Nyolcadik fejezet
A reggeli tálalva van
– Ó, dicsértessék, hát te vagy az! – jegyezte meg a jó öreg felgerjedt Bernard atya egy szép meglágyult reggelen ajtót nyitva, hogy beengedjen egy fiatal lányt, aki – lompos öltözete ellenére, fordult meg csöndben és nem kevés sóvárgástól kísérve az egyházfi fejében – feltűnő hasonlóságot mutatott egy igen jól ismert filmcsillaggal, ahogy ott állt rezidenciája bejáratának legfelső lépcsőjén.
– Én bizony – mondta a fiatal lány. Aki, minekutána a helyi parókia plébánosához jött dolgozni, önmagán is túltett, hogy – anyja meghökkentő tanácsára – minden óvintézkedést betartson és kamuflálja önmagát, minek eredményeképp (ő legalábbis úgy érezte) úgy nézett ki pont, mint akármelyik közönséges öreg papi házvezetőnő, akivel találkozni lehet az utcán csoszogva a bevásárlószatyrával, vagy a konyhapadlón kompként közlekedve munkaadója asztalára szállítva egy tányér szalonnás tojásrántottát. De egész bizonyosan nem úgy, mint egy Mitzi Gaynor nevű parfümillatú látomás azokkal az elragadóan levegősen nyírt fürtökkel, amelyektől akármelyik férfi privát testrésze úgy csinálna: prrrongg!, nem beszélve egy szegény nélkülöző klerikusról! (Miközben Ifjú Eilynek minderről persze halvány fogalma sem volt!)
Tapasztalatlansága ellenére az egyházfi új alkalmazottja egészen fesztelenül gondolt betöltendő állására, miután helyzetének félelmetességét nagyban oldotta az a tény, hogy akkoriban, szinte mintha lett volna valahol egy egyházi állásban levő raktáros, akihez bárki fordulhatott a bevett uniformisért, semmi nehézségbe nem ütközött beszerezni egy mosottszínű* fakókék, cipzáras háziköpenyt, egy pár bőrszínű harisnyát, melynek színe, mint a húsz évig vagy azon is túl a csészében áztatott teástasaké, meg egy rozoga hajhálót, amelyben a hajad, miután betömködted alája az összest, leginkább néhány szabálytalanul elszórt maroknyi nyúldrazséra hasonlított. Ezek mind a kívánt célt szolgálták, ti. azt mondani a térdhajtásra és fekete szövet viselésére szakosodottak kicsi péniszeinek: Ma a kukinak nuku! Aló mars vissza imádkozni, mert nincs az a fütyi, ami felállna az ilyen leányzókért! Bármilyen kőszívűen is hangozzék most, a kicsi kopaszt betenni egy ilyen oldalszalonnát sütögető kis hölgybe – ez egyszerűen képtelenség! Meg sem tudnátok tenni, aranyoskáim! Nyomás befelé, parancsoltatok volna rá Péterkére, de kérdem én – kinek ment volna közületek?
Képzeljük csak egy percre magunk elé azt a szomorkányos hangot, mely oly gyakran felhangzik kulcsfontosságú pillanatokban a rajzfilmek világában: oly sok küszködés és szó szerint óceánnyi verejtékezés után Tom, a balvégzetű házikandúr minden fáradozása füstbe ment – szó szerint füstbe, és itt áll előttünk tetőtől talpig hullámlemezzé hajlítva, földbe döngölve, megtépázott lelke fenekestől felfordulva – kivéve, hogy – dacára annak, hogy úgy gondolja, ezek után már nem érheti semmi újabb ártalom – arra ébred, hogy feje fölött megjelent egy méretes üllő és nagy sebességgel közelít hozzája, hogy annál inkább palacsintává lapíthassa szegény árva zavarodott fejét. Mi az a hang, amely most fülünknek felhangzik, oly találón ehhez a roskatag lefelé tartó momentumhoz, melyet olyan bensőségesen ismernek a házvezetőnőket feltartóztató klerikusok országszerte? Mi más lehetne, mint három nyögés csellón elhúzva – uah, uah, uah! – ahogy összehuttyan Mr Hernyócska, a bögyörő-bügyürgető emberke!
Reményeink szerint legalábbis! De mi van akkor, ha nem ennek az esete forog fennen és abban az éjszín nadrágban nagy ribillió veszi épp kezdetét? Nem! Az egyszerűen nem lehet! Petike csintalan, Petike szófogadatlan, de a slampos régi háziköpenyek, csoszogó mamuszok és kihűltteaszín harisnyák a helyére teszik majd.
Hősünknek is pontosan ez jár a fejében. És ezt jártatja a fejében reggelije alatt is végig, melynek tartalmát nagy gusztóval fogyasztja, csak néha állván meg, hogy nagylelkűen megjegyezze: Uramatyám, ez a kolbász, ez aztán döfi! meg, Még egy szelet ilyen fáin bundás kenyérért a börtönt is vállalnám!, miközben egész idő alatt azt mondogatja magában, milyen szerencsés fráter is ő, hogy ilyen helyettesítő akadt Mrs McGlynn helyébe, aki ilyen ukk-mukk-fukk lett indiszponált. Ó, az áldott Mrs McGlynn – mondta Ben atya –, a jó Jézus áldja meg! Megcsúszott és elesett Pat McCrudden-ék kapuja előtt!, ahogy serényen halad villájával egy ropogós szelet oldalszalonna széltében s egész idő alatt elégedetten mosolyog magában.
Új házvezetőnőjét mindez persze nagyon is felvillanyozza. És miért is ne villanyozná fel? Végül is az extra bevétel nemcsak Perry Como legújabb lemezére lesz elég, de talán – ha Mrs McGlynn (Isten bocsássa meg nekem, suttogja halkan maga elé) elég hosszú ideig lesz beteglábon – a South Pacific teljes zenéjére is! El se jönne, hogy higgyétek, hogy egy ilyen közönséges, semmivel ki nem tűnő parókián Írország egy kicsi falujában, amelyről soha senki nem hallott, a nap felkelhet és zenélő angyalok töltik meg a levegőt attól, hogy valaki ilyen semmiségekre gondol, de abban a pillanatban majdhogynem ez történt: első reggelén a konyhán Bernard McIvor atya új házvezetőnője a karjaival szárnyalt és gondolatban a homokban szökellt szalmakalapban, Rosanno Brazzi pedig kiáltozta utána: Várj meg! Várj meg, te csacsi kislány!
Hogy mi történt volna, ha nem hajol előre, nem másért, csak rakni még pár szelet oldalszalonnát Bernard atya tányérjára – ezzel lehetővé téve, hogy köpenye és szoknyája felcsússzon kicsit, nem nagyon, csak pont eléggé – mindörökre a kérdések homályába vész. Vajon ő maga tudatában volt-e a gyorsan kibontakozó fejleményeknek, melyek az ő hanyagságának a számlájára írhatók – a fehér harisnyakötő fém tartókapcsa megcsillan az éles napfényben – hát persze, hogy igen! Ezért mindjárt meg is jegyezte: Ujjuj! Csúszkál a szoknyám és a háziköpenyem! Jobb, ha azonnal teszek róla, máskülönben még itt talál teremni nekünk egy robbanékony egyházfi, aki telepumpálja a levegőt visszafojtott szexuális energiával, Isten tudja hány évnyi absztinenciának hála!
Ó igen – naná hogy ezt mondta! Úgy értem – mégis mit vártatok? Mert akárcsak Bernard atyának, a tüsténkedő péniszek és az arcon lefelé csorgó sós izzadságcsöppek nem jártak messze a gondolataitól! Jaj, sajnálom, Atya, ne nevettessen – bocsika, de igazán ne nevettessen, ez baromi röhejes – tudjátok? Mert ilyesmit ő igazából nem is gondolt. Ilyesmit ő nem ejtene ki a száján. Mert baromira nem törődött ezzel, értitek már?!
Rosanno megszólal: Kedvesem?, és szájon csókolja. Naná, Frank Sinatra meg egy éjszakai bárban félrecsúszott kalapban búg, egyes-egyedül neki? Igen! Milliószor is igen! De egy ilyen tolakodó, dühödten reszkető, véreres cövek? Igazán nem hinném, Atyám! Baromira nem hinném!
De Cövek Atyának – ahogy ezután neveztetik – az ilyen meggondolások magasröptűen tudományosnak tűntek persze. Ahogy Mr Petike egyre nekidühödtebben emlékeztette rá. Tikk-takk ketyeg az időzített bomba a társalgóban. Óóó, kiáltja a jó öreg Peti-Péterke – nézzünk csak oda! Nem túl gyakran lehet egy tenyérnyi ilyen tejszínű combikát látni errefelé a parókián, nem igaz, Atyám? De még mennyire hogy nem! A mindenségit! Micsoda meglepetés!
És az is volt, le se lehetne tagadni. De össze sem lehetett hasonlítani – de még mennyire nem – azzal a meglepetéssel, amit a háziköpenyben vidáman dúdolgató segédmunkaerő érzett, mikor egyenesen a levegőn át, a szeme sarkából kivett valamit, ami úgy nézett ki, mint egy repülő ember: (Hírbevágás: Pap szárnyakat ereszt a legutóbbi csodában!) és már épp kuncogni kezdett volna: Azta, Atya! Ezt meg hogy csinálta?, amikor a saját szoknyáiba csavarodva találta magát, mint egy ejtőernyős, aki épp megvalósította a repülés történetének egyik legszerencsétlenebb ugrását. Először tényleg száz százalékig meg volt győződve róla, hogy viccről van szó (bár azt hozzá kell tennünk, hogy kicsit túlságosan merész és risqué viccről ahhoz képest, amit Ben atyától várna az ember, aki általában olyan történetekre szorítkozott, mint a „Borsó a gyóntatófülkében” – amelyben a gyóntatóatya megkérdezi a penitens fiúcskát: Szóval borsót dobáltál a folyóba?, hogy azonnal jöjjön a fergeteges válasz: Nem, Atya, én vagyok Borsó! (Ez volt az egyik kedvenc anekdotája és ki nem hagyta volna az alkalmat, hogy elmondja, amikor kollégáival konferenciákon és hasonló helyeken tereferéltek.) De – azért ő meg volt győződve róla, hogy vicc! Meg is jegyezte: Nana, Atya! és, Jujj! és Ez már fájt!, míg egyszer csak fel nem kiáltott: Óó! Kettészakadok! és olyan sok kocsonyás lé folyt rajta le végig, hogy azt hitte, Ben atya ejsze kitalált még valami játékot – spriccolósdit az Univerzál Konyhatündér mosogatószeres üveggel, ahogy a gyerekek gyakran csinálták. Csak mikor az Atya hátraesett a szobában az arcán egy Halloween maszkkal, jött igazán zavarba, mert azt gondolta magában: De hisz nincs is Halloween! Hogy mennyi időbe telt, míg rájött, hogy amit lát, az munkáltatója valódi arca – és nem valami savószín egyiptomi múmiaforma papírmasé affér – lehetetlenség megmondani, de végül is rájött, és egyúttal arra is, hogy az Univerzál Konyhatündér – az egyáltalán nem volt Univerzál Konyhatündér! És az a micsoda – az a sötétvörös izé azzal a gonosz szemével – az mi?
Mert tudjátok, azokban az időkben a kislányoknak igazán nagyon kevés tapasztalatuk volt a fiúkról meg a kicsi elektromos furakodó furulyájukról. Hogy teljesen őszinték legyünk, nem hiszem, hogy egyáltalán tudták, hogy van nekik ilyesmijük. (És az anyucijaiknak eszük ágában sem volt megmondani nekik! Ne nyaggass a kérdezősködéseddel, Eily! – mondta Mrs Bergin, miközben megkötötte lánya fején a koszlott régi fejkendőt!) Ők úgy tudták, hogy a fiúk lába közt ugyanaz a csupaszcsigaszerűség lakik, mint a kisöcsijeiknek. Nem egy telhetetlen, megregulázhatatlan benga nagy ormány, amely a rádión gyakran hallott dal logikátlan változatának tűnt, csakhogy most így szólt:
Mert ez itt nem más mint egy egyszemű
egyszarvú vörös lila virsli dákó piszkakuki,
Vörös lila virsli dákó piszkakuki!
A helyes szavak helyett. És ami most nyilván semmitől sem riad már vissza, míg teljesen ki nem csinált a ragacsos döfködésével és gyakorlatilag ketté nem tört mindennek a tetejébe! Nem tudott semmi másra se gondolni, ahogy feküdt az asztalon a háziköpenye anyagán lassan kirajzolódó kis nedves térképpel, csak hogy: Rosanno ilyet nem csinálna! És: De Vic Damone se! (Akibe szintén szerelmes volt.)
És ettől aztán keservesen sírni kezdett – csodálkoztok? Hiszen olyan volt az egész, mintha betették volna egy katapult kanalába és kilőtték volna a messzi űrbe!
Felfogod, drága Papa, aki a semmiből pattintottál ide engem – de aztán titokzatos módon teljesen megfeledkeztél az egészről! –, hogy egyszer volt egy dal, ami épp erről szólt, és ami a madárébresztő egek alatt visszhangzott, midőn a szabad ég alatt még egyszer egymásba fonódtunk, egy Charlie Kane nevű lány és én? Bármerre menj – énekeltük, Apuci – Szabadon jársz, Szabadon jársz, pedig a székből fel sem állsz, Mert a gondolat száll, S ami álmot csak szősz, az mind benne él, Annyi új dolog vár, Járunk a Tejúton, meg a Mars felé, S megreggelizünk a Plútón!
Szép dal, nem igaz, Atya? Lehetnél akár egy pitypangmag, amely a világ fölött lebeg, mikor egy ilyen dalt hallasz.
Azt hiszed vajon, hogy ő ez volt fiksz és végig nevetett ott kint, amíg az útja tartott, Apu? Egy pitypangmag valami boldog gyermekdalból?
Nem – eltaláltad, apu –, nem így volt.
És mindez miattad! Az egész egy rossz papa miatt van, aki soha nem szabadott volna felálljon a székéből, hogy elinduljon a rossz utazásaira? Nem igaz, Apu? Nem gondolod, hogy így van, ha végiggondolod – az Év Atyja?
Kilencedik fejezet
Hölgyeim és uraim – Mr Hazugcumi!
Tudom, hogy nem szép dolog – sőt, talán nem is egészséges! – hogy ennyire akartam látni Apu arcát, mikor felnyitotta egyik-másik ilyen körültekintően megfogalmazott levelemet (Ó igen, több is volt! Egészen termékeny szerző lett belőlem, ha láttad volna, Kuksi!), de hát nem tehettem róla. Hogy váltott-e néhány szót Szőrmókkal négyszemközt, nem tudom, de minekutána teletömködtem a postaládáját egy sorozat frászthozó speciális különkiadással („Szexőrült csuhás!”, „A nagy parázna”, „Molesztáló Benny Atya kalandjai” stb.), úgy döntöttem, hogy ideje egyszer s mindenkorra elpucolni a Patkányfogó-kúriából.
Nos – hittétek volna! Alig ejtettem ki a számon, hogy Hát, én megyek, Caroline és Szőrmók abban a minutában rám esik, húzkodták a kabátom ujját meg minden, hogy Ezt nem teheted, Ezt nem teheted!, majd átestek a fejükön, hogy jobb belátásra térítsenek, miután hosszú éveken át ők maguk fenyegetőztek azzal, hogy kiteszik a szűrömet! Kérlek Paddy, légyszi – Caroline egyfolytában ezt fújta – Mihez kezdesz – hová mennél?, Szőrmók meg ott ordibált: Hagyjad, menjen! Menjen a francba! Mit érdekel minket? Jobb lesz nekünk nélküle!, aztán hirtelen meggondolja magát és felajánlja, hogy ezentúl kedvesebb lesz velem – még csak azt is megígérte, hogy ad pénzt, mikor menni készültem! (Amit persze szíves-örömest elfogadtam, mivel ez végig kijárt volna nekem, tekintve, hogy mekkora összeget szedett be a kormánytól, és, füst alatt, amint kiderült, a jó öreg Cövek atyától is melléje.) És valószínűleg ez volt az egyetlen ok, amiért szerette volna, ha tovább maradok!
Végül is ezek közül semmi sem használt már, és elhúztam a kicsi motyómmal, vállamra vetett kabáttal végiglejtve a szúnyogoktól hemzsegő falusi utakon, Scotsfieldnek véve az irányt, a legközelebbi következő városkáig kitartott hüvelykujjal, bár fájt a könyököm tőle, hogy megáll-e egyáltalán egy kocsi tíz nap leforgása alatt! Szabad voltam! Egeknek madárkái – olyan szabad vagyok, mint ti! – csicseregtem és teljes tüdőmből fújtam egy Gilbert O’Sullivan dalt. Hogy miért? Ne kérdezzétek! És miközben így danoltam, egyszer csak – nyiúú! – el se jött, hogy higgyem, lehúz mellém egy Merci, és ki ül ott, ahogy szélesre tárul az ajtója, ki más, mint az egyetlen és összehasonlíthatatlan – Hölgyeim és Uraim, íme Mr Hazugcumi! Az én drága aranyos Házas Családapa Politikusom!
Arról persze gőzöm nem volt, hogy mihelyt a csülköm kitettem, Szőrmók elrohant a rendőrőrsre, hogy utánam szalassza a zsarukat, akik ha megtaláltak volna és meglátták volna, hogy mit művelek épp, kerek szemeket meresztve a jó öreg Cuclira a kocsija első ülésén, biztos találtak volna szólni egy-két szót a dologhoz! Nem mintha érdekelt volna, mit, hiszen elkezdődött az utazásom és láttam Cuclin, ahogy mohón rágta az alsóajkát, hogy neki aztán semmi kifogása nincs a dolog ellen, sőt!
Cucliban az volt a vagány, hogy vele igazán nem tudhattad, mire számíts. Csak annyit lehetett több-kevesebb valószínűséggel megsaccolni, hogy a nap és az éjszaka bármely órájáról legyen szó, az a drága furakodó botocska a nadrágjában mindig kész volt a bevetésre. Ó fiúka, már megint kezdi! – mondta ilyenkor és akkor neked is kellett, mikor megkért – Szánd már meg! Igen, hogy ne sokat köntörfalazzak, így, kezemben a Lelécelésre Érett Igazolványommal az 1971-es robbantásos évben nagyon is jól éreztem magam, mint újdonsült pártfogóm rendszeres partnere illatosított Mercije meghitt melegségében. Olyan tiszta volt bent minden! Mert el kell ismernem, hogy ez volt az első dolog, ami Cucliban tetszett. Izzadság? Áporodott pisiszag? Szó sincs róla! Maga volt a higiénia és jólneveltség megtestesülése! De persze jól értem én, hogy sokan vannak, akik keresik a szálkát a nevén – hogy fegyvert hozott be az IRA-nak meg egyéb hülyeségek! –, de akár igaz volt, akár nem, a helyzet az, hogy ez engem sem akkor, sem most nem érdekelt egy csöppet sem, mert egyetlenegyszer sem kellett durcizzak vagy szekáljam. Egyetlen alkalommal sem egész vele, mint férjemmel, szeretőmmel, akárminek is nevezzétek, töltött életem alatt sem kellett csípje az orromat a gamaty izzadság vagy más trutyi a lábujjai közt. Mert hát a Patkányfogó Kúria, a Világ Bűzfővárosa után meg kell hagyni, hogy minden nap úgy éreztem, mikor felébredtem: tuti, hogy meghaltam és felmentem a mennybe! És mindezt az én drága Cumimnak köszönhettem, ennek az ezerparfümös szerető férfiúnak. Hogy pontosan hányféle márkájú borotválkozás utáni arcszeszt használt? Kétjegyű szám volt, az zicc.
– Hogy tetszik az illatom? – kérdezte és én ilyenkor azt feleltem:
– Nagyon jó! – sokszor persze oda se figyelve, túlságosan el voltam foglalva valami cipővel, amit vett nekem (vagy mondjam talán inkább azt, hogy én vettem magamnak az ő pénzével –, mert neki aztán halványlilája nem volt a csajos dolgokról!), vagy magamra fújtam egy kis Chanel No. 5-et. (Mert az az igazság, hogy nem nagyon törődött ezzel. Vegyél meg, amit csak akarsz – mondta. – Tojjál rá, hogy mibe kerül!) Ő aztán igazi álomparti volt, az én Hazugcumim!
De az a furakodó bunkócska, amellyel döfködött – az kezdett probléma lenni. Most már tényleg békén kell hagyjál egy kicsit – egyszerűen ki vagyok merülve! – próbáltam tőlem telhetően megértetni vele. De, minő balszerencse, semmi eredménnyel. A fiúka kér még egy kis ringyombingyomolást – mondta ilyenkor, vagy: Nem volna kedved elfurulyázni egy nótát Cuminak? És akkor le térdre és kezdtem smacizni neki – de nemcsak az élvezet kedvéért, gyönyörűségeim, de nem ám! Néha meg olyan komoly tudott lenni ez az én Cumm-cummom. Én édes, drága szépségem – mennyit adjak neked, hogy mindörökre az enyém légy?
Hát normi, hogy nem lehettem az ő babája az idők végezetéig, de arra azért magától értetődően fel voltam készülve, hogy ha továbbra is önti a lábam elé a bókokat meg a készpénzt, vele maradjak mindaddig, amíg – hát, ki tudja azt megmondani! –, és tényleg úgy is tettem volna, ha őkelmének erre fel nem jut eszébe, hogy szépen meghaljon nekem. Sokszor gondolok rá, hogy így felrobbant, az árva kicsi bögyörője hull vissza lassú visszavételben a földre, mint egy rózsaszín, véraláfutásos virág, szimbólum, amelyet küldenek mindazok a férfiak, akik átlépték a küszöböt a túlvilágra. Egyesek szerint az IRA volt, mások szerint a protestáns Ulster Defence Association, és megint mások szerint a kettő együtt. Nem tudtam meg, és kurvára nem érdekelt. Annyit tudtam csak, hogy szegény öreg Cumm-cumm nincs többé! Szegény öreg Cumi! Miért is kellett megmerülnöd a kétkulacsos üzletelés sötét bugyraiban? Hiszen te és én még ma is együtt lehetnénk!
Természetesen tudtam, hogy teljesen ki van készülve valamitől. Éjszakánként ilyenkor fogtam a furakodó bunkócskáját és mondtam neki: Engedd el magad, szivi. Mondd el nekem minden titkos bajodat. De ő sosem mondta el. Csak kicsurrant egy-egy könny a szeméből és felsóhajtott, majd hozzámért és azt mondta: Nem! Még a végén téged kapnának el!
Valami fegyverekről volt szó meg a pénzről, amibe került megvásárolni őket. Ahányszor csak rágondolok, ahogy összelapátolják, olyan, mintha dróttal szorítanák össze a mellem. Egyszerűen imádtam a kis bungalót, ahová berendezett engem. Az édesanyjáé volt. Úgy hiányzik nekem, az édesanyám – mondta. – Egy nap sem telik el úgy, hogy ne gondolnék rá, arra a gyönyörű asszonyra. Ezért kezdtem Cuminak nevezni. Naná hogy nem ez volt a rendes neve! Ki hallott már olyan politikusról, akit Cuminak hívnak! Nos, hölgyeim és uraim, ennyi elég is belőlem ma estére! Most szíves engedelmükkel átadom önöket a pillanat emberének – Mr Hazugcuminak!
Marhára valószínű, persze. Nem, a rendes neve sokkal közönségesebb volt ennél és meg is mondanám nektek, de jobb dolgom is van annál, mint hogy megint felrobbantassam magam, nagyon szépen köszönöm – akárhogy is, nincs semmi jelentősége. Annyit azért elmesélhetek, hogy született a Cumi. Mert én adtam neki ezt a világhülyéje nevet!
– Ó Mami! – mondta, mikor rá-rájött az a hangulata és nekem támadt egy ötletem, hogy bedugjam a hüvelykujjamat a szájába. Egész spontán gesztus volt részemről – de fiúkák, ha láttátok volna, mennyire imádta! Ó, Mami! Mami! – kiabálta és ott szopizott, hogy a hely nem volt elég tágas! Sokat tudnék mesélni arról, hogy milyen állapotba hozta magát, ha csak megrebegtettem a szempilláimat és kimondtam – sőt nem is mondtam, csak mímeltem – azt a szót, hogy Cumi!
Nem tudott betelni vele! Egyszer annyira izgalomba jött, hogy utána háromszáz fontot nyomott a kezembe és azt mondta: Tessék – fogd! Végy belőle, amit csak akarsz, te dögös kicsi pincsi, te!
Fordította: Mihálycsa Erika
Mihálycsa Erika email-váltása Patrick McCabe-el
* Az enyémhez némiképp hasonlító!
