Bajtai András versei

Huzat

A romlás, ezt most már biztosan tudom,

levegő képében jött el hozzánk. Hívatlan

vendég toporgott a borostás függönyök mögött,

akit kezdettől fogva helyetted öleltem magamhoz.

Pedig egy cirkuszi szélhámos volt csak,

alattomos szellő, lassú távolodás, akiről

mindketten tudtuk, hogy eljön, mégis érkezése

lett a vesztünk. Kivárt, felkavart, félrevezetett,

aztán előlépett, és táncolni kezdett, tekintetével

magával rántva minket a parketta fényes

csúszdáin. Fojtogató dögszag támadt a nyomában,

ütközéseinktől felgyűrődött a padló,

megmozdultak a szekrények, elnyelték ruháidat,

és én már hiába próbáltam tenyeremmel

összetartani a rám szakadó plafont.

A pusztulás esendő fuvallat képében érkezett.

A szemünk láttára alakult át, irtózat lett,

baljós széllökés, és mert annyit bántottalak,

végül utat tört magának a falak résein át.

Aznap este csapta be a huzat ablakunkat,

és nem volt véletlen, hogy annyira megijedtél,

mert te már tudtad, nemcsak az üveg tört össze,

hanem vele dőltek az ingatag oszlopok is,

egymásnak tett ígéreteink. Aztán már

hiába kerestelek. Szobánk elsüllyedt,

és a becsapott égbolt alatt távozásunk után

megremegtek a kiterített szőnyegek.

Fém

Kovács Krisztinának

Megfeledkeztünk

az apró kezekről a sötétben,

amik most egymásnak adogatják

a szenvedély hideg kulcsát,

pedig mi érdemeltük ki először,

mert a láztól verejtékező kilinccsel

ütöttük szíven az éjszakát.

A szerelem metaforája fém,

a fém nem fél a tűztől,

de a tűz félti a szerelmet.

Fém,

nem tudlak elengedni,

hol a kezem,

csak egy elveszett, forró kilincs

tör-zúz a fejemben.

Utaztunk.

Indulásunk előtt

egy állat jelent meg

ringatózva az ajtóban,

riadalmat keltve

a közös álomban,

amely kezdettől fogva

kék volt és múlt idő

a fém fényes ketrecébe zárva.

Az éjszaka nálad jártam,

fém,

hidegen, távolodóban.

Hosszan gyalogoltunk,

mire megérkeztünk a hídhoz,

aztán este lett,

fénylő erdők

rohantak át a sötét alagúton,

és egy pillanatra megint

minden a régi volt.

Történetünk utolsó,

kék fejezetében

megszólaltak a füst harangjai,

mert kigyulladt az emlékezet,

és tűz pusztított

felkarolt-délután-tájain.

A toronyszobában

valaki

ébredés után

elhajított egy sötét kockát.

A falak készen álltak

meghallgatni az egyetlen ígéretet,

ami a fém megtartó erejét hirdette volna,

de képzeletünk máglyáján

akkor már ott lobogott minden,

ami valaha kék volt,

és közös.

A fák elengedték kezünket,

és talán bent égtünk mi is,

a kocka pedig azóta ott gurul

a kék szőnyegen,

de már nem félünk a sötéttől,

mert egy vérből valók

vagyunk az éjszakával.

Megjelent a Tiszatáj 2013/3. számában