Egy zsiráfról szól. Nem, nem az afrikaiéról. Ez egy csehszlovák zsiráf története lesz.

J. M. LEDGARD ZSIRÁF CÍMŰ KÖNYVÉRŐL NAGY FRUZSINA ÍRT KRITIKÁT

„A zsiráf ezt a szolgáltatást teljesíti: azok felé fordul, akik mozdulatlanul állnak előtte, és a másság érzetét kelti bennük.”

Ledgard skót származású író 2006-ban megjelent első regénye, a Zsiráf, számos elismerésben részesült az utóbbi pár évben. Francia, holland, német és cseh nyelvű fordításai után az idén magyar nyelven is megjelent a könyv Berta Ádám tolmácsolásában és a L’Harmattan Kiadó gondozásában. A szerző Afrikában zajló külpolitikai-tudósító munkája és újságírói tapasztalata erősen érződik nemcsak a könyv címéül szolgáló téma kiválasztásában, hanem írói attitűdjében is. A mű teljes hosszán végigvonuló narrációs technika ugyanis az újságírásra jellemző tömör, pár lapra kiterjedő cikkszerű elbeszélésmód. Az események kronologikus sorrendben követik egymást, napokra lebontva, mintegy naplószerűen dokumentálva a szereplők gondolatait és cselekvéseit. 1971 novemberétől követhetjük nyomon – ’75 tavaszáig – a regény főszereplőjének Snĕhurkának és társainak a „szocialista zsiráfoknak” a történetét, akiket a népgazdaság fejlesztésének érdekében szállítottak Afrikából a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területére.

Harminchárom zsiráfot ejtettek foglyul és hurcoltak el Dvůr Králové állatkertjébe, létrehozva ezzel Európa legnagyobb fogságban tartott zsiráfkolóniáját, amelyből „egy új fajt akartak létrehozni” a szocialista zsiráfét…

A totalitárius hatalom a cél elérésének érdekében ebben sem ismert tréfát. Harminchárom zsiráfot ejtettek foglyul és hurcoltak el Dvůr Králové állatkertjébe, létrehozva ezzel Európa legnagyobb fogságban tartott zsiráfkolóniáját, amelyből „egy új fajt akartak létrehozni” a szocialista zsiráfét, aki sokkal jobban érzi magát a szocializmus és kommunizmus fellegvárában, mint szülőhelyén, a szavannán. Az összegyűjtött zsiráfkollekció azonban, nem kis meglepetésre, két év leforgása alatt sem volt képes igazodni a kommunizmus ideológiájához. (Aki ebben a percben Orwell állatfiguráira asszociál, annak igaza is van és nem is. Ebben a könyvben nincsenek vezető politikusokat megszemélyesítő allegorikus állatalakok, vannak viszont legalább ugyanolyan ártatlan és a rendszernek kiszolgáltatott zsiráfok, akik életük lezárásaként megtapasztalják, hogy vannak állatok, melyek náluk egyenlőbbek.)

A témát ugyanis az teszi megdöbbentővé, amit általában a filmek elején, itt pedig a könyv végén tudunk meg, hogy a regényben szereplő eseménysor igaz történet alapján készült. Így, amikor az olvasó a kötet végére érve megkönnyebbülten felsóhajtana, hogy a könyv utolsó harminc oldalán keresztül fejtegetett zsiráfkolónia leölése és feltrancsírozása csupán a képzelet szüleménye volt, egy meglehetősen naturalista ábrázolásmódban elbeszélve, akkor szembetalálja magát Ledgard és Józsa Márta utószavával. Ledgard köszönetnyilvánításából és Józsa Márta rendkívül hasznos és informatív utószavából egyértelműen kiderül, hogy az állatkert máig várja a hivatalos magyarázatot negyvenkilenc zsiráfjának elpusztításával kapcsolatban, melyek közül huszonhárom állat minden bizonnyal már vemhes volt.

A zsiráfok leölésére 1975. április 30-án ugyanis ténylegesen sor került, melyről a kommunista vezetés szinte minden hivatalos okiratot elpusztított. Szemtanúi viszont maradtak ennek a bizonyos éjszakának, így Ledgard a ma is élő szereplők védelmében a neveket megváltoztatta. Ezeknek a szereplőknek a gondolataiból kell kihámozni a cselekmény alakulását. Snĕhurka a zsiráf, Emil a véráramlás-kutató és Amina az alvajáró fiatal lány ábrándozásai szolgáltatják az elbeszélés magvát. A rövid, 4-5 oldalas fejezetek ellenére, melyek a könyv szerkezeti felépítését adják, mégis vontatottnak érezhetjük magának a végkifejletnek a megvalósulását. Ez abból a tényből adódik, hogy a három főszereplő gondolatai igencsak szerteágazóak és gyakran eltávolodnak a tényleges eseménysorokra való reflektálástól, sokszor szakítják félbe emlékidézések, álmok és víziók az amúgy tömören elmesélt fejleményeket. A cselekmény lassúságát a közbeékelt filozófiai, irodalmi, vallás- zene- és kultúrtörténeti fejtegetések kitérői okozzák, amelyek ugyan ráérőssé teszik az elbeszélés ritmusát, mégis a legizgalmasabb és legprecízebben megírt részeit képezik a kötetnek. Ennek egyik példája lehet a következő idézet:

„Nem a kommunista pillanat érdekel, hanem pár korábbi gyönyörű pillanat. A rejtett áramlat tanítványa vagyok. Elképzelem, hogy én magam vér vagyok, amely már áthaladt a szíven, és lelassul a távoli testrészben, talán a lábban, és lefoglalja magát azzal, hogy a kamrák katedrálisboltozatú szépségére emlékezik.”

A regény válaszra váró nagy kérdésköre mégis a kommunizmus ideológiájának elfogadása vagy annak elutasítása. A félelemmel és az ateizmussal való együttélés lehetőségeinek vizsgálata, az egyén személyiségjegyeinek, valós ideáinak elrejtése vagy azok bevallása. Ledgard ezért ki nem mondott válaszul hihetetlen teológiai, ikonográfiai és mitológiai háttéranyagot mozgat meg, nemcsak a Nyugat számára jobban ismert görögség istenképéből merítve vagy a keresztény kultúrkörtől kölcsönözve, hanem ősi cseh mítoszokat és irodalmat is bevonva az értelmezés horizontjába. Dickens, Horatius, Dürer, Bellini és Szent János sorába a legnemesebb egyszerűséggel illeszkedik bele a cseh vodník, a lelkek vigyázója (a fordítás nagy erénye, hogy nem akart ezekre a szavakra magyar megfeleltetést ráerőszakolni) vagy Bohumil Hrabal, akinek a könyvvégi szerepeltetése, nem mellesleg, a legváratlanabb fordulatok egyike.

Az ideológiai befolyástól mentesülni akaró, szabadnak született, és mégis a bármilyen kategorizációba passzívan beletörődő, fogoly-sorsát elfogadó ember személyiségét mintázhatja meg…

A mű címadó soráról eddig mégis kevés szó esett, a Camelopardalis Giraffa-ról, melynek, ha egészen őszinték akarunk lenni, se mitológiája, se képzőművészeti ábrázolása nincs az egész európai kultúrkörben, sőt még a szocializmus eszméjébe sem tudták beleolvasztani. Mit tudott akkor kezdeni vele Ledgard? Több jelentésréteg játékba hozásával igyekezte árnyalni ezt a szálat. Elsőként biológiai majd csillagászati szempontból elemezte, ezt követően pedig a történet alakulásával minden szereplő egy, az állatra jellemző, külső vagy belső jegy tulajdonosává lett. („Távol ülő nagy szeme van, opálosan nedves, mint a zsiráfnak”, „Felnézek rá mint egy zsiráfra.”) Később úgy szerepel, mint a kommunizmus eszméjével összeférhetetlen vadállat. E szempontok mellett, mégis úgy tűnt, mást jelent a könyvön átvonuló zsiráfalak, Snĕhurka. Az ideológiai befolyástól mentesülni akaró, szabadnak született, és mégis a bármilyen kategorizációba passzívan beletörődő, fogoly-sorsát elfogadó ember személyiségét mintázhatja meg.

Azok számára, akiket a kommunizmus e nagyon erős kritikája mégsem tudna lázba hozni, azok is bőven találhatnak maguknak megannyi egyéb művészettörténeti és irodalmi leírást, a Hrabal-titokról nem is beszélve, mely izgalmassá teheti számukra is Ledgar regényét.

Nagy Fruzsina