Művészetbe burkolt határ

NÉMETH ZOLTÁN ÍRÁSA AZ ÖTÖDIK KULTURCSEMPÉSZ SÍNBUSZ FESZTIVÁLRÓL

Jelen írás szerzője sokáig elképzelni sem tudta, mi az a „sínbusz”. Hallott róla, de mint egy távoli, elérhetetlen világ fiktív közlekedési eszközét távolította el magától. A sínbusz az én szótáramban a katakrézis egyik legszebb példájaként volt jelen.

Mígnem, mígnem egyszer csak azt vettem észre, már csak pár nap, és utazhatok Szegedre, majd pedig sínbusszal Szegedről Szabadkára. Most már végre dacosan szegülhettem szembe mindenféle másodlagos információnak, hiszen magát a titokzatos tárgyat akartam, egészen, magaménak tudni.

Október 5-én a szegedi vasútállomás épülete előtt különleges csoport járkált fel s alá jelszavakat kiabálva. A római légiósok ostromkor használt teknősbéka (testudo) alakzatát felvéve a szorosan egymás mellé álló kulturcsempészek külön erre az alkalomra készült feliratos pajzsaikkal (scutum) vették körbe magukat, s így meneteltek az állomás környéki utcákon. Ezt a római harci alakzatot csak a megfelelően kiképzett katonák tudták működtetni, s valóban, a kulturcsempészek is kitűnően kiképzett társaságnak tűntek, pedig Benedek Miklós és Váradi Nagy Pál is első könyvéből olvasott fel. A vajdasági Benedek Miklós Nem indul hajó című verseskötetének prózaverseiből, a nagyváradi Váradi Nagy Pál pedig Urbia című elbeszéléskötetéből olvasott fel. Őket Szálinger Balázs követte, illetve a szegedi Meander együttes adott ritmust az események.

Az akció abszolút profi hopmesterének, Farkas Tamásnak, illetve a két szervezőnek, Kollár Árpádnak és Orcsik Rolandnak a vezetésével a szegedi állomás közlekedési eszközéhez vonult a társaság, valódi kaotikus viszonyokat hozva létre. Közlekedési eszköznek neveztem ezt a tájainkon „préri expressz”-nek gúnyolt alkotmányt, amely az igazi „sínbusz”-nak csak vérszegény szimulákruma volt. Várnom kellett hát a nagy találkozásra. A közben eltelt időt zene és felolvasások színesítették, mígnem hirtelen megállt az ál-sínbusz, kiszállt a társaság, s ezüst fényében csillogva ott állt előttem Ő, igen, a tökéletes forma, a díva, a határhelyzetek élvezője: az Igazi Sínbusz.

Amikor félórányi ácsorgás után végre elindult, megértettem, honnét a Sínbusz-kultusz: a dülöngélően lassú mozgás valódi kéjes élvezetet okoz az utazónak. Az utazó átadja magát a ritmus csábító erejének, elfeledkezik a földi lét kínjairól, s igen, igen: a Sínbusz fesztivál nagyszerűen játszik rá erotika és művészet kapcsolatára zene és szöveg egybefonódása által. Hiszen közben többek között Erdős Virág, Szálinger Balázs, Áfra János és Zoran Ilić olvasott fel, Szombathy Bálint szintén, majd pedig évek óta sokadszor levizelve a határt a vasúti szerelvény budijában mutatott be egy hatásos performance-t. És el ne feledkezzünk a műfordítókról, akiknek köszönhetően a szerb szövegek magyarul, a magyar szövegek szerb nyelven szólaltak meg. Köszönet és hála!

Szabadka főterén olyan perspektivikus irodalmártársaságba keveredtem, amely valódi vitahelyzeteket hozott létre. Asztaltársaságunk néhány tagja amellett kardoskodott, hogy a kortárs íróknak, költőknek igenis figyelniük kell a közönségre. Mások szerint viszont ha egy író, költő alkotás közben a közönségre figyel, abból semmi jó nem sülhet ki. Egy további vita az éles, konfrontatív kritika hiányát emelte, s ebből kifolyólag a kortárs magyar irodalom egészségtelen állapotát. Itt azt lehetett közbevetni, hogy az irodalom rendkívül bonyolult képződmény, nincsenek egyszer és mindenkorra érvényes igazságok, és talán igaza lehet annak a kritikusnak, aki az érték szempontjából több lehetőség érvényességét is elismeri.

Este igazi kulturcsempész zenét hallhatott a közönség, a szimpatikusan brutális Tóth Kína Hegyifalu és a szintén szimpatikusan kegyetlen Médeia fiai együttes produkcióját.

Másnap pedig produkció a szabadkai vasútállomáson: Izsó Zita versei, Nagy Ildikó Noémi prózája, a szabadkai Wooden Ambulance zenéje, illetve Torma Béla megzenésített versei igazi élményt jelentettek. Majd a sínbuszon Barlog Károly, Tóbiás Krisztián, Marton László Távolodó, Dejan Matić, Milan Dobričić, Siniša Soćanin, Dragana Mladenović, Teofil Pančić csempészték a kultúrát a határon.

Igen, a határon. Mert az egész akció legkínosabb, legszomorúbb részei a kínos, izzadságszagú útlevél-ellenőrzések, a várakozás és ácsorgás időtlennek tűnő félórái voltak – éppen az, aminek az avíttságára, korlátoltságára a művészet határtalan, határfeszegető szabadsága mindig is figyelmeztetni fog. Az örömelv mellett csak úgy lazán, mellékesen, de bizonyos értelemben szigorú következetességgel.

[nggallery id=81]