Miro Gavran: Kafka barátja

Miro Gavran kortárs horvát író. Művei 40 nyelven jelentek meg 250 kiadásban, több mint 380 színházi premierje volt mintegy mint 4 millió néző előtt.

(RÉSZLET)

40.

1920-ban Franz mások szemében még mindig kezdő író volt. Úgy érezte, hogy ő már megírt mindent, amit megírhatott. Elkönyvelte magában, hogy művei örökre befejezetlenek és értéktelenek maradnak. Kishitűsége el is apasztotta alkotóerejét.

Ernst Rowohlt mégis kiadta Franz elbeszélés-gyűjteményét, amit Max lelkes közbenjárásának köszönhetett. A kiadó, aki irodalmi körökben hamarosan valódi hírnévre tesz szert, megsúgta Maxnak:

– Osztom Kafka írásaiba vetett hitét. A rövid feljegyzések és az aszkéta történet önmagában még nem magas irodalom, de szokatlan hangulatukkal valami nagyot és különlegeset sugallnak.

Franz első kis kötetét akkor adták ki, amikor éppen a harmincadik életévébe lépett. Rövidsége miatt szokatlanul nagy betűkkel, csupán ötszáz példányban nyomtatták.

Pár évvel később Kurt Wolff kiadta Franz Az átváltozás című különös elbeszélését egy emberről, aki féreggé változik, és később az Egy falusi orvos című novelláskötetét.

A csekély létszámú, irodalomkedvelő közönség Franzot újdonsággal kecsegtető, kezdő írónak tartotta. Az átlag olvasók számára nem is létezett.

Tíz évvel korábban Max lelkesen olvasta A per és Az elkallódott fiú című befejezetlen regények első fejezeteit. (Az elkallódott fiú később az Amerika címet kapja.)

Az irodalmi szalonokban lelkesen és bátran állította, hogy Franznak ezek az írásai zseniálisak.

Hitt barátja tehetségében, akit folyamatosan, de sikertelenül győzködött, hogy mihamarabb fejezze be és adja ki műveit.

A nagy háború bekövetkeztével tanúja volt annak is, kishitűsége miatt hogyan veszíti el barátja irodalmi és alkotói érdeklődését.

Kafka koravén gyerekre hasonlított, aki még mindig nem fogadja el a felnőttek világát. Már évek óta semmi fontosat nem írt, semmi lényegeset nem talált ki.

Max gyanította, hogy az idegbaj, majd a tuberkulózis apasztotta el írói vénáját.

Azok az irodalmi tekintélyek, akiknek Max tíz évvel korábban mennydörgő hangon bejelentette a nagy irodalmi nevet, mely után az irodalom már nem lesz ugyanolyan, néha gúnyosan megkérdezték:

– Mi történt időközben azzal az íróval? Még mindig ír, és vajon kiadta végül azokat a nagy műveket?

Max ilyenkor szégyenkezett Franz miatt. Ő volt, aki a legjobban hitt Kafka tehetségében, de idővel egyre jobban kételkedett benne.

41.

A jogi tanulmányok elvégzése után Franz a Cseh Királyság Munkás-Balesetbiztosító Intézetében kapott állást. Minden nap az emberek szerencsétlenségével találkozott. Nappal dolgozott, éjszaka írt. Így nem is csoda, hogy jegyzeteibe befészkelte magát a sötétség.

Amikor 1918-ban megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia, cseh nyelvtudása megmentette a munkanélküliségtől.

42.

Max hívta, hogy menjenek el együtt az Arco kávéházba. Ott gyűltek össze azok az értelmiségiek és művészek, akik át akarták hidalni a csehek és németek között élesedő nemzeti ellentéteket.

Franz kibúvóként gyomorfájásra panaszkodott. Max erre azt válaszolta:

– Ugye nem fogsz a gyomrod miatt kihagyni egy kellemes találkozást? Ma este Ernst Polack jön Bécsből Werfellel.

Mindketten ismerték és követték is Polack munkásságát az irodalmi folyóiratokban, és nem ritkán megjegyzéseket is fűztek hozzá.

Franz megint kedvetlen volt, a magányra jobban vágyott, mint társaságra, de Max hajthatatlan volt.

Végül, nehogy megbántsa Maxot, beleegyezett, hogy elmegy az Arco kávéházba.

Franz csak alkalmanként látogatott el a kávéházba. Leginkább a modern irodalom és társadalom megfigyelése, és a korabeli Prágában kialakult társadalmi csoportok közötti megbékélés lehetősége érdekelte.

Ha Max sejthette volna, mi fog történi azon az estén, 1920-ban az Arco kávéházban, kétségtelenül ő lett volna az legutolsó ember a világon, aki magával viszi Franzot.

Ernst Polack, akivel találkozniuk kellett, nem csupán írásairól volt híres, hanem arról is, hogy gyakran volt a kávéházi pletykák főhőse. A nagy nőcsábász, nem szégyellve a botrányos kapcsolatokat, egyik kalandból a másikba lépett. Még az ifjú cseh újságíróval és irodalmárral, Milena Jesenskával kötött házassága is sajátos botrány lett.

Milena tekintélyes cseh családból származott. Egy Ernst-féle emberrel való kapcsolata a legközelebbi hozzátartói számára szégyenfoltnak tűnt.

A szülei megfenyegették, ha hozzámegy, kitagadják az örökségből. A fenyegetések ellenére ifjú és szerelmes lányuk nem tágított. Gondolkodás nélkül belement a házasságba.

Az apja meg volt arról győződve, hogy a nőkre jellemző dacról van szó csupán.

– A női jogokról szóló pimasz újságcikkeid és az a kicsapongó Ernst, akihez az áldásom nélkül feleségül mentél, a vesztedet fogják okozni! Ráadásul ő egy zsidó, te pedig keresztény vagy. A kettő nem fér össze. Amíg vele vagy, ne számíts az anyagi támogatásomra!

Be is váltotta fenyegetését.

Nem támogatta őket. Hagyta, hogy keményfejű lánya és nem kívánatos veje a nincstelenség küszöbén éljenek.

A sors szomorú fintora, hogy Milena egyetlen nap alatt vesztette el a családját és nagy szerelmét. Ugyanis Ernst szélhámos maradt, akit a fiatal nővel való házassága a legkevésbé sem változtatott meg.

A szenvedélyes szeretőből egy éjszaka alatt megbízhatatlan férj lett, akire semmiben sem támaszkodhatott.

Amikor beléptek a kávéházba az asztalnál megpillantották Franz Werfelt, amint szenvedélyesen társalog két ifjú prágai íróval.

– Ahogy Freud Álomfejtés című könyvéből tudomást szerzünk a tudatalatti lelki tartalmak létezéséről, melyek képekben és szimbólumokban jelennek meg, és igyekszünk megfejteni egy meghatározott szimbólum jelentését, úgy kellene minden irodalomkritikusnak is behatolnia az általa elemzett vers tudatalattija legmélyére. Hiszen a vers a versíró tudatalattija mélyén születik annak vágyával együtt, hogy a szerző felszínre hozza belső élményét.

Érezte, hogy valaki a háta mögött áll. Megfordult.

– Max, Franz! Régen találkoztunk! – reagált őszinte örömmel Werfel.

A prágai születésű Werfel a háború vége felé Bécsben telepedett le. Csak időnként látogatott Prágába.

– Megint Freudról beszélsz – állapította meg Max.

– Hoztál bármi érdekesebbet? – válaszolt kérdéssel Werfel.

– Hol van Ernst? – kérdezte Max.

– Elment a szállodába Milenáért, bármelyik pillanatban megérkezhet.

– Hát a nő is vele utazott? – csodálkozott őszintén Max.

– Többé már sehova sem engedi egyedül. Attól tart, nehogy elmeneküljön egy nyilvános házba vagy egy másik nő karjaiba – erősítette meg huncut mosollyal Werfel.

– Javíthatatlan csirkefogó! – jegyezte meg Max.

Ezután Werfel lelkesen beszélt egy olasz opera bécsi vendégszerepléséről. A zene valódi ismerőjeként és szerelmeseként Max felvette a beszélgetés fonalát, és próbálta elmagyarázni miért az olasz a legalkalmasabb operanyelv.

Franz figyelmesen hallgatta a beszélgetőket. Nem szándékozott véleményt nyilvánítani az olasz operáról.

Úgy tartotta, hogy Max jobban ért a zenéhez, mint ő.

Amikor Ernst és Milena beléptek a kávéházba, mindenki elcsendesedett. A fiatalasszonynak kifejezetten sápadt arca, és kíváncsi természetről árulkodó, nyílt, játékos szeme volt.

A bemutatkozás során Franz halkan kiejtette a nevét és vezetéknevét. Milena őszintén megörült.

– Ó, hát maga az?! Olvastam Az átváltozás című elbeszélését. Nagyon tetszett.

Franz örült a megjegyzésnek. Ritkán hallott dicséretet írásairól.

A hangos Werfelt túlharsogta a még hangosabb Polack. A bécsi és a prágai irodalmárokról, az új regényekről és az új költészeti antológiákról beszélgettek.

Minderről Franz tudatában nem sok maradt meg. Csupán a fiatalasszony ellenállhatatlan arca, akinek a tekintetétől valamilyen érthetetlen okból félt.

43.

Egy hónappal később Franz Meranban kúráltatta magát. Boldogan menekült el a hivataltól, magához ölelve a békét és csendet.

Tüdeje vágyott a gyógyító hegyi levegő után, amit abban a magas hegyek által körbeölelt varázslatos városban lehetett belélegezni.

Néhány hegyi ösvényen tett sétával, olvasással és lustálkodással eltöltött nap után bevallotta magának, hogy egész idő alatt az Arco kávéházban megismert ifjú irodalmár újságírónő kötötte le a gondolatait.

Milena búcsúzáskor elmondta, hogy szívesen elolvasná más írásait is. Franz megígérte, hogy elküldi azokat. A nő megadta bécsi címét.

Milenának Az átváltozás című elbeszélése iránti csodálatából, a többi írása utáni érdeklődéséből és abból, hogy még a bécsi címét is megadta, Franz kiérezte a szép nő kitüntető rokonszenvét. Szinte nyílt barátkozási felhívásként hatott rá. De mégis félt, hogy mindez csupán saját vágyainak és hiú képzelgéseinek következménye, amit apró véletlenek egybeesése folytán próbál magának bemagyarázni.

Ezért első levelei félénkek, bizonytalanok és óvatosak voltak.

Miután Milena viszonozta a leveleket, Franz már meggyőződött arról, hogy a válaszlevelek feladója is nyitott a társalgásra. Könnyű volt rájönni, hogy Milena még a házassága ellenére is nagyon magányos és lelkileg megviselt.

Franz levelei egyre felszabadultabbak lettek.

Emlékeiben nem sok maradt arról a sorsdöntő éjszakáról az Arco kávéházban, ám az űrt betöltötte saját fantáziája.

Franz többéves megvalósulatlan vágyakozását az ideális nő iránt most kitöltötte Milena alakja, olyan kitűnő tulajdonságokkal is felruházva, melyek a valóságban nem ékesítették személyiségét.

Az író és leendő fordítójának levelezése csupán néhány hét alatt a vonzalom legőszintébb kinyilatkoztatásává vált.

Franz Meranba hívta a fiatal nőt, Milena pedig Bécsbe Franzot. És bármennyire is vágyakoztak mind a ketten a találkozásra, féltek is tőle, rettegve, hogy a prózai valóság megszakíthatja az érzékeny lelkek romantikus közeledését.

44.

Miközben Max barátja A per és Az elkallódott fiú című regényeiről Kurt Wolff kiadóval beszélgetett, megjegyezte:

– Isten nagy tehetséget adott neki, de megvonta tőle az önbecsülés adományát.

– Ezért kellesz te, hogy erősítsd a hitét és az önbecsülését. Ha neked nem sikerül rábeszélned a regények kiadására, akkor másnak sem fog menni – válaszolta Wolff.

Max bólintott.

– De tudd meg, hogy kiadott regény nélkül sohasem lesz ismert szerző! – tette hozzá Wolff.

Varga Iván fordítása

A fordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.

Varga Iván vajdasági származású okleveles közgazdász. Műfordítói tevékenységét Miro Gavran színdarabjaival kezdte. Közreműködött többek között A baba és Kreón Antigonéja című darabjanek fordításában. Ez utóbbit a A Karinthy Színház és a Budapesti Operettszínház közösen tűzte műsorra.