Verdi dzsesszben és szvingben
ŐSBEMUTATÓ HÓDMEZŐ-VÁSÁRHELYEN
A jó darab mindent kibír, a rosszon pedig semmi se segít. Az idén 200 esztendős Giuseppe Verdi műveit ebben a játszmában bátran vehetjük fix egyesre […]
ŐSBEMUTATÓ HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN
A jó darab mindent kibír, a rosszon pedig semmi se segít. Az idén 200 esztendős Giuseppe Verdi műveit ebben a játszmában bátran vehetjük fix egyesre. A zenés színpad legnagyobb alkotói egyben a legnagyobb újítók is voltak, életük során mindvégig nyughatatlanul keresték a kifejezés új lehetőségeit, a meglepő, szokatlan hatásokat. Szóval, ha eljátszunk az általában történelmietlennek bélyegzett gondolattal, hogy mit szólt volna mindehhez Verdi – mármint hogy szülinapi ajándékként legismertebb műveit dzsessz, szving vagy latin-amerikai stílusban dolgozzák át – nos biztos vagyok benne, hogy élénk érdeklődéssel fordult volna a kísérlet felé. Figyelemmel és nyitottan hallgatta volna a változásokat, majd határozott és szigorú véleményt alkotott volna róluk. (Persze nem olyan óriási e fogadás kockázata, hisz már életében készültek átdolgozások, és például Liszt Rigolettó-parafrázisát lelkesen üdvözölte.)
Próbáljuk tehát mi is így, a mester szemüvegén át szemlélni a Classic Club Singers kísérletét! Azt előre lehetett tudni, hogy a Maestrónak van néhány tulajdonsága, amely műveit igen jó alapanyaggá teszi egy efféle próbálkozáshoz. Legfőképp a kivételes dallamosság, aztán a ritmikai, tempó-, és hangulatbeli változatosság, ám legfőképp a drámai kifejezés világossága és ereje. S persze nem mellékes, hogy jónéhány darabrészlete közismert, slágerré vált.
Az első mondatom nem volt egészen pontos. A jó darabok egyvalamit mégis nehezen tűrnek: ha tehetségtelenül nyúlnak hozzájuk. Egy invenciózus közelítés esetén viszont mindent kibírnak, a legradikálisabb változtatások is remekül beválnak.
László Boldizsár abból a zenei világból érkezett az opera ködös vidékeire, ahová most Verdit próbálja visszavinni. Az átdolgozásokat a kísérő nyolcfős zenekar vezetője, Kuzbelt Péter készítette, de alighanem az ötletgazdának is jelentős szerepe volt a munkában. A kiválasztott részleteket nagyjából három csoportba sorolhatjuk. Vannak, amelyek minimális változtatásokkal is könnyen simulnak a másik stílusba. Ilyen például a műsor zászlóshajója, a videoklipen is elkészített Rigoletto-kvartett, a Rigolettóból a Herceg Questa o quella kezdetű úgynevezett Kesztyűáriája, vagy a zárószám, az Álarcosbál I. felvonásának fináléja. Vannak aztán más részletek, amelyek mereven ellenállnak. Mindenekelőtt a két baritonszóló. A Trubadúr szélesen hömpölygő Luna áriájának olvadó lírája se a dzsessz, se a szving világába nem akar illeszkedni. René az Álarcosbál III. felvonásában túlságosan kavargó, keserű, drámai és túl sokrétű szólót énekel. A könnyű műfajban pedig az egyik alapkövetelmény, hogy a dalnak legyen egy határozott alapkaraktere. Persze, az is lehet, hogy nem itt sikerült elég jól az átírás.
Néha a hangvétel is főszereplővé válik. Nánási Helga nagyszerű, poétikus Gilda áriát énekelt, zajos sikert is aratott vele – ám ha szimfonikus zenekar kísérte volna, ez az énekszám simán szólhatott volna egy operaházban is. Nem éreztük átiratnak. Már az is sokat segített volna, ha az énekesnő nem a kottaállványra meredve énekli végig, hanem kezébe veszi a mikrofont, körbejár, összenéz a hangszereseivel, így is jelezve a lassításokat, a tartott hangokat. A későbbi koncerteken efféle oldódásra, kívülről éneklésre biztatjuk az összes énekest. A hangulatteremtés az Álarcosbál Oscar áriájában sokkal jobban sikerült. Mozgásban, tartásban, lelkületben az énekesek közül (érthetően) László Boldizsár képviseli legerősebben a könnyűséget, Geiger Lajos szabadul legnehezebben az operai gesztusoktól. A nagysikerű Szabadságkettősben tűnt a legfelszabadultabbnak. Mester Viktória könnyed nőiséggel énekelte híres szerepéből a Carmen Habeneráját, a Don Carlos Fátyoldala pedig lenyűgözően hatott. (Nota bene: a refrénbe Tebaldóként bekapcsolódhatna Nánási Helga, ez ehhez a stílushoz jól illene.) Finom érzékre vall, hogy amikor a négy énekes nem együttest, hanem egy kórust (A Nabucco híres Szabaddságkórusát) adja elő, akkor nem négy, hanem egy mikrofon mögé állnak.
Néha a radikális átdolgozás telibe talál. A Trubadúr közismert Strettáját az eredeti ¾-ből 4/4-be tették át. Megdöbbentően megváltozott a karaktere, egycsapásra teljesen szvingessé vált. Ám itt mutatkozott meg legélesebben az átdolgozások egyik fő problémája: az operák szólamait jóval magasabb tartományba írták a szerzők, mint ahová az úgynevezett könnyűzenét. Ez teljesen másféle hangképzést is jelent, s ez az operai stíl egyik alapvető jellemzője. A dzsessz és a szwing világában pedig ez sem egyszerű hangnemi kérdés. A legtöbb átdolgozás sokkal jobban érvényesülne, sokkal hatásosabb lenne kevésbé feszített fekvésben. A Stretta a megváltoztatott metrumban nem gyújtó harci induló, inkább csak elmélkedés a máglya égéséről és az anya megmentésének lehetőségeiről. Akár egy oktávval mélyebben is szólhatna, sőt úgy sokkal érdekesebb volna. Legalább az egyik versszak.
A hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központ nagyterme csaknem megtelt a szombat esti hangversenyre, pedig egy elegáns bál is konkurenciául szolgált a Fekete Sas Szállóban. A nézőknek tetszett az ötlet és az előadásmód, a legtöbb szám nagy tapsot kapott. Izgalmas újdonság született. Az előadóknak a premier bizonyára értékes tanulságokkal szolgál, alighanem változtatnak is a programon. Amely programnak legfőbb erénye az lehet, hogy olyan emberekhez, olyan korosztályokhoz is közel hozza Verdi muzsikáját, akik egyébként nemigen hallgatnak operát. Érhetünk-e el ennél fontosabb eredményt a 200. évfordulón?
Márok Tamás
[nggallery id=122]
