12.29.
| Nézőművészeti Kft. – EztRád >>>
12.22.
| Müpa – Perzsa szerelmes dalokkal repít a „Rózsák kertjébe” Alireza Ghorbani >>>
12.17.
| Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról a Capa Központban >>>
12.14.
| Az Amadinda Ütőegyüttessel ünnepel a Pannon Filharmonikusok >>>
12.14.
| Pinceszínház – Vacsora négyesben >>>
12.13.
| Cintányéros cudar világ jön a Szegedi Nemzetiben >>>
12.13.
| Kihűlt világ – Farkas István festményei a Nemzeti Galériában >>>
12.13.
| Vigyorgós pofád! – Szépírás kurzus felolvasó est >>>
12.12.
| Győri Andrea Éva, Nemes Márton és Puklus Péter az Esterházy Art Award idei díjazottjai >>>
12.12.
| Tovarisi Tschüss – Megérkezett Berlinbe az MMA művészeinek kiállítás >>>
12.10.
| Robotok – japán mesék – gördeszkák >>>
12.12.
| Barokk freskófestészetről szóló sorozat első kötetét mutatták be Budapesten >>>
12.12.
| Ellopott Klimt-portré bukkant fel Olaszországban >>>
12.12.
| Az Alice az ágyban című Susan Sonntag-dráma bemutatására készül a kolozsvári magyar színház >>>
12.11.
| Nők helyzete a zenei életben és oktatásban >>>
12.11.
| Különleges Árpád-kori kőfaragványok kerültek elő a romániai Borosjenőn >>>
12.11.
| Díjazták a Magyarország 365 fotópályázat legjobb képeit >>>
12.10.
| Meghalt Varga Imre, a nemzet művésze >>>
12.06.
| Zsille Gábor műfordító, költő az idei Hieronymus-díj kitüntetettje >>>
12.03.
| Érkezik a Betörő az albérlőm az Újszegedi Szabadtéri Színpadra >>>
11.28.
| Pazar szereposztással érkezik Szegedre a Jézus Krisztus Szupersztár >>>
11.26.
| Álló ováció fogadta Montreux-ben Szentpáli Roland új darabját >>>

Áfra János, Bíró József, Tim Holland, Istók Anna, Nemes Z. Márió, Maud Vanhauwaert, Visky András, Vörös István versei

Jenei László, Kovács Eleonóra, Sántha József, prózája

Péter László emlékére (Apró Ferenc, Csapody Miklós, Gyuris György írásai)

66. Vásárhelyi Őszi Tárlat (Abafáy-Deák Csillag és Kölüs Lajos írásai)

>>>

INTERJÚ FRIED ISTVÁNNAL
Fried István, az SZTE BTK oktatója, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék professor emeritusa az augusztus 20-ai állami kitüntetések keretében Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át… – FRITZ GERGELY INTERJÚJA

>>>

„Mítoszlesen”
2013.01.16 - tiszatáj

Váradi Nagy Pált az Urbia című kötete kapcsán műfajiságról, mítoszokról, emlékezésről és a látásról kérdezi Kovács Flóra.

Kovács Flóra: Nemrég jelent meg a JAK-Prae.hu – Korunk közös kiadásában az Urbia című köteted. Mióta kezdett foglalkoztatni egy kötet terve, illetve, hogy e szövegeidet egy kötetbe rendezd? E rendezés során volt olyan írás, amely kapcsán el kellett vetned, hogy a kötetbe kerüljön?

varadi_nagy_pal__urbia__kotetborito

Váradi Nagy Pál: Először versekkel jelentkeztem, így sokan verses kötetet vártak. Hat-hét éve volt egy bizarr álmom, és mikor felkeltem, közöltem a kedvesemmel, hogy prózát fogok írni. Ennyire egyszerűen: olyasmi jutott eszembe, amiről tudtam, hogy nem vers, hanem próza. Így visszatekintve ez volt az első urbia, amely maga nem került be a kötetbe, csak egy szókapcsolat maradt belőle: a templomos vadnyúl. Akkoriban persze nem gondolkodtam prózakötetben. Jöttek még versek, ma is jönnek, de a próza egyre nagyobb teret kért magának. Gyűlt a nyersanyag, és az a vicces, hogy nem elsősorban a bölcsészkari olvasmányokból, hanem mondjam így, a mellékesekből. Létrejött Urbia-Linna, a kétnevű város, létrejött köré a birodalom, az időszámítása. Finn szavak logikája, nyelvi és gondolatfoszlányok kezdtek összeállni újabb szövegekké – nem biztos, hogy történetekké. Volt, amit eleve Urbia-darabnak írtam, és volt, amit eleve másnak, különállónak, akárminek. Aztán kínálkozott egy pályázat 2008-ban, és akkor már biztos volt, hogy az urbiákból kötet lesz, hisz erre szerződtem. Levettem a polcomról egy szép könyvet, nézegettem, méricskéltem, számigáltam, hogy akkor én is ilyesmit akarok. Rövid matematikával kijött, hogy olyan 170 ezer karakterre van szükségem. Ezzel az volt a baj, hogy az alakuló korpuszból idő közben elkezdtem kidobálni a gyengébbnek tartott darabokat, másokat megkurtítottam, újraírtam, meg még egyszer, és úgy tűnt, hogy a célértéket nem fogom elérni. Végül úgy döntöttem, hogy olyan novellákat is beveszek az urbiák közé, amelyeket eredetileg nem oda szántam, de bele tudnak simulni a kötetbe. Itthoni adatbázisomban nagyjából negyven írásom mellett szerepel az Urbia kulcsszó. A kötetben ezeknek a fele kapott helyet.

K. F.: A kötet olvasása közben vannak olyan pontok, amelyeknél a befogadó hezitál, legalábbis én hezitáltam, hogy regényként olvassam-e a könyvet. Úgy tűnik, hogy e prózakötet egyfolytában lebegteti a besorolás lehetetlenségét/lehetőségét. Ez mennyire volt koncepció a kötet szövegeinek szerkesztésénél?

V. N. P.: Az egyik online könyvesboltnak a belső termék-adatlapján nyilván panaszosan villogott a műfaj mező, hogy az bizony kitöltendő, nem maradhat üresen. Ők regényként árulják. Különben a kéziratot olyan két éve lezártam, és egyetlen kolléga, szerkesztő, olvasó sem tette fel nekem a műfaj-kérdést. Én meg nem tartottam elég lényeges kérdésnek ahhoz, hogy felírassam a cím alá a kolofonra, hogy izé avagy mizé.

K. F.: Itt én kiemelten a szerkesztési szempontok szerint kérdezem, nem is a megjelölés kapcsán.

V. N. P.: Az egyes szövegek írásakor egymástól függetlenül (is) olvasható novellákra törekedtem. Tapasztaltam, hogy valamivel kényelmesebb – a szó jó és rossz értelmében egyaránt –, ha nem kell minden novella köré külön világot alkotni, hanem az egyszer megalkotottat újra használhatom. A kötet kéziratának összeállításakor két szempontom volt: nívós szövegek legyenek, és az egyes darabok függjenek össze valamelyest, hogy ne kelljen olyasforma címet adni, hogy Urbia és egyéb történetek. A kézirat elemei természetesen átestek egy egységesítési folyamaton, elvégre több év termése került egy helyre, de ez szerintem természetes kötet-összeállításkor.

K. F.: A még kézirat szerkesztési munkálatainál, mielőtt a kiadó(k)hoz került a kötet, a koncepcióját megvitattad valakivel? Egyáltalában az alkotófolyamat közben szoktál tanácsot kérni, beszélgetni a szövegalakulásokról?

V. N. P.: Még az egyetemen történt, amikor még csak versekkel ostromoltam a szerkesztőket, hogy egyszer odamentem Balázs Imre Józsefhez, és némi viccelődés után választás elé állítottam. Vagy feladok egy apróhirdetést a helyi napilapban, hogy sorozatgyártott fűzfapoéta mestert keres, vagy elvállalja, hogy időnként válaszol a kérdéseimre. Elvállalta. Így BIJ lett az, aki elsőként átnézte, véleményezte az urbiákat, de az alkotófolyamatba nem nagyon szólt bele senki. Az ötletekért viszont sokaknak hálás vagyok. A pénzlépő kislány, a daráló leleménye vagy a kallódó tagok gondolata nem egyedül az én fejemből pattant ki. Például a Kolozsvár feletti erdőben egy volt műtős mutatta azokat a szegleteket, ahol nem tanácsos a kutyát ásni hagyni – igen, ilyenfajta abszurdot csak politikai rendszer képes szülni, hétköznapi ember kreativitása nem. Szóval a célterjedelemhez kimatekoztam a kötetjavaslatot, és nagyjából ez olvasható a könyvben.

K. F: A vonatok, villamosok fontossága a kötetedben kiemelt. Miért pont e két közlekedési eszköz? Ezek jelentősége Bodor Ádám-szövegeinek hatásán, illetve a városszerkezet megjelenésén túllép számodra?

V. N. P.: Egyszer voltam Bodor-találkozón, és az után beszélgettük páran, hogy ha kimennénk most százan az állomásra, akkor mindenki az utasokat nézné, a guruló bőröndöket, a kapadohányt pöfékelő kalauzt, az újra találkozó szerelmeseket. Kivéve kettőnket: mert mi a kutyát látnánk a vagon olajos kerekei mellett. A kötött pályás közlekedés mondhatni bekövetelte magát a kötetbe, nélküle nem tudok várost elképzelni. Egyik írásomban az szerepel, hogy a vasutat apámtól örököltem. Én legalábbis ezt hittem, hiszem. Néhány hete édesapám megjegyezte, hogy az nem is úgy volt, hogy ő vitt vasutat mutatni, hanem fordítva: mindig én akartam menni és felfedezni a régi síneket, és folyton kértem, hogy meséljen, meséljen, meséljen. Ennek több mint húsz éve. Szülővárosomnak, Nagyváradnak amúgy kivételesen gazdag vasúttörténete van, mind az iparvágányok, mind a tömegközlekedés szempontjából, és egy-egy olyan pályaszakasz, amelyet én magam sosem láttam, a mai napig kitapinthatóan meghatározza a házak, utcák képét. Hozzáteszem, a megírt történetük teljesen hidegen hagy, legfeljebb fényképeket nézegettem némi áhítattal. Látnom, hallanom kell személyesen, de legalábbis az emléküket. Fényképeztem furcsán ívelt útszegélyeket, templomot, amelynek a kerítése Resicza 1906 feliratú sínekből van, vagy például olyan házat, amely mellett még mindig áll a tehervillamosok felsővezetékét egykor tartó vasoszlop, és a ház utca felőli fala egyszer csak bekanyarodik helyet adni egy srégen állított kapunak. Szabadkán is láttam egy igen egyértelmű oszlopot a híresebb templomnál, és nekem ez olyan, mint egy régészeti lelet. Az aszfaltban sínek fekszenek novellát azóta folytattam is egyébként egy sínkert című írással.

K. F.: A kötet nem egy írása esetében erősen használod a mítoszteremtést. Tudnád és hogyan jellemezni a mítoszokhoz való viszonyulásodat?

V. N. P.: Kisgyermekként falun hallottam olyan sztorikat, hogy emitt vagy amott, a nagy diófán is túl, lennie kell egy alagútnak, talán még a törökök idejéből, és hogy a rókák üregei biztosan összeköttetésben vannak velük, mert a borzok mélyre ásnak. Meg hogy a dűlő felől a második szomszéd pincéjét is el kellett falazni a végén, mert nagyon hosszan futott tovább. Ekkor azon kezdtem gondolkodni, hogy valamiféle szondát kellene bevezetni ezekbe a furcsa róka-járatokba, amolyan felkamerázott távirányítós autót, és valami csak kiderülne. Nos, így állok a mítoszokkal, mítoszokhoz. Szeretem őket, és szeretek mögéjük látni.

K. F.: Nyilvánvalóan az emlékezés sem választható el élesen a fentitől, továbbá a szereplőid esetében is aktivizálod az emlékezés folyamatát. A szereplők kutakodnak emlékeikben, esetleg újrajárnak utakat, mintegy felelevenítésként. Városképek összerakásánál mennyiben használsz fel úgymond „hozott emlékeket”?

V. N. P.: A környezetem szerint jó, olykor túl jó az emlékező tehetségem, így képtelenség letagadnom az emlékezés jelentőségét. Természetesen javarészt emlékekből építettem a kötetet, hisz mi másból lehetne. De mindig csak darabkákból, bőven elkeverve beszélgetésekkel, másoktól elcsent ötletekkel.

K. F.: A kötetben a befogadó sokszor az álom és az emlékezés határát kapja. Az álom nem egy esetben a lázálom felé mutat leginkább. Erről mit gondolsz?

V. N. P.: „Gondolta a fene” 🙂 Az álom teljesen megbízhatatlan, de adott esetben nagyon hasznos kreatív eszköz: véletlenszerűen rendezi újra az ember fejében ott lévő információt, aminek olykor hasznát lehet venni. A csak-fej-emberekről szóló nure kapo ötlete például akkor fogant, amikor egy mozgássérült, de rendkívül beszédes fiatalember elől egy padláson bújtam el, és a nyári hőségben, hatalmas pechemre, elaludtam azon a fülledt padláson. A többit képzeljék hozzá.

K. F.: A szövegekre felsorolásaikban, egy-egy jelenség leírásában a rendkívüli aprólékosság jellemző, amely már nem mentes a humortól sem. A szövegek létrehozásánál a többször átírásnak az aprólékossága is megmutatkozik nálad?

V. N. P.: A részletekről, részletességről olyasmit szoktam mesélni, hogy ha mondjuk te megpillantasz egy ablakot, akkor te egy ablakot látsz (ha fázol, legfeljebb becsukod). Én az ablakban a kihagyott nyílást vagy az utólag kivésett falat, majd a behelyezett fa, műanyag vagy fém keretet látom, legalább két, egymástól elválasztott üveglapot, régebben festett gitt, mostanában gumiszerű tömítést, amin odakinn az esőnek, hónak le kell csorognia. És esetleg azt a paralelogrammát, amivé a téglalap szerkezet torzulni kezd, ha egy rakoncátlan gyerek csimpaszkodik a kinyitott ablakszárnyra. Akkor most nézzünk a jelzőlámpára: izzós vagy LEDes, az útkereszteződés alatt nyilván kábelek futnak, vajon sugárutakon miként szinkronizálják őket, függetlenek egyéni óraszerkezetekkel vagy összeköttetésben állnak. A rendszámok Magyarországon, azt hiszem, teljesen esetlegesek, de Romániában megyék szerint kódolják őket. Ez elképesztően szembetűnő egy kisgyereknek mondjuk egy tengerparti táborozáskor, amikor a Bihart rövidítő BH-t minden autón a Konstancát jelölő CT váltja fel. Ízelítőül talán ennyit a részletekről. Mivel egyszer megtörtént, hogy tévedésből nem végleges szöveget hozott le az egyik folyóirat, kitaláltam, hogy a szoftverekhez hasonlóan verziószámot adok az írásaimnak. A 2.3-as például azt jelenti, hogy az illető alapötlet második papírravetése, azon belül a harmadik, mondatnál nagyobb változtatás. Ez így elég kockafejűen hangzik, de nem kell vasszigort melléképzelni. A kérdéshez hozzátartozik, hogy a lapszerkesztők valami miatt nem szeretik az azonos címeket – új mondatok–új cím elven dolgoznak, ezért folyóiratban az azonos ötletet másképpen megfogalmazó, voltaképpen átírt novellának teljesen más címet kellett adnom. Adminisztratív okokból tehát. A pénzlépő kislány kötetbe került szövegváltozatának 2-pont-valami, a vissza a forráshoz címűnek 3-pont-valami a házi verziószáma, folyóiratokban pedig olyan cím alatt jelentek meg, ahogy. A kötetből persze kihagytam ezeket a verzió-kockaságokat.

K. F.: A látás tűnik még kiemeltnek a kötetedben. Erősen filmes alapokat is sejtetnek a szövegeid. A filmezés felé is kacsingatsz, ha jól láttam. Ez mennyire mondható igaznak?

V. N. P.: Igaz is, meg nem is. Egyfelől sok mindent kipróbálnék, játszom mindenféle kütyüvel, fejben pedig könnyen összerakom a történeteim tereit, gyakran van térképem, és valóban szembesültem már azzal, hogy elsősorban vizuálisan és nyelvileg csak másodsorban vagyok jelen az adott írás létrehozásakor – bár ez inkább a frissebb írásaimra áll, nem az Urbiára. Másfelől meg a filmhez hús-vér emberekkel kell együtt dolgozni, ami számomra talán a legnagyobb kihívás volna. Harmadsorban nagyon ügyes dolgok kerülnek fel a videómegosztókra, akár ismerőseimtől, akár a világ másik végéből, és tartok tőle, hogy ha kamerához nyúlnék, akkor legfeljebb a melegvizet találhatnám fel. És egyébként is (akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön már föl!) talán túl sok a négyzetkilométerre eső művész a mi tájainkon.

K. F.: Elkezdtél már következő köteten dolgozni?

V. N. P.: Ez relatív. Egyfelől sosem hagytam abba az írást, az urbiák írása közben is írtam másegyebeket. Tehát nincs is mit úgymond elkezdenem. Vannak egymástól független írásaim, novellák, ha úgy tetszik, amelyek valamiképpen, mondjuk a hangulatuk miatt lehet, hogy beférnének egy közös borítóba, esetleg együvé is kívánkoznak. Másfelől meg nem tudom, hogy pont ezekből lesz-e kötet vagy valami teljesen másból, vagy lesz-e egyáltalán. Többen mondták, hogy nem novellákkal, hanem regénnyel kell foglalkozni. Bárhogy is, kár volna elsietnem.


Címke: , , ,
2019.12.12 - tiszatáj

A brit irodalom egyik markáns, szívemhez közelálló vonulata görbe tükröt tart a kortárs társadalomnak, maró gúnnyal pellengérre állítja a jogtiprást, kifigurázza az igazságtalanságokat, csúfot űz a visszásságokból, nevetségessé teszi a képmutatást és más emberi gyarlóságokat, a kinevettetés fegyverét alkalmazza a morális rend helyreállításának érdekében. Így tettek-tesznek sokan Jonathan Swift óta. Közéjük tartozik a rendkívül termékeny és népszerű, sokak által méltó női utódnak tekintett dráma-, novella-, regény-, újság-, rádió- és tévéjáték forgatókönyv-író Fay Weldon is… – SOHÁR ANIKÓ ÍRÁSA

>>>
2019.12.12 - tiszatáj

SZÍV ERNŐ: MEGHÍVÁS A RIENZI MARISKA SZABADIDŐ KLUBBA
Az Amíg másokkal voltunk című Szilasi-regényt kedvelő Szív Ernő-olvasó finom összefüggést észlelhet, amint a Darvasi-alteregó új kötetének 58. oldalához ér. Szív a Klima Ilona című írásban az irodalomtörténeti legendárium ismert eseményét beszéli el: Juhász Gyula 1907-es öngyilkossági kísérletét, melyet a tárcanovella címszereplője a költő első verseskötetének megjelenéséről szóló hírrel hiúsított meg… – MÁRJÁNOVICS DIÁNA KRITIKÁJA

>>>
2019.12.11 - tiszatáj

HÁZASSÁGI TÖRTÉNET
Bármelyik pillanatban nyakig gázolhatna a szirupban Noah Baumbach új, Netflixnél készült családi dramedyje, és az, hogy mégis jóra fordulnak a dolgok – okozzon akármilyen meglepetést –, nem kis részben színészeinek köszönhető. A Házassági történet a legutolsó karakterét is precízen felépítő darab, mely nemcsak a ’70-es évek hollywoodi drámáihoz, hanem a New York-i Iskola realizmusához is visszakanyarodik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.12.10 - tiszatáj

CSUTAK GABI: CSENDÉLET SÁRKÁNNYAL
A Margó-díj tíz legjobb jelöltje közé választott kötet szövegei ismerősek lehetnek a litera.hu portálról, de egybeszerkesztve is élvezhetőek sőt, motívumviláguk, összefüggéseik hangsúlyosabban érvényesülnek. Az egy csokorra való történet ugyan nem tesz ki egy kisregényt, mégis adódik, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélők közé egyenlőségjelet tegyünk, és egyfajta önéletírásként olvassuk a csend­életnek nehezen nevezhető memoár egyes darabjait… – KOCSIS LILLA KRITIKÁJA

>>>
2019.12.10 - MTI

Meghalt életének 97. évében Varga Imre szobrászművész, a nemzet művésze – tette közzé honlapján a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kedden. A neves művész hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után december 9-én hunyt el otthonában. Varga Imre a nemzet művésze, több […]

>>>
2019.12.09 - tiszatáj

SZUBJEKTÍV MEGKÖZELÍTÉSEK: 
AZ ART CAMP, XXIX. MŰVÉSZETI SZIMPÓZIUM KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
A *jászberényi művésztelep kiállítás megnyitója utáni napokban, a leíró az alábbiakat jegyzi naplójába:
Az (ismét) elmaradt katarzis érzetével, a nyugtalanító sejtésekkel, és a (talán) feloldásra sem váró agóniával is összefolyik minden… Minden. Az agóniával, az agóniával, az agóniával – és a rejtett Agóniával… Minden […]

>>>
2019.12.09 - tiszatáj

INTERJÚ BARTHA MÁTÉVAL
Bartha Máté a Színház és Filmművészeti Egyetem Dokumentumfilm Rendező Szakán készített vizsgafilmjével elnyerte a Verzió Filmfesztivál Diák- és elsőfilmes szekciójának díját. A fotóművész és dokumentumfilmes alkotóval a Szél viszi című 36 perces szociografikus mozijáról, a vidéki Magyarországról és a fiatalokban rejlő lehetőségekről beszélgettünk… – SZÁSZ CSONGOR INTERJÚJA

>>>
2019.12.09 - tiszatáj

LÁSZLÓ MIKLÓS VÍGJÁTÉKA,
AZ ILLATSZERTÁR HATALMAS SIKER
A KISSZÍNHÁZBAN
Sztarenki Pál színészközpontú rendezésében telitalálat az Illatszertár a Szegedi Nemzeti Színház kisszínházában. László Miklós örökzöld vígjátéka olyan üdítő, mintha egy nehéz nap után frissítő fürdősóval fűszerezett meleg vízzel teli kádban zamatos portóit kortyolgatnánk… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

>>>
2019.12.07 - tiszatáj

AKIK MÁR NEM ÖREGSZENEK MEG
Nagyapjának, az I. világháborúban a brit hadseregnél szolgált William Jackson őrmesternek dedikálta dokumentumfilmjét A gyűrűk ura-trilógia rendezője: cseppet sem meglepő, hogy Peter Jackson a legszemélyesebb projektjének titulálta a művet. Az Akik már nem öregszenek meg ugyanis épp a résztvevők legintimebb benyomásait tárja fel, emberként tekint a Nagy Háború veteránjaira és ehhez nem rest kimondottan ügyes formabravúrokat segítségül hívni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő