08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
07.24.
| Már próbál a Dóm téri „Akárki” Zsótér Sándorral és Hegedűs D. Gézával >>>
07.17.
| Vissza a moziba! címmel rendez országos fesztivált a Cirko Film >>>
07.11.
| Western-klasszikusok mozivásznon Ennio Morricone emlékére >>>
07.10.
| REÖK: Acélos történetek >>>
07.07.
| Pop-up tárlat nyílik magyar fotográfusok koronavírus-helyzetre reflektáló munkáiból >>>
NAPI TANDORI

07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>
06.09.
| Mégis lesz Szabadtéri Játékok a Dóm téren >>>
06.05.
| Életre kel az árvíz előtti szegedi belváros >>>
06.05.
| A FISZ új kötetei >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

„Mítoszlesen”
2013.01.16 - tiszatáj

Váradi Nagy Pált az Urbia című kötete kapcsán műfajiságról, mítoszokról, emlékezésről és a látásról kérdezi Kovács Flóra.

Kovács Flóra: Nemrég jelent meg a JAK-Prae.hu – Korunk közös kiadásában az Urbia című köteted. Mióta kezdett foglalkoztatni egy kötet terve, illetve, hogy e szövegeidet egy kötetbe rendezd? E rendezés során volt olyan írás, amely kapcsán el kellett vetned, hogy a kötetbe kerüljön?

varadi_nagy_pal__urbia__kotetborito

Váradi Nagy Pál: Először versekkel jelentkeztem, így sokan verses kötetet vártak. Hat-hét éve volt egy bizarr álmom, és mikor felkeltem, közöltem a kedvesemmel, hogy prózát fogok írni. Ennyire egyszerűen: olyasmi jutott eszembe, amiről tudtam, hogy nem vers, hanem próza. Így visszatekintve ez volt az első urbia, amely maga nem került be a kötetbe, csak egy szókapcsolat maradt belőle: a templomos vadnyúl. Akkoriban persze nem gondolkodtam prózakötetben. Jöttek még versek, ma is jönnek, de a próza egyre nagyobb teret kért magának. Gyűlt a nyersanyag, és az a vicces, hogy nem elsősorban a bölcsészkari olvasmányokból, hanem mondjam így, a mellékesekből. Létrejött Urbia-Linna, a kétnevű város, létrejött köré a birodalom, az időszámítása. Finn szavak logikája, nyelvi és gondolatfoszlányok kezdtek összeállni újabb szövegekké – nem biztos, hogy történetekké. Volt, amit eleve Urbia-darabnak írtam, és volt, amit eleve másnak, különállónak, akárminek. Aztán kínálkozott egy pályázat 2008-ban, és akkor már biztos volt, hogy az urbiákból kötet lesz, hisz erre szerződtem. Levettem a polcomról egy szép könyvet, nézegettem, méricskéltem, számigáltam, hogy akkor én is ilyesmit akarok. Rövid matematikával kijött, hogy olyan 170 ezer karakterre van szükségem. Ezzel az volt a baj, hogy az alakuló korpuszból idő közben elkezdtem kidobálni a gyengébbnek tartott darabokat, másokat megkurtítottam, újraírtam, meg még egyszer, és úgy tűnt, hogy a célértéket nem fogom elérni. Végül úgy döntöttem, hogy olyan novellákat is beveszek az urbiák közé, amelyeket eredetileg nem oda szántam, de bele tudnak simulni a kötetbe. Itthoni adatbázisomban nagyjából negyven írásom mellett szerepel az Urbia kulcsszó. A kötetben ezeknek a fele kapott helyet.

K. F.: A kötet olvasása közben vannak olyan pontok, amelyeknél a befogadó hezitál, legalábbis én hezitáltam, hogy regényként olvassam-e a könyvet. Úgy tűnik, hogy e prózakötet egyfolytában lebegteti a besorolás lehetetlenségét/lehetőségét. Ez mennyire volt koncepció a kötet szövegeinek szerkesztésénél?

V. N. P.: Az egyik online könyvesboltnak a belső termék-adatlapján nyilván panaszosan villogott a műfaj mező, hogy az bizony kitöltendő, nem maradhat üresen. Ők regényként árulják. Különben a kéziratot olyan két éve lezártam, és egyetlen kolléga, szerkesztő, olvasó sem tette fel nekem a műfaj-kérdést. Én meg nem tartottam elég lényeges kérdésnek ahhoz, hogy felírassam a cím alá a kolofonra, hogy izé avagy mizé.

K. F.: Itt én kiemelten a szerkesztési szempontok szerint kérdezem, nem is a megjelölés kapcsán.

V. N. P.: Az egyes szövegek írásakor egymástól függetlenül (is) olvasható novellákra törekedtem. Tapasztaltam, hogy valamivel kényelmesebb – a szó jó és rossz értelmében egyaránt –, ha nem kell minden novella köré külön világot alkotni, hanem az egyszer megalkotottat újra használhatom. A kötet kéziratának összeállításakor két szempontom volt: nívós szövegek legyenek, és az egyes darabok függjenek össze valamelyest, hogy ne kelljen olyasforma címet adni, hogy Urbia és egyéb történetek. A kézirat elemei természetesen átestek egy egységesítési folyamaton, elvégre több év termése került egy helyre, de ez szerintem természetes kötet-összeállításkor.

K. F.: A még kézirat szerkesztési munkálatainál, mielőtt a kiadó(k)hoz került a kötet, a koncepcióját megvitattad valakivel? Egyáltalában az alkotófolyamat közben szoktál tanácsot kérni, beszélgetni a szövegalakulásokról?

V. N. P.: Még az egyetemen történt, amikor még csak versekkel ostromoltam a szerkesztőket, hogy egyszer odamentem Balázs Imre Józsefhez, és némi viccelődés után választás elé állítottam. Vagy feladok egy apróhirdetést a helyi napilapban, hogy sorozatgyártott fűzfapoéta mestert keres, vagy elvállalja, hogy időnként válaszol a kérdéseimre. Elvállalta. Így BIJ lett az, aki elsőként átnézte, véleményezte az urbiákat, de az alkotófolyamatba nem nagyon szólt bele senki. Az ötletekért viszont sokaknak hálás vagyok. A pénzlépő kislány, a daráló leleménye vagy a kallódó tagok gondolata nem egyedül az én fejemből pattant ki. Például a Kolozsvár feletti erdőben egy volt műtős mutatta azokat a szegleteket, ahol nem tanácsos a kutyát ásni hagyni – igen, ilyenfajta abszurdot csak politikai rendszer képes szülni, hétköznapi ember kreativitása nem. Szóval a célterjedelemhez kimatekoztam a kötetjavaslatot, és nagyjából ez olvasható a könyvben.

K. F: A vonatok, villamosok fontossága a kötetedben kiemelt. Miért pont e két közlekedési eszköz? Ezek jelentősége Bodor Ádám-szövegeinek hatásán, illetve a városszerkezet megjelenésén túllép számodra?

V. N. P.: Egyszer voltam Bodor-találkozón, és az után beszélgettük páran, hogy ha kimennénk most százan az állomásra, akkor mindenki az utasokat nézné, a guruló bőröndöket, a kapadohányt pöfékelő kalauzt, az újra találkozó szerelmeseket. Kivéve kettőnket: mert mi a kutyát látnánk a vagon olajos kerekei mellett. A kötött pályás közlekedés mondhatni bekövetelte magát a kötetbe, nélküle nem tudok várost elképzelni. Egyik írásomban az szerepel, hogy a vasutat apámtól örököltem. Én legalábbis ezt hittem, hiszem. Néhány hete édesapám megjegyezte, hogy az nem is úgy volt, hogy ő vitt vasutat mutatni, hanem fordítva: mindig én akartam menni és felfedezni a régi síneket, és folyton kértem, hogy meséljen, meséljen, meséljen. Ennek több mint húsz éve. Szülővárosomnak, Nagyváradnak amúgy kivételesen gazdag vasúttörténete van, mind az iparvágányok, mind a tömegközlekedés szempontjából, és egy-egy olyan pályaszakasz, amelyet én magam sosem láttam, a mai napig kitapinthatóan meghatározza a házak, utcák képét. Hozzáteszem, a megírt történetük teljesen hidegen hagy, legfeljebb fényképeket nézegettem némi áhítattal. Látnom, hallanom kell személyesen, de legalábbis az emléküket. Fényképeztem furcsán ívelt útszegélyeket, templomot, amelynek a kerítése Resicza 1906 feliratú sínekből van, vagy például olyan házat, amely mellett még mindig áll a tehervillamosok felsővezetékét egykor tartó vasoszlop, és a ház utca felőli fala egyszer csak bekanyarodik helyet adni egy srégen állított kapunak. Szabadkán is láttam egy igen egyértelmű oszlopot a híresebb templomnál, és nekem ez olyan, mint egy régészeti lelet. Az aszfaltban sínek fekszenek novellát azóta folytattam is egyébként egy sínkert című írással.

K. F.: A kötet nem egy írása esetében erősen használod a mítoszteremtést. Tudnád és hogyan jellemezni a mítoszokhoz való viszonyulásodat?

V. N. P.: Kisgyermekként falun hallottam olyan sztorikat, hogy emitt vagy amott, a nagy diófán is túl, lennie kell egy alagútnak, talán még a törökök idejéből, és hogy a rókák üregei biztosan összeköttetésben vannak velük, mert a borzok mélyre ásnak. Meg hogy a dűlő felől a második szomszéd pincéjét is el kellett falazni a végén, mert nagyon hosszan futott tovább. Ekkor azon kezdtem gondolkodni, hogy valamiféle szondát kellene bevezetni ezekbe a furcsa róka-járatokba, amolyan felkamerázott távirányítós autót, és valami csak kiderülne. Nos, így állok a mítoszokkal, mítoszokhoz. Szeretem őket, és szeretek mögéjük látni.

K. F.: Nyilvánvalóan az emlékezés sem választható el élesen a fentitől, továbbá a szereplőid esetében is aktivizálod az emlékezés folyamatát. A szereplők kutakodnak emlékeikben, esetleg újrajárnak utakat, mintegy felelevenítésként. Városképek összerakásánál mennyiben használsz fel úgymond „hozott emlékeket”?

V. N. P.: A környezetem szerint jó, olykor túl jó az emlékező tehetségem, így képtelenség letagadnom az emlékezés jelentőségét. Természetesen javarészt emlékekből építettem a kötetet, hisz mi másból lehetne. De mindig csak darabkákból, bőven elkeverve beszélgetésekkel, másoktól elcsent ötletekkel.

K. F.: A kötetben a befogadó sokszor az álom és az emlékezés határát kapja. Az álom nem egy esetben a lázálom felé mutat leginkább. Erről mit gondolsz?

V. N. P.: „Gondolta a fene” 🙂 Az álom teljesen megbízhatatlan, de adott esetben nagyon hasznos kreatív eszköz: véletlenszerűen rendezi újra az ember fejében ott lévő információt, aminek olykor hasznát lehet venni. A csak-fej-emberekről szóló nure kapo ötlete például akkor fogant, amikor egy mozgássérült, de rendkívül beszédes fiatalember elől egy padláson bújtam el, és a nyári hőségben, hatalmas pechemre, elaludtam azon a fülledt padláson. A többit képzeljék hozzá.

K. F.: A szövegekre felsorolásaikban, egy-egy jelenség leírásában a rendkívüli aprólékosság jellemző, amely már nem mentes a humortól sem. A szövegek létrehozásánál a többször átírásnak az aprólékossága is megmutatkozik nálad?

V. N. P.: A részletekről, részletességről olyasmit szoktam mesélni, hogy ha mondjuk te megpillantasz egy ablakot, akkor te egy ablakot látsz (ha fázol, legfeljebb becsukod). Én az ablakban a kihagyott nyílást vagy az utólag kivésett falat, majd a behelyezett fa, műanyag vagy fém keretet látom, legalább két, egymástól elválasztott üveglapot, régebben festett gitt, mostanában gumiszerű tömítést, amin odakinn az esőnek, hónak le kell csorognia. És esetleg azt a paralelogrammát, amivé a téglalap szerkezet torzulni kezd, ha egy rakoncátlan gyerek csimpaszkodik a kinyitott ablakszárnyra. Akkor most nézzünk a jelzőlámpára: izzós vagy LEDes, az útkereszteződés alatt nyilván kábelek futnak, vajon sugárutakon miként szinkronizálják őket, függetlenek egyéni óraszerkezetekkel vagy összeköttetésben állnak. A rendszámok Magyarországon, azt hiszem, teljesen esetlegesek, de Romániában megyék szerint kódolják őket. Ez elképesztően szembetűnő egy kisgyereknek mondjuk egy tengerparti táborozáskor, amikor a Bihart rövidítő BH-t minden autón a Konstancát jelölő CT váltja fel. Ízelítőül talán ennyit a részletekről. Mivel egyszer megtörtént, hogy tévedésből nem végleges szöveget hozott le az egyik folyóirat, kitaláltam, hogy a szoftverekhez hasonlóan verziószámot adok az írásaimnak. A 2.3-as például azt jelenti, hogy az illető alapötlet második papírravetése, azon belül a harmadik, mondatnál nagyobb változtatás. Ez így elég kockafejűen hangzik, de nem kell vasszigort melléképzelni. A kérdéshez hozzátartozik, hogy a lapszerkesztők valami miatt nem szeretik az azonos címeket – új mondatok–új cím elven dolgoznak, ezért folyóiratban az azonos ötletet másképpen megfogalmazó, voltaképpen átírt novellának teljesen más címet kellett adnom. Adminisztratív okokból tehát. A pénzlépő kislány kötetbe került szövegváltozatának 2-pont-valami, a vissza a forráshoz címűnek 3-pont-valami a házi verziószáma, folyóiratokban pedig olyan cím alatt jelentek meg, ahogy. A kötetből persze kihagytam ezeket a verzió-kockaságokat.

K. F.: A látás tűnik még kiemeltnek a kötetedben. Erősen filmes alapokat is sejtetnek a szövegeid. A filmezés felé is kacsingatsz, ha jól láttam. Ez mennyire mondható igaznak?

V. N. P.: Igaz is, meg nem is. Egyfelől sok mindent kipróbálnék, játszom mindenféle kütyüvel, fejben pedig könnyen összerakom a történeteim tereit, gyakran van térképem, és valóban szembesültem már azzal, hogy elsősorban vizuálisan és nyelvileg csak másodsorban vagyok jelen az adott írás létrehozásakor – bár ez inkább a frissebb írásaimra áll, nem az Urbiára. Másfelől meg a filmhez hús-vér emberekkel kell együtt dolgozni, ami számomra talán a legnagyobb kihívás volna. Harmadsorban nagyon ügyes dolgok kerülnek fel a videómegosztókra, akár ismerőseimtől, akár a világ másik végéből, és tartok tőle, hogy ha kamerához nyúlnék, akkor legfeljebb a melegvizet találhatnám fel. És egyébként is (akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön már föl!) talán túl sok a négyzetkilométerre eső művész a mi tájainkon.

K. F.: Elkezdtél már következő köteten dolgozni?

V. N. P.: Ez relatív. Egyfelől sosem hagytam abba az írást, az urbiák írása közben is írtam másegyebeket. Tehát nincs is mit úgymond elkezdenem. Vannak egymástól független írásaim, novellák, ha úgy tetszik, amelyek valamiképpen, mondjuk a hangulatuk miatt lehet, hogy beférnének egy közös borítóba, esetleg együvé is kívánkoznak. Másfelől meg nem tudom, hogy pont ezekből lesz-e kötet vagy valami teljesen másból, vagy lesz-e egyáltalán. Többen mondták, hogy nem novellákkal, hanem regénnyel kell foglalkozni. Bárhogy is, kár volna elsietnem.


Címke: , , ,
2020.07.11 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
A könyv az Emlékezés a kortárs irodalomban alcímet viseli, ebből, a fülszövegből, valamint a tartalomjegyzék felületes áttekintéséből már világosan kirajzolódik, milyen témát járnak körbe az egyes írások. Ahogyan Angyalosi Gergely is írja az Erdődy Edit-díjas szerzőnek szánt laudációjában: „Szabó Gábor tanulmányai ugyanis nem egyszerűen különféle szerzők egyes műveiről szóló, egymástól elkülönülő esszék, hanem végigvonul rajtuk […] egy jól körülírható problematika”… – DECZKI SAROLTA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.10 - tiszatáj

INTERJÚ AZ AZNAP PROJEKT TAGJAIVAL
A dunakanyari AZNAP Projekt a transzzene, valamint a jazz fuzionálásának igazán különleges hangzásvilágával bűvöli el hallgatóit. Ennek a formációnak idén jelent meg az első nagylemeze Számtalan címmel. A zenekar három tagjával beszélgettünk, Stanislaw Lazarussal (doromb, mc), Németh Balázs Kristóffal (dob) és Őri Kiss Botonddal (zongora)… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.07.09 - tiszatáj

FAMILY ROMANCE, LLC
Dokumentumfilmként talán jobban üzemelne a sztori. Kaspar Astrup Schröder 2012-es, itthon a 10. VERZIO Fesztiválon bemutatott, Családkölcsönző című etűdje egy famíliatagok bérbeadásával foglalkozó japán férfit követ nyomon: szakmájában hibátlanul teljesít, népes otthonában viszont a magány öngyilkosságba taszító gondolata foglalkoztatja… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

BÁN ZSÓFIA: VAGÁNYBAGOLY ÉS A HARMADIK Á
Bán Zsófia mesekönyve kellemes időtöltést nyújthat felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hiszen kimagasló nyelvi leleményével olyan örökérvényű igazságokat fogalmaz meg kilencvenhat oldalban, amelyek minden korosztály számára megszívlelendők. Az érzékenyítő célzattal íródott kötet az „avagy mindenki lehet más” alcímet viseli, utalva ezzel a történet mondanivalójára… – VOJNICS-ROGICS RÉKA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

(1928–2020)
Talán olyannyira mitikus ködbe burkolózott Morricone személye, hogy nem is hinnénk, karrierje valójában iskolapéldája a szamárlétra végigjárásának. Rádiójátékokhoz szerzett zenét, az első években megkötötte a kezét az amerikai slágerritmusukhoz való kötelező idomulás. Később váltott, improvizációs-avantgárd dallamokat komponált az Il Gruppo kísérleti műhelyében, a klasszikus témákat jazz-zel, funkkal fuzionálva… – SZABÓ G. ÁDÁM NEKROLÓGJA

>>>
2020.07.06 - tiszatáj

SZEMÉLYES KÖNYVAJÁNLÓ
Nagyon is jól emlékszem, és időről-időre újra emlékeznem is kell arra a kényszerű megtorpanásra, amikor Báthori Csabát a piarista orosztanárunk visszaparancsolta a helyére. Második utáni nyáron Csaba lefordította Gogol Revizorját, mert nem volt megelégedve az ismert fordítással. Kezében a kockás füzettel a katedra felé indult, hogy tanárának átadja egész nyarának, minden erejének és tudásának summázatát, az újrafordított Revizort… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ALÁNLÓJA

>>>
2020.07.05 - tiszatáj

DEMUS GÁBOR: EGY GANG SARKÁBÓL
A költő mindig lesben áll, akkor is, ha nyíltan szemlélődik. Demus Gábor költői lesállása egy gang: a nagybetűs, lakásokra osztott létezés sűrűjében figyel. A titkos megfigyelő azonban nem csak kifelé lát, hanem, ahogy a nyitó vers is jelzi, beszabadul mások létezésébe, amin keresztül önmagát is érzékelni tudja. Annyit ismer magából, amennyi másokban tükröződik. „Ez a gang a sorsom lett” – indít, majd fokozatosan metaforizálódik a lépcső, a berendezés: önmagunk berendezése és az önmagunk megismeréséhez vezető lépcsőfokok… – CSEHY ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
2020.07.05 - tiszatáj

Ma 80 éves Tolnai Ottó, a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb alkotója. Olvasóinkat arra kérjük, születésnapja alkalmából alkossuk meg közösen a Tiszatáj olvasók Tolnai-szófelhőjét. Kérjük, hogy Tiszatájonline oldalán osszák meg velünk kommentben legkedvesebb Tolnai-szavaikat, mi pedig a leggyakoribb 80 szóból elkészítjük a Tolnai 80 szófelhőt […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő