimebb oldalukat mutatva, mint ahogy azt megszoktuk. Ugyan Ágoston neve elválaszthatatlan a Vallomásoktól, de például Roland Barthes életművét mennyiben árnyalja anyja halálát feldolgozó Gyásznaplója? (Amennyiben a naplóírás a személytelenségre törekvő Barthes-nál is kivételnek számít.) De másképpen is kérdezhetjük. Barthes feljegyzései, vagy Derrida memoárjai mennyiben tekinthetők személyes vallomásoknak? Létezik-e olyan közös tapasztalat, amely kirajzol egy történetileg is vizsgálható vallomásirodalmat? A könyv válasza igenlő, hiszen krízisben, válságban valamilyen formában mindegyik gondolkodó osztozik, s épp ezen tapasztalatok hívják elő a szövegek megszületését, ugyanakkor értelmezésre váró hajtóerejüket is támogatják. Az, hogy Derrida és Lyotard Szent Ágoston szövegeit olvassa, Barthes Pascalt – hogy csak a könyv példáit említsük – a vallomások időbeli távolságon átívelő, párbeszédre hívó erejét bizonyítja.

A vallomásirodalom kapcsán megkerülhetetlen a személyesség-személytelenség problémájára való rákérdezés. A vallomások mennyiben engedik az ént közvetlenül feltárulni? Vagy ellenkezőleg: nem akarják-e inkább szemérmesen elrejteni? Írott szövegekről lévén szó, mit jelent itt az én, ki az, aki beszél? Direkt vagy indirekt szövegek a vallomások? A könyv értelmezései nem a könnyebb és csábítóbb – és ezzel együtt félrevezetőbb – utat választják, amennyiben az én áttetszősége, a leplezetlen önfeltárás helyett a szövegek mentén, között kirajzolódó, néhol pőrén őszinte, másutt viszont rejtőző válságtapasztalatokat a maguk szövegszerűségükben engedik megnyilvánulni. A vallomásoknak egyaránt sajátja a feltörő könny és panaszáradat, de a szövegek párbeszéde is kirajzolhat valamiféle személyességet – még ha a maga szemérmesebb módján is. Ágoston esetében a vallomás – ha úgy tetszik, a nyilvános gyónás – gesztusa nyilvánvaló: szüntelen vívódásai, istenkeresése emeli őt a nagy misztikusok sorába. Ágoston esetében az igazán megindító a nyugtalan keresés és az Istenben való megnyugvás dinamikája. Ahogy a szerző is kiemeli, a megdöbbentő, a csoda nem más, mint a megtérés transzcendens, Istentől eredő mozzanata. És ezen a ponton kell szólnunk az írás médiumáról. Nem épp az élmény, a megtérés megragadhatatlansága hívja elő a közlést, a történés szöveggé írását? És így a további, immár Ágoston szövegének későbbi értelmezéseit? Utóbbi azt jelentené, hogy a Vallomások számtalan magyarázatát követően mégis még a mai napig is enigmatikus szöveg. Darida könyve, mintha ezzel a hiányzó hellyel is számot vetne, amikor a nemcsak a szöveg, hanem a kép médiumát is engedi szóhoz jutni – tegyük hozzá: a képekkel, festményekkel való párbeszéd a teljes könyvön végigvonul. Fra Angelico festményén Ágoston tenyerébe rejtett arca mintha a megtérés csodájának időbeli beazonosíthatatlanságát engedné megmutatkozni. Azaz a rejtélyt a kép sem akarja feloldani, akárcsak az írott szöveg.

Személyességről – és szövegbeli személyességről – szólva, indokolt a szerző kérdése: ki beszél a Vallomásokban? Annál is inkább, mivel Ágoston immár Hippo püspökeként a megtérés eseménye után tíz évvel írta. A visszaemlékezés ugyanis válogatást, rendszerezést jelent, ami azt jelenti, hogy nem egy, de legalább két elbeszélője van a vallomásoknak: egy válogató, visszatekintő és egy reprezentált én. Mindez viszont az áttetsző személyesség, a közvetlen önéletrajziság helyébe a távolságot, az én és a másik feszültségét iktatja be. Ezt a dilemmát Darida könyve – különösen jó érzékkel – nem megválaszolni, hanem fenntartani igyekszik, méghozzá egy másik szöveggel – Lyotard a Vallomásokhoz írott kommentárjával – való párbeszédben. Lyotard magyarázata ugyanis – amellett, hogy a Vallomások szöveg- azaz írásjellegét emeli ki – maga is tovább viszi ezt az ágostoni hangot. Lyotard nem megfejteni akarja a Vallomások rejtélyét, inkább vállalni a személyes érintettséget, azonosulni, rezonálni az ágostoni szöveggel. Ezáltal nemcsak a hang, hanem a „ki beszél” kérdése is tovább visszhangzik – immár saját szövegében is megteremtve az én és a másik reflexív feszültségét.

S ha már a szövegek párbeszédét emeltük ki, ez az értelmezési „stratégia” a könyv más fejezeteit is meghatározza. Ugyanis a könyv vallomásszövegei nem egymástól elszigetelten kerülnek értelmezésre, a filozófusportrék egymást is magyarázzák, akár olyan genealogikus sort alkotva, mint a Nietzsche majd Genet portréja által önmagáról valló Sartre. (A vereség és a Szent Genet című regényekről van szó.) Azonban a könyv igyekszik a vizsgálatba vont gondolkodókat egyrészt szembesíteni, ütköztetni egymással, másrészt közös, paradigmatikus olvasási tapasztalatokat keresni. Montaigne és Pascal között a kapcsolat nyilvánvaló, hiszen a Gondolatokban számos polemikus utalást találunk az Esszék szerzőjére. De közös olvasási tapasztalatnak bizonyul az ószövetségi Jób alakja; Pascalt, Kierkegaardot, Simone Weil-t és Emil Ciorant egyaránt mélyen foglalkoztatja. Kierkegaardnál Jób az ismétlés transzcendens tapasztalatának allegóriája, Cioran és Weil az emberi ősszenvedés paradigmájaként tekinti Jób alakját. A transzcendencia feltételét, a lélek sötét éjszakájának, az ürességnek a tapasztalatát jelenti a nagy misztikusok számára. Simone Weil szavaival: „nem szabad sírnunk, nehogy megvigasztalódjunk”, azaz a teljes kétségbeesést, a lélek legsötétebb éjszakáját engednünk kell feltárulni. Épp ebben a teljes vigasztalanságban érkezhet el mégis a vigasztalás, ez teszi lehetővé a kegyelem transzcendens tapasztalatát.

Simone Weilt nem véletlenül idéztük. Szenvedésről szólva ideje rátérnünk arra, miféle krízishelyzetek sora hívja elő a gondolkodók misztikus tapasztalatait. Darida könyve jó érzékkel – és tegyük hozzá, tapintattal – követi a gyász, a testi-lelki gyötrődés, a magány, vagy épp az Istentől való távolság határhelyzeteit, amikor is az ember elválik megszokott, ismerősnek érzett énjétől, egyfajta sehol-létbe kerül. Az értelmezett filozófusok közül talán Cioran és Weil hiánytapasztalatát érezzük leginkább elevenbe vágónak. Ugyanis mindkét gondolkodó teljes határhelyzetben áll, az otthon-lét hiányával küszködik: Cioran számára a szerzetesi életforma, a világról lemondó aszkézis csakis a kiüresedést tapasztaltatja meg, az istenközelséget viszont már nem. Weil, aki sem a zsidóságban sem a kereszténységben nem tud megállapodni, mindvégig megmarad a nagy keresők sorában. Azonban mindegyik értelmezett gondolkodó esetében jelen van ez az űr, legalább időlegesen, valamiképpen „misztikussá” avanzsálva az amúgy népszerű, ünnepelt szerzőt. (Úgy mint Roland Barthes-t és Jacques Der­ridát.) A szenvedés Ágostontól napjainkig közös tapasztalat – summázhatjuk kissé vulgárisan a könyv „tanulságát”. A szenvedés, amely paradox módon mégis a vigasz, egy új élet felé nyithat – vagy akár egy új írásforma felé, mint Barthes Gyásznaplójának esetében.

De korántsem minden esetben van így! Ismét csak Simone Weilt parafrazálva, az üresség, a lélek sötét éjszakája közel vihet Istenhez, de ugyanúgy el is távolíthat tőle. A könyv egyik fejezete a vallomástevő Nietzsche alakját járja körül. Nagyon érdekes Nietzschét a transzcendens tapasztalatokra váró misztikusok sorában olvasni. Ugyanis a nagy istenkeresők Pantheonján éppúgy kívül áll, mint ahogy nem rokonítható az egyéni traumákkal, veszteségekkel szembenéző gondolkodók tapasztalatával sem. Nietzschének szintén imái, látomásai vannak, mint a nagy misztikusoknak, de „égiekhez” intézett „imájában” – amelyet a könyv is idéz – nem istenismeretért, hanem őrületért könyörög. (Még ha ez az őrület az önmagában való hitet szolgálná is.)

És amiért Nietzsche mégis vallomástevő filozófusnak mondható, az az utolsó befejezett alkotása: az Ecce homo. Ez az a könyv, amelyben a személyesség imperatívusza nem választható el szövegmaszkokban való elrejtőző megmutatkozással. Nietzsche önérzetesen vállalt személyessége a pátosz hangján szól, s az isteni maszkok pátosza már az elveszettség, az őrület jele – ahogy erre a könyv is rámutat. Nietzschénél a hiány és a pátosz összetartoznak, de lehet-e pátosz a gyászban, az anyára való emlékezésben? (Utóbbi esetben Roland Barthes-nál.) Csakis a szó eredeti (pathos) értelmében, azaz elszenvedni a fájdalmat. Ami azt is jelenti, hogy megmutatkozni engedni. Mert újra és újra beszélni kell a hiányzóról, akár egyoldalú gyászbeszédként, monológként, emlékművet állítani beszéddel, emlékezéssel. Confessio mint sírhely. Emlékműállítás, amely viszont – szövegekről lévén szó – sosem lehet befejezett. És itt látszik a vallomások legsajátabb közös jegye: az a köztesség, a szövegek terének behatárolhatatlansága, amelynek megnyilatkozási formája a töredék. Ugyanakkor nemcsak a szövegek tere behatárolhatatlan, hanem a szövegek időtapasztalata is bizonytalan. Hiszen a vallomástevő Istenhez intézett fohásza mindig megkésett – ahogy ezt az Ágostonról szóló elemzésben állapítja meg a szerző – a misztikusok számára a virrasztás éjszakája időtlen, lemérhetetlen. De ugyanígy meghatározhatatlan az isteni kegyelem transzcendens pillanata is. A várakozók számára kizökken az idő – nem véletlen, hogy Ágoston a Vallomásokban az időtudat fenomenológiáját is tárgyalja – és ez a kizökkent idő közös tapasztalat mind a kegyelemre váró misztikusok, mint a gyász éjszakáján virrasztó Barthes számára. A vallomás tehát nem annyira műfaj, mint inkább gesztus, az űr beismerése, amikor nem marad más hátra, mint kimondani, kibeszélni a fájdalmat, a hiányt, a nem kimondhatót. A „mi lesz velem nélküle?” kínzó felkiáltása – a Sartre-t gyászoló Beauvoirnál – annak a hiánynak a betörése, amely a szavak általi emlékezés-megjelenítés hajtóereje. Barthes feljegyzéseiben vagy Derrida memoárjaiban szépen látszik, hogy a szövegek az anya vagy épp az én megragadhatatlan helyei köré épülnek, lezárhatatlan fragmentumokként. Darida Veronika könyve sem akar a töredékes vallomásokból valami hiányzó egészt létrehozni, önnön töredékességükben hagyja őket.

(Kijárat Könyvkiadó, Budapest, 2011. 249 oldal, 2400 Ft)

Fleisz Katalin

Megjelent a Tiszatáj 2013/5. számában


Címke: , , ,
2021.01.14 - tiszatáj

MÜLLER DEZSŐ:
ALÁMERÜL ATLANTISZOM
Indulás és érkezés, és ami közte van. Egy tartalmas életmű stációi sorakoznak Müller Dezső legújabb verseskötetében. Ahogy öregszik az ember, gondolatai egyre többször elidőznek a Máté Péter által megénekelt „lázas ifjúság”-nál… – FÁBIÁN TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.13 - tiszatáj

MAURER DÓRA IXEK 7-1 CÍMŰ TÁRLATA A VINTAGE GALÉRIÁBAN
Új, színpompás tárlatát tekinthetjük meg Maurer Dórának, a magyar avantgárd jeles képviselőjének, alkotójának. A Kossuth-díjas grafikus és festőművész IXEK 7-1 címet viselő munkái újdonsült szériájának, az IXEK 22-nek (2019-2020) válogatott darabjai. Három alapszínben: vörösben, sárgában, kékben „ragyogó” geometrikus alakzatok… – TAKÁTS FÁBIÁN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
2021.01.13 - tiszatáj

KONOK TAMÁSRA EMLÉKEZTEK A LUDWIG MÚZEUMBAN
z Asztali beszélgetések sorozat és a Ludwig Múzeum közös online rendezvényén a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas festőművészre, Konok Tamásra emlékeztek pályatársai, barátai a művész 91. születésnapján, 2021. január 9-én… – GALAMBOS ÁDÁM BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.11 - tiszatáj

PIECES OF A WOMAN
Mundruczó régebben sem idegenkedett a melodrámától, ám némi kitérő után forgatott legújabb filmje mintha a zsáner legtisztább párlata lenne, kérdés, milyen végeredménnyel… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.08 - tiszatáj

MÁRTON LÁSZLÓ: KÉT OBELISZK
Márton László legújabb regénye, a Két obeliszk továbbhalad a szerző által már jól kikövezett poétikai úton: a fikcionalitás és a referencialitás dichotómikus rendszerének fel-, illetve megbontását tűzi ki célul. Ami azonban az előző két kötethez, A mi kis köztársaságunkhoz és a Hamis tanúhoz képest változott, az az, hogy ezúttal nem (csak) a magyar történelem egy jelentős eseménye (Vésztői köztársaság, tiszaeszlári vérvád) kerül a Márton-féle fikciós krónika középpontjába, hanem egy nemzeteken átívelő szerelmi történet… – KLAJKÓ DÁNIEL KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.06 - tiszatáj

MÉG EGY KÖRT MINDENKINEK
Zenitjén már túljutott az egyik legünnepeltebb kortárs dán rendező, ettől függetlenül Thomas Vinterberg vígdrámája szoros kezekkel összetartott, potens szerzői teljesítmény, amely mindenképpen a pályakép jobban sikerült darabjai között foglal helyet… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.06 - tiszatáj

INTERJÚ PETŐCZ ANDRÁSSAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 
Petőcz András Babérkoszorú-díjas költő beszél irodalmi tehetséggondozásról, a Kodolányi János Egyetemen általa vezetett kreatív írás tanfolyamon végzett munkáról, annak tapasztalatairól… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.03 - tiszatáj

ÁFRA JÁNOS: RÍTUS
Útmutató, vizualizáció, meditáció. Efféle benyomást keltenek a Rítus egyes szám második személyben írott versei. Az olvasó részben ennek köszönhetően érezheti: ősi örökség rejtélyeibe vezető beavatástörténet részese. Áfra János harmadik verseskötete egyszerre kezeli komolyan a rituális konstrukciók előírásait, és ébreszt megdöbbenést az abszurdba forduló, de nagyon is ismerős magatartásformákkal szemben… – URBÁN ANDREA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2020.12.30 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MILCHO MANCHEVSKI FILMRENDEZŐVEL
Legtöbben az Eső előtt rendezőjeként ismerjük, ám a macedón direktor az elmúlt közel 30 évben sem tétlenkedett. Miután Velencéből a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánnal távozott, öt újabb munkával jelentkezett: a hazai forgalmazásba is bekerült Árnyékok és Anyák után a Fűzfát is megtekinthették az érdeklődők, igaz, a pandémiára való tekintettel csak a Művész Távmoziban… – SZABÓ G. ÁDÁM INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő