Túlnőnek magukon

POLLÁGH PÉTER: A CIGARETTÁS

Mintha valós tartalmánál többet kívánna közölni Pollágh Péter sorrendben negyedik, A cigarettás című verskötete. A címoldalon az „E” és „É” betűk a használt betűtípushoz képest túlontúl gömbölyűek, és betű helyett inkább a hármas szám tükörképére hasonlítanak. Van is a könyvnek három ajánlása, egy fülszövegként, kettő a hátsó borítón. A borító bal fülén átrobog egy 79-es villamos, legalábbis ott találjuk a fényképét, akárcsak a hátsó borítón. Ennek behajtásán olvashatjuk, hogy a könyv ára 1979 forint, és azt is, hogy a szerző 1979-ben született. Kész számmisztika, különösen, ha hozzávesszük a verseket, amelyekben a 79-es szám egyaránt jelöl utat, évszámot, kulcsot, villamost, illetve önmagát, mint mindezekkel azonos, de mégis önálló képződményt.

A mindössze ötvenegy, aránylag rövid verset tartalmazó kötet esetében túlzásnak tűnik a három, apró betűkkel szedett ajánlás. Nem is foglalkoztam velük, mielőtt a verseket el nem olvastam. Utána is úgy tartom, hogy a könyv meglett volna nélkülük. Viszont a könyv olvasatának, Pol­lágh Péter költészete olvasatának megteremtése tekintetében nem baj, hogy kéznél vannak, ugyanis az olvasóként változó, egymástól akár jelentősen széttartó megközelítési lehetőségek közül többet is felvetnek. Végtére is nagyon átgondoltan építette fel a szerző ezt a kötetét, nem csak az eddig említett külső, kísérő megszerkesztettség tekintetében, hanem a versek motívumrendszere, költőelődöket megidéző beszédmódja és szonett­koszo­rút idéző ismétléses szerkezete mutatja, hogy a költő nem külön versekben, hanem egy önmagát fölépítő egészben gondolkodott, el-beszélést tervezett, nem pedig a lírai én megszólalásait helyezgette egymás mellé. Már a kötet címe, A cigarettás is inkább elbeszélő mű élére kívánkozik, minthogy lírai alkotást véljünk általa jelöltnek.

Pollágh Péter költészetének egyik alapkérdése éppen ez: mi mit jelöl? Mert például a könyv címoldalára került festmény, Fehér László Lépcsőn II., című alkotása szoros kapcsolatban áll a versekkel, a fehér lépcsőkön felfelé tartó, fehér felöltős férfi többféle szimbolikával is felruházható, ám ahogy haladunk a versolvasással, és közben vissza-vissza­lapozunk a festményhez, egyre inkább úgy tűnik, ez az arcát a kalap karimája alá rejtő alak esetében kevésbé fontos a ráaggatható jelképiség, fontosabb az arctalansága, ami ellenáll bármilyen személyességgel felruházhatóságnak. Ezáltal mintegy opponense lesz a versben beszélőnek, akinek kilétét a 79-es szám fontossági értéke nyomán komoly eséllyel azonosíthatjuk a versek szerzőjével. A költőnek, a versben beszélőnek minden verssor megalkotása során újra meg újra szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy „minden szó foglalt már”, s hogy a versének valahol a szavak szintje fölött kell megképződnie, hogy ne csupán egyértelmű jelentéssel megterhelt hangsorok kerüljenek egymás alá, hanem olyan érzelmi–értelmi–képi képződményt hozzon létre, ami nem tárgyként, hanem műalkotásként funkcionál, megköveteli az egyéni olvasatot.

A versek narratív sort alkotnak, e sor ritmusát a motívumok, az átértelmezések, a meg­értési-megértetési kísérletek újra és újra felbukkanó állomásai adják meg. Pollágh versei elsősorban a nyelv, a „rózsaszín ékszer” köré szerveződnek. A nyelvet legtöbbször ékszernek nevezi, de ez az ékszer a versben lehet testrész, étek (marhanyelv), hangképző szerv, ízlelő szerv, erotikus vágytárgy, szexuális célpont, a verbális és az írott kommunikáció eszköze, verstest. Verstárgy, amit minden költő felfedezett magának és eszközéül használta. Pollágh nem eszköz jellege miatt koncentrál a nyelvre, hanem inkább anyagként kezeli. Nem a mindenkori avantgárd vehemenciájával, a nyelvben eleve adott verbo-voko-vizuális tartalmak hangsúlyozásával, szavak/szók össze- és szétszerelésével, hanem cerebrális megközelítés révén, egyedi etimológiai helyzetbe állítván a szokványos értelmezés során a vers által is megkoptatott lexikát. A hagyományos értelmezésen, a konvencionális jelentéstartalmon túlra vezető, elbizonytalanító, és bizonytalanságban tartó poétika a cerebrális vizualitásra is kiterjeszti igényét, vibráló, látomásos, álomszerű, narratív sorra felfűzött jelenetek, jelenések képeit sugallja. A versek nyomán összeálló, de mégis minduntalan mozgásban lévő, szétcsúszó, káprázatként áttűnő, félig folyton homályban maradó, emlékezetből megidézett történet, illetve történetként is felfogható sorozat szereplői egyazon személy alakváltozatai, miként az álmokban felbukkanó alakok is csupán az álmodó kivetülései.

Végigolvasván a kötet ötvenegy versét, kiderül, hogy ezt az egyen belül megképződő kettősséget már a legelső versben megfogalmazta, előre jelezte, szavakkal betározott szögpisztolyával leszögezte a költő. „Az arca szürkület, / nem látok ki belőle” – mondja a versben beszélő, egyértelműen rámutatván az „ő” és az „én” azonosságára. Ezt követően némi bizonytalansággal árnyalja a kétségtelent: „Csak őt nézem. / Közöm van hozzá.”, majd látszólag kategorikusan lezárja az egyen belül megképződő kettősség dilemmáját: „Mindeggyé tette a többit, / nem mássá.” (A legjobb szó) A verssor írásképe azt sugallja, hogy a „mindeggyé” szót „jelentéktelenné”, „érdektelenné”, említésre se méltóvá” jelentésben használja a költő. A „többi” és a „mássá” szavak vonzáskörében viszont szinte kényszerűen szétválasztja tudatunk a „mindeggyé”-t „mind”-re és „eggyé”-re, ami elbizonytalanítja és bonyolítja az elsődleges értelmezést, megértést. Később, a kötet derekán mintha a tisztázatlanság újabb jelével találkoznánk: „egy / a kettőben, kettő az egyben, / nem, nem vágom, bomolni jó, / számolni szomorúság.” (Tőlem fordulhat. Bomolni jó) Végül a kötetet záró vers visszacsendíti az elsőben megfogalmazott kettősséget, s lezárja a narratív keretet is, miközben a lírait pedig megnyitja.

A verskötet rezüméje – már ha lehetne ilyen összefoglalója – szerint a költő tanulja a világot. Tanulja az érzelmeket, az elfogadást, az elutasítást, a közeledést, a távolodást, a ráhangolódást. A kötet mintegy regényként szól az életről.

A versbéli alakmások két legmarkánsabb figurájára, a ködlovasra és a fehér lépcsősoron fölfelé tartó, fehér felöltős alakra egyaránt jellemző, hogy még arcukat se mutatják, csak vannak, mint valami elképesztő szimbólumok, és erre a jelképiségre a versekben felbukkanó, a kereszténység jelképrendszerét képbe hívó motívumok rá is játszanak. Ők ketten lennének a címben nevezett Cigarettás? Vagy éppen a Cigarettás látomásai lennének? A választ mindenki a saját olvasata nyomán fogalmazhatja meg.

Pollágh ugyanis nem megszabadítja a szavakat konvencionális jelentésüktől, hanem esélyt ad számukra, hogy újabb jelentésekkel töltődjenek föl, és ettől versének szavai elnehezülnek, a jelképiség mellett valamiféle mitikus, tehát teremtő esély, lehetőség hordozóivá lesznek. Túlnőnek magukon.

Fekete J. József