Kürti László: szeretteidtől csak érzékletesen

amikor elpusztult a kutyám, még

semmit nem tudtam a lelki fertőzésekről.

mára kitanultam a nemlét minden rákfenéjét,

mellékhatását, idegállapotát. úgy hurcolom

magamban a kórt, akár egy lappangó gyulladást

a véráramban. eleinte ragaszkodtam

nagyvonalú felelőtlenségemhez, elhanyagoltam

minden lelki sterilitást, elővigyázatosságot.

halott kutyák, feketeföld után soha nem elég

a kézmosás vagy a gyors ima. köröm alá,

az elme mintázatos barázdái közé úgy ássa

be magát düh, tehetetlenség és a fájdalom,

hogy nem marhatja ki onnan sem körömkefe,

sem pedig a hosszú, néma gyász. vannak

események, szeretett lények, akiket csak

felejtéssel vagy antibiotikumokkal irthatsz

ki magadból. akár a gombák, vírusok,

baktériumok, megülnek némán a sejtjeid között.

lappang, mint a herpesz, évekig bosszant,

kellemetlenkedik, majd felemészt, végérvényesen.

de előbb lassanként emlékezetedbe oltja

a romlandóságot, halált, rámutatva az éppen

bomladozó, foszladozó önmagadra.

két szárnyra nyílt udvarkapuk szabadságérzetével,

angyali jelenésekkel bódítottam magam.

virított le rólam a felejtés mámora, a tudatos

döntés, akár egy állami kitüntetés: bárányhimlő,

ragályos gyerekkori nyavalya. de valahogy

máig kivakarhatatlan belőlem a kutyám szelleme.

kinőhetetlen melldísz. sokáig kapargattam a sebet,

hogy mégiscsak elfedjem valami aktivitással: kerti munka,

hosszú séták, vastag téli pulóver, nyári pigmentáció.

leszárítani magamról, lepergetni, egy egész életre

elveszíteni végre vonyító nyomorát, égető viszketését

a felelősségnek, bűntudatnak, hullamerev emlékeimnek.

legyen felmentő ereje a baleseti halálnak. elvadítani

akartam magamtól, kiéheztetni, belső utazásaim közben

ottfelejteni egy büfékocsiban, az asztal lábához kötve.

mint lelki poggyászt elereszteni, kivágni a vonatablakon.

a messzire dobott csirkecsontokat követően könyörtelenül

elhagyni a kiszemelt és bevégzett helyszínt.