Korpa Tamás: Metapillanat XV.

Sz. J.-ért

(ajtó)

mennyi kézfogást bír el a kilincs,

ujjlenyomatokkal bepöttyözve a vadászház

ajtaján, a záródás elő- és a nyitódás utóérzetével,

mikor már kiáll belőle a kopogás,

és a topogás szinkópája előtte oszlik el.

a csukló munkabírása mellett kézfej lehanyatlik.

maga alá temetve az évődő ujjakat. az, ami van:

napon aszalódó vadászház. öngyulladásra kész lombsátrak

dús levegője. az, ami van: évődő ujjak, melyekkel megnyitsz

linkeket. minden sokkal később van, mint

hittem volna. mert a volt, két pont közt a leghosszabb

repedés. a korai, a kései és ami közben

végbement, a feltűnésmentes forradalom.

ott várok és amott megyek bele. úgy apad el,

hogy áll, mondja.

(nevek)

a nevek sosem támadnak tárgyak

nélkül. ez itt egy név: a tárgy a néven

áthatol, kiválik, koppan, darabol. a Húsbárd

kiírt körülöttünk hét kolóniát. porcikáit puha porrá

zúzva. szótagzápor hűti be helyét, egy időhatározó: tegnap

túlcsorduló nevet hordtak körbe a kikötő nyelvjárásai.

korpa tamásné, ez a név körvonalai körül pezseg.

miért a gravitáció bizonyos nevekben,

ahogyan a mutatóujj rájuk hull a telefonkönyvben.

a pészmékerrel beültetett mellkas felremeg,

ha némelyik közelít –

s viszketnek sziromsapkák, különben, odakint.