Hinni vagy nem hinni

ANG LEE: PI ÉLETE

„Hinni fog, mire a történetem végére érek” – ígéri Pi Patel a csodás sztorit lejegyző írónak. Ang Lee filmje ennek megfelelően kalandos és érzéki látványmozi, amely ugyan valóságosnak ható digitális képvilágával lenyűgözi nézőjét, de a spiritualitás terén csak közhelyekre futja tőle.

A Pi élete egy indiai fiú története, aki 227 napot bírt ki egy mentőcsónakban az Atlanti-óceánon – egy bengáli tigris társaságában. Ez pedig olyan vérbeli high concept, hogy szinte könyörög a filmadaptációért. Yann Martel regénye ráadásul hamar bestsellerré vált, talán mert ígérete szerint egy csodálatos momentumokkal teli, az élet kalandját elregélő történetet sűrített lapjaira, amelyben a racionalitással felvértezett realizmus és a kalandokkal dúsított spiritualizmus úgy fért meg egymás mellett, mint Pi Patel és a Richard Parker nevű tigris a mentőcsónakban. Már maga a főszereplő neve is erre utalt: a pi egy egzakt matematikai fogalom, amely mégis egy végtelen számot rejt, vagyis maga a racionalitás fátylában fellépő irracionális. A regény ezzel a tudatosan végigvitt kettősséggel mesél: az első rész szabadságról szóló eszmefuttatásai között is olyan zoológusi precizitással mutatja be a Patel-család állatkertjének lakóit és szokásaikat, mint később a tengeri, hajótörött lét mindennapi rutinfeladatait. Nem kendőzi el a magára maradt Pi kiszolgáltatottságát, tévedéseit, és kétségbeesett próbálkozásait sem: amikor étel híján a tigris ürülékére fanyalodik, vagy amikor a szintén a mentőcsónakban ragadt zebrát megöli egy hiéna, Martel a részletekre kiterjedő akkurátussággal dokumentálja egy mélyen vallásos fiatalember földhözragadt kálváriáját.

Ang Lee adaptációja azonban pont a realizmust lúgozza ki a történetből, és csupán a kalandnarratívát tartja meg. A 12-es korhatár-besoroláshoz finomítja filmjét, és kivesz mindent, ami esetleg ártalmas lenne a néző lelki nyugalmára: Lee filmjében nem kell aggódnunk, hogy véres állattetemeket, exkrementumot, netán a természet ragadozói által produkált borzalmat pillantunk meg. A brutalitás, amely ugyanúgy az élet része, mint a vallásos meggyőződés, mindig a képen kívülre szorul. Lee filmje ráadásul történetvezetésében is konvencionálisabb: egy teljesen felesleges szerelmi szállal bővíti az alapanyagot, valamint a Pi-t emberibb, egyenetlenebb karakterré alakító jellemhibákat, mellényúlásokat is elhagyja portréjából. A regény szövegét és dialógusait amúgy szinte egy az egyben átvevő film tehát nem sokat kockáztat: a Pi gyerekkorát bemutató részeket kedélyes családi moziként, a tengeri túlélés napjait szemkápráztató kalandként, a tanulságot pedig előrágott spirituális bölcsességként tálalja.

Akkor mégis mit tudott hozzátenni a film az alaptörténethez? A válasz egyértelmű: a vizualitást. A 3D és a CGI, amit filmkritikusok előszeretettel kárhoztatnak gyakorta öncélú, felesleges alkalmazásuk miatt, ezúttal tökéletesen működik. Pi óceáni sodródása, halvadászata, tigrisidomítása, vagy a rókamanguszták által lakott sziget botanikai anomáliája lenyűgöző, festői képekben tárul elénk. A nyugodt éjszakai tenger, a medúzák által színre vitt „fényshow”, vagy az óriásbálna semmiből való felbukkanása az áhítat állapota felé terelik az elveszett főhőst. Ám amit látunk, az egy National Geographic ismeretterjesztő film elegánsan megkoreografált és művészire stilizált verziója, és amit spiritualitásként elad, az közelebb áll az érzelemvallásokhoz, mint a kereszténységhez, az iszlámhoz vagy a buddhizmushoz (amiket Pi válogatás nélkül követ). Hiszen ha közelebbről megnézzük, itt nem istenkeresésről van szó: Pi csak fizikailag van elveszve, valójában már kisgyermek kora óta hívő, aki utazása során egyszer sem kérdőjelezi meg komolyan a hitét. Hogy családja meghalt, csupán egy éjszakai, delíriumos flashbackben köszön vissza a lélekrajzban – de a film ezt is olyan megkapó szenzualitással ábrázolja, hogy a nézőnek eszébe sem jut a karakter tragédiájával foglalkozni.

Martell könyve a relatíve unalmas kalandok és a főszereplő karakterének elnagyoltsága mellett azon vérzett el, hogy fennen hangoztatott célját – miszerint mind a fiktív Írót, mind az olvasóközönséget meggyőzi Isten létezéséről – nem teljesítette. Amit olvasunk/látunk, szinte semmiben nem különbözik egy átlagos hajótörött-történettől, és hiába erőlködik mind Martell, mind Lee azon, hogy a természet csodáit vagy a látványos kalandokat megcáfolhatatlan istenérvként állítsa be, a regény és a film csupán azokat győzheti meg, akik már eleve vallásos alapállásról közelítenek a történethez. Se Martell, se Lee nem igyekszik elidőzni tehát Pi vallásmániáján, az általa  párhuzamosan követett három vallás okozta konfliktusokon, vagy a hit megpróbáltatásain. Azonban nem csak a spirituális, de a fizikai kaland is csorbul azáltal, hogy mind a regény, mind a film egy keretszerkezetbe ágyazza történetét, és már az elején biztosít róla: ennek a sztorinak a végén happy end várja a nézőket. Az óceáni túlélés ezáltal tétjét veszti, hiszen az alkotók mindig emlékeztetnek rá, hogy főhősünk életben marad, így a zsigeri izgalom is kiköltözik a képsorokból. Marad helyette a technikai bravúrok által maximalitásig fokozott, zavarbaejtően szép látványosság, és tényleg, a Pi élete-nek attraktivitása sokszor még az Avatar vizuális csodáit is feledtetni tudja. Ám mélyenszántó tartalom akkor se lesz mögötte, ha a (forgatókönyv)író 10 percenként egy velős közhellyel próbál súlyt adni a történetnek, és a hollywoodi aranyszabálynak megfelelően háromszor is elismétli: hinni fogsz, hinni fogsz, hinni fogsz. A mai néző persze csak a szemének hisz, a 3D-nek és a komputertechnikának: a Karácsony környékére időzített premier pedig azt is feledtetni igyekszik, hogy – hiába a nyilvánvaló allegóriát és túlzásokat leleplező csavar a fináléban – a Pi élete nem egy látványos mese, csupán egy mesés látványosság.

Soós Tamás