Háztáji terrorizmus

JAMES MARSH: KETTŐS JÁTSZMA

A brit–ír koprodukcióban készült ügynökfilm nemcsak kegyetlen családi melodráma, hanem a ’70-es évek atmoszféráját átörökítő paranoiathriller is az IRA és a brit titkosügynökség harcáról.

1993, Belfast. Az IRA és a brit titkosszolgálat, az MI5 még inkább bombákkal és merényletekkel, mintsem politikusi nyilatkozatokkal kommunikál. Az utcák veszélyesek, az autók a kertek aljában robbannak, a terrorizmus, az erőszak a családi élettől két lépésre zajlik. Colette (Andrea Riseborough) életében sem választható szét a gyereknevelés, a hétvégi családi összejövetelek és az IRA-szolgálat. Bátyja a szervezet oszlopos tagja, de Colette-t is szívesen küldik akciókra. Colette egyik londoni merényletkísérlete azonban félresikerül, őt magát elfogják, egy jelöletlen bérház egyenszobájába tuszkolják, és alkut ajánlanak: vagy börtönbe megy, és a családja életét megkeserítik, vagy jelent az IRA-ról – és ezáltal családtagjairól is – az angoloknak. A paktum, amelyet Mac (Clive Owen) titkosügynök és Colette kötnek, törékeny, és mindkét fél számára kockázatos: Colette ritkán jelent, de ha igen, akkor azzal egy idő után nemcsak saját életét, hanem a számára a káoszból az egyetlen kiutat kínáló Macet is veszélybe sodorja…

Habár egy metrós emberüldözéssel nyit és egy autórobbantással végződik, a Kettős játszma nem olyan nagy dúrral vezényli thriller-dramaturgiáját, mint a hasonszőrű témákat pedzegető CIA-mozik. A dokumentumfilm felől érkező James Marsh rendező fátyolos textúrájú, atmoszférikus képekben fogalmaz, miközben észrevétlenül oldalazó kameramozgásai realista könnyedséggel követik főhősnőjének apró rezdüléseit és mozdulatait. Az egész művet szürke, borongós melankólia öleli körbe: miután a direktor megalapozta a feszültséget, a mindenki bőre alá bekúszó veszélyérzetet, már nyugodtan elkalandozhat a költői képek megkomponálásával, hogy a Kettős játszmát inkább egy létállapota megfestésére, mintsem pattanásig feszített, de kiszámítható hajszák lezavarására futassa ki. Ebben remekel Marsh, hiszen egy kompakt világot rajzol Colette köré: a váratlanul látogatóba jött IRA-vezető gerjesztette félelem, a sarki kocsmában összegyűlő, válogatott keményfiúkból álló baráti társaság egyszerre vonzó és taszító közege, vagy a politikai demonstrációvá forduló, magát az elhunytat háttérbe szorító temetés tömör, beszédes képsorokban tárulnak a nézők elé.

Kifejező a játéka Andrea Riseborough-nek, aki vörös kabátjában (utalás a Woman In Redre?), szenvtelen arcjátékával hideg, kemény, de mégis kiszolgáltatott családanyát alakít. A darabos Clive Owen viszont nem megfelelő párja, kettősükből hiányzik a kémia, az ügynök-besúgó és a férfi-nő viszony alapvető dinamikája – ezáltal a film fináléjának egyes fordulatai is kissé érthetetlenné válnak. A mű végére azonban nem csak kapcsolatuk hihetősége válik megkérdőjelezhetővé, hanem a film izgalomdús és magasztosan komor atmoszférája is csökken. Míg az aluljátszott, sokszor sugallatokból építkező thriller első etapja a korlátozott, szubjektív perspektíva miatt roppant érdekfeszítő, addig a második rész már szétforgácsolódik azáltal, hogy játékidejét egyre több karakterre áldozza. A brit ügynöknek, Mac-nek is jut egy mellékszál és egy dramaturgiailag üres konfliktus főnökével, amely történetszálból csak az a közismert thriller-klisé világlik ki, hogy az ügynökségek vezetői bizony inhumánusak, és nem törődnek a kisemberek életével. Ám ezzel párhuzamosan Colette anyukája, testvére, vagy éppen az IRA-főnök nem kap többet halvány kontúroknál, és így pont a háztáji terrorizmus komplex drámája egyszerűsődik le.

E lassú őrlésű film még így is kiemelkedik mind a bűnfilm, mind az IRA tevékenységét taglaló művek táborából. Marshék példásan idézik meg a ’70-es évek amerikai paranoiathrillereinek hangulatát: ütős az a „vallatási jelenet”, mikor az IRA-vezető kifaggatja londoni útjáról Colette-t, és halljuk, hogy a szomszéd szobában már terítik ki a nejlont az esetleges hullának. Ennél is nagyobb érdemük, hogy Marsh – és a forgatókönyvet saját könyvéből író BBC-riporter, Tom Bradby – egy apolitikus filmet forgatott arról a konfliktusról, amelyről hazájában mindenkinek megvan a véleménye. Állásfoglalás helyett a szituáció tragikus csapdáira irányította a figyelmet: a bűnszövetkezet és a családi kötelékek összefonódására, a szervezetek és titkosszolgálatok embertelenségére, a kisemberek kiszolgáltatottságára. A háttérben pedig felbukkannak azok a békítő, józan párbeszédet szorgalmazó hangok, amelyek később a tűzszünetek, az egyeztetések felé terelték a személyes tragédiák által motivált, folyamatos bosszúállásba merevedett embereket. Ezért is kár, hogy a Kettős játszma második felében lazábbra eresztik a gyeplőt, és nem kormányozzák olyan erős kézzel a cselekményt – pedig ha koncentráltabban tartják a filmet, akár kultuszmű is születhetett volna.

Soós Tamás