Patrick McCabe: Reggeli a Plútón

 
(RÉSZLETEK)

PATRICK BRADEN ÉLETE ÉS KORA

Első fejezet

Boldog karácsonyt, Mrs. Szőrmók!

Szép friss, ropogós karácsony reggel volt. A falucskát, amely összegubózva húzódott meg az ír határ déli oldalán, a várakozás kellemesen bizsergető légköre árasztotta el. A kicsiny madárkák, mintha ők is tudatában lettek volna az eljövendő ünneplés és bocsánatos túlzások hangulatának, amely olyannyira részét képezte ennek a sokak körében méltán népszerű évszaknak, máris megkezdték gondosan összehangolt hadműveleteiket, szorgos csőrikéikkel mint számtalan nyílheggyel tőrölték-szurkodták a kora hajnalban kiszállított tejesüvegek befagyott aranykupakját. Még ezen a korai órán is ott játszadozik egy-két gyerek – büszkén mutogatva parafapuskáikat, vagy ápolónő-uniformisban feszítve, mint valami huncut szépségversenyen. Helyenként a hó olvadozni kezdett, de a látvány még így is olyan, hogy bármelyik üdvözlőlap boldogan kölcsönözte volna. Csendben csukódik egy ajtó és az első templomba igyekvő asszonyság határozott léptekkel siet végig az utcákon misekönyvét szorongatva, mélyen a szemébe húzva kötött sapkáját. A felhők közt egy résen át harangszó árad le. Az egyházkerület szeretett pásztora, Bernard McIvor atya máris ott tüsténkedik a sekrestyéjében, magára ölti a kikeményített karinget, amelyet később, egy rosszul értesült pszichiáter vélekedése szerint, részleges felelősség terhel, amiért fia vonzódást érez a másik nem lenge appareil-je iránt.

Számára ezek a karácsonyok sok értelemben elvesztették a jelentésüket. Valamikor régen, ifjú kurátus korában, emlékezett rá, egész gyülekezetét elkápráztatta a régi idők szentestéiről és az évszaknak az egész keresztény világban betöltött különleges becséről szóló történeteivel. Homíliájára a pontot, mint karácsonyi szilvapudingra a borókaágacskát, egy-egy szívhez szólón előadott éneke tette fel, „A szent város”, vagy talán a „Szentséges éj”, amelyekért méltán volt híres az ország széltében-hosszában. Valamikor legalábbis. De sajnálatos módon azoknak az időknek vége. Amikor megkérdezik, hogy miért nem énekel többé a templomban karácsony reggelén, a szeme, úgy tűnt, elhomályosodik és a kérdezőre a titokzatosság olyan kifejezésével nézett, mintha az okok még az ő megértését is meghaladnák. Pedig nem haladták meg persze, hiszen amint gyülekezetének számos tagja tudta, bár társaságban ritkán hangozatták, az, amit úgy nevezhetünk: Bernard atya magavisele-tének megváltozása, egyetlen délelőttre volt datálható az 1950-es években, amikor tudniillik behelyezte izgulékony fütyi-fityegőjét annak a nőnek a vaginájába, aki olyan szép volt, hogy egyenesen Mitzi Gaynorra, a híres filmcsillagra hasonlított. Aztán pedig elintézte, hogy elmenjen Londonba, hogy ki ne törjön a szörnyű botrány. „Nahát, nahát. Vajon mi lehet a baj Bernard atyával”, mondogatták a gyülekezetben, majd hozzátették: „Egyáltalán nem az az ember, aki régen volt.”

Szép lett volna persze, ha az időközben eltelt évek során bár egyszer – különösen karácsonykor – lefáradt volna a Bradenék házához egy kis ajándékkal a fia számára. Amit nem tett meg persze, és ennek az lett az eredménye, hogy a szentesti feldobás a fent említett intézményben egy tányér kelkáposztából, egy macskaadag pulykából és Isten tudja hány félember-kinézetű kölökből állt, akik vadállatok módjára marakodtak az ünnepi lakomán. Na meg persze „Mamiból”, aki ott trónolt a sarokban és Players cigit pöfékelt, időnként elordítva magát: „Hagyjátok abba a verekedést, kurva kölykei”, meg, „Nésztesze oda, minnyá kitéped a seggit annak a pulykának!” A rénszarvas húzta szán elcsinglinglingelt egészen az Északi-sarkig. Micsoda? Hogy a tévében? Meg vagytok ti húzatva? Szőrmók Braden igazán nem engedhetett meg magának holmi tévét! Ha volt ott valami csinglingling, az mind a régi rozoga rádión történt a tálalón, a pisikaszagot árasztó kisgatyáink elragadó kiállítása fölött.

De azért minden jó, aminek a vége jó, és most, hogy illendően berúgott, úgy dönt, hogy előhúzza kézitáskájából az egyetlen darab fellelhető kekszet, felmutatja és felvonyít: „Nyomás ide és nesztek ez a rohadt keksz, zabáljátok meg, aztán legyen vége ennek a rohadt karácsonynak is”, miközben a boldog család, mint egy fénykép a múltból, előmászik mind, a sok csillogó szemű, boldog vakarcs – Pöttöm Tony, Hughie, Peter, Josie, Caroline meg a gyertyás ormányú Kicsi Ba, hogy a családi tűzhely harmóniájának ilyetén felemelő demonstrációjáért ellenállás nélkül átvehessék A SZÁZAD FUNKCIONÁLIS CSALÁDJÁNAK Patrick Braden-féle NAGYDÍJÁT! Gratuláljunk Szőrös Anyunak az összes zabiporontyával együtt!

Második fejezet

Patrick Braden 13 éves – Elkezdődnek a bajok rendesből!

Kuksi Egannek, aki angoltanár és szolgálatos osztályfőnök egyben, állt meg az esze, ahogy fel-alá rótta a padlót a 2A-ban, a Szent Márton Gimnáziumban Tyreelinben, ritmikus időközönként csapkodta a dolgozathalmot sokat tűrt kézhátával, miközben alamuszi tanítványához intézte szavait:

– Hogy merészelsz! – károgta megrökönyödve. – Hogy merészeled beadni nekem ezt az izét, Braden! Mikor azt mondtam, hogy örvendenék, ha fejlesztenéd az irodalmi vénádat, nem erre – ismétlem, nem erre (és itt a károgása vészes magasságokba emelkedett) – gondoltam!

Sajnálatos volt, hogy egyszer s mindenkorra megtudtam az igazságot egyházi nemzőmről (Szőrmók kiböffentette egyik illuminált estén), mert már szinte rögeszmésen kezdett foglalkoztatni. És egyáltalán nem voltam süket a városi pletykákra, mikor elmentem a sutyorgó emberek mellett, de nem ám! Innen a leadott fogalmazványaim makacsul színes címei – például: „Kóró atya becövekeli magát”, meg „Bernard atya újfent lovagol”!

Mindezek után elkerülhetetlen volt persze, hogy szegény öreg Kuksi rákényszerüljön tiszteletét tenni Szőranyunál. Végül is a kötelessége volt és bátran mondhatom, a teljesítése majdnem sírba vitte szegény fejét.

– Nos, maga is megérti, Mrs Braden – mindössze ennyit hallottál, ahogy fészkelődött és forgolódott a székében. – Látniuk kell, hogy teszek valamit… végül is nyílt kihívás a tekintélyünk ellen és a jó hírét bemocskolja a…

– Apunak! – visítottam fel majdnem.

De aztán mégsem visítottam – máskülönben tényleg elismerésre méltó módon türtőztetve magam egészen a legvégéig, amikor Kuksi azt találta mondani: De ez több­­ször nem fordul elő, ugye, Patrick? Meg fogod próbálni és leszoksz erről az anti­szociális viselkedésről. Megpróbálsz szépen beilleszkedni, ugye? – mikor válaszoltam:

– Áh, dehogy. A leghalványabb szándékom sincs leszokni, Kuksi, se beillesz– kedni.

Végül is nagy szemtelenség volt a részemről, hogy így szólítsam. Úgy értem, hogy „Kuksi”. Mert ő a tanárom volt és amúgy kedveltem őt és nagyobb tisztelettel kellett volna bánjak vele. Ezzel a helyzetfelméréssel Szőrmók is azon nyomban egyetértett, derült égből beirányzott a képemre egy szélestenyerű hazait és hozzá visított egy rendet:

– Hogy beszélsz a Tanár úrral! Ez a takonypóc dög! Attól a naptól és órától kezdve, hogy összeszedtem az utcáról, Mr Egan, egy dög!

Meg tudtam érteni, hogy Kuksi nem kíván ennél jobban belekeveredni a dologba, mert máris úgy felhéklizte magát mindenen, hogy asszem egyebet se akart, mint megrohamozni a Tyreelin Arms pultját és rendelni vagy egy láda whiskyt.

Harmadik fejezet

In flagrante delicto, 1968. szept. 13, du. 7.03

Tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy semmi sem fenyeget, értitek, de tényleg, miután legalább öt percig hallgatóztam a hálószobafalnak tapasztott füllel, míg végül meghallottam a károgásukat: Szia Patrick! Patrick – hahóóó! Fent vagy a köny­veiddel? Én és Caroline most elhúzunk áldásosztásra! – mielőtt végigtrappoltak az előszobán és becsukták maguk mögött a bejárati ajtót.

– Elmentek, legalább egy óráig! – kiáltottam, gyönyörteljes izgalomban. De nem! Alig húsz perc elteltével – már megint ott voltak mind a ketten, ott maszogtak a konyhában, imakönyvet vagy mit kerestek, amit itthon felejtettek. Minderről meg nekem persze halvány fogalmam nem volt, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy Szőrmók rúzsát nyomorgassam magamra (Cutex korallrózsaszín, hittétek volna!), és mondjam magamnak a tükörbe: Helló, Patricia! és úgy tegyek, mintha táncolnék Efrem Zimbalist Juniorral!

Akit nem igazán ismertem persze, csak annyira, hogy láttam egyszer-kétszer a Modern moziban és nagyon csíptem, ahogy kinézett – meg aztán a neve is nagyon cukinak tűnt, meg kell, hogy mondjam! Úgyhogy repeső szívvel válaszoltam neki: Ó, igen, mikor rekedtes-fátyolosan felém nyögte: Szabad hát egy táncra, édes Patricia?

Ahogy ott keringtünk körbe-körbe a kedvenc számomra: „A prédikátor fia” – naná, mi más is lehetne, aranybogaraim! – s Efrem közben dúdolta, hogy „Az egyetlen, aki kitanított, a pré-”, abban a szent pillanatban nagy reccsenéssel kinyílt az ajtó (biztos hallották, ahogy lálálázok), és ki állt ott? – ó igen! – ki más, mint Caroline: „A ruhám! A kedvenc ruhám van rajta!” és aztán szép kis patáliát csapott, szó se róla – (Nyisd ki a csipád, Efrem! Ez itt Oscarra való anyag!) – ahogy Szőrmók elkapta a grabancomat és kezd ordítozni és – csapkodni engem, el tudjátok képzelni! – hogy ez aztán mindennek, de tényleg mindennek a teteje – és akkor, elhiszitek, könnyek közt összeomlik nekem!