BORDA RÉKA: HOAX

Korábban egy ízben említést tettem a Scolar Kiadó, Scolar Live című új sorozatáról, dicsérve, hogy a kiadó ezzel teret nyit a fiatal, pályakezdő alkotók számára. Később azonban a sorozatban korosabb szerzők is feltűntek. Ám Borda Réka kö­zel­múltban megjelent Hoax című verskötetével minden tekintetben fiatalnak számít.

A kötet 80 számozott oldalt tartalmaz. Tartalomjegyzéke ciklusokat nem jelöl. A könyv sajátos, szokatlan módon mégis, egymástól – feketére nyomtatott oldallal s az oldalakat követő előhangszerű prózával – elválasztva, négy fejezetre oszlik. Az újdonságkeresésnek ez az elválasztásban megnyilvánuló gesztusa, az újszerűséget előnyben részesítő módja aztán a versek játékos, kísérletező kedvű beszédmódjában is folytatódik.

Bár a világról bárki bármikor bármilyen észrevételt tehet, azt állásfoglaló, a hívás értelmében vett, az esztétikum által közvetített igazsághordozó véleménynek tekinteni csak bizonyos körülmények fennállása esetén érdemes. Bár a költészetről vagy az egyes versekről végül is a velük kapcsolatos összes körülményt – hely, idő, biográfiai, esztétikai stb. – figyelembe véve kell, hogy számot vessünk, ám mivel Borda Réka első verskötetében világunkról elsősorban még csupán az impresszióira hagyatkozva szól, ezért felmerült bennem, nem volna-e célszerűbb, hogy egy komplex megközelítés helyett, a Hoax költői produktumát mindenekelőtt mint nyelvi teljesítményt vegyük szemügyre. Hogy megszabadulva elemzői skrupulusainktól, elsősorban az olvasás örömének átadva magunkat egyszerűen csak élvezzük a versekből oly gazdagon áradó bizarr szóösszetételű, szokatlan sodrású mondatokat.

Mint ahogyan azt mindjárt a kötet első, 1992 című versében tapasztalhatjuk. „Beszaladtam utánad a légmentes tengerbe, / hogy kettőnk viszonyából új mitológiák szülessenek”, olvashatjuk. A kötetnyitó versek többnyire bemutatkozó jellegű, a kötet többi darabjának zsánerét mintegy megelőlegező, megidéző munkák, melyekkel a szerzők az olvasó számára egyben a maguk törekvéseiről, ars poeticájukról is üzennek. „Eljátszottunk a gondolattal, lyukas holdaddal, / milyen lehet hiteltelen felnőtté érni” folytatódik a vers. Az új mitológiák születésének és a hiteltelen felnőtté érés lehetőségének az említése mindenesetre hatásos, figyelemfelkeltő gesztus. „Aztán megmutattad az amerikai / zászlót rajta meg az orosz próbálkozásokat: / ezekből virágzottak fel a modern kori téveszmék”, ez már közelebb engedi az olvasót egy, a versben, a kötetben rejtőzködő világértelmezés körvonalaihoz. Majd egy, a világűrre utaló sort követően olvashatjuk, hogy lábainkkal hajtottuk „a vantafekete tömeget, / alattunk istenített tárgyaink és óriáscégek rezegtek”. Ezek a sorok pedig már korunk aktualitásaira nyitnak ablakot, amennyiben az istenített tárgyaink említését a társadalmunkat uraló elidegenedés jelenségére, az árufétisre történő utalásnak, míg az óriáscégek említését a kapitalizmus jelen szakaszának is nevet adó globális, multinacionális cégek, s e cégek, valamint az árufétis közti viszony esztétikumba hívásának tudjuk be. A vers hangja mivel nem zárja ki, ezért mindenesetre lehetőséget ad egy ilyen olvasat számára. Ezt erősíti a következő versszak első két sora is: „Azt kívántam, váljék igazzá, amit tanítottak: / megismételhetetlen vagyok, / mint egy elszalasztott kozmikus üzenet”. Az igazzá váló tanítás lényege itt, a személyiségnek a maga identitásához, kultúrájához, közösségéhez, másokkal való összetéveszthetetlensége, megismételhetetlensége jegyeihez való ragaszkodása, s ebbéli elköteleződésével történő ellenállása az őt arctalan, fogyasztó masszává gyúró hatásokkal szemben. Igaz, a versszak harmadik sora azáltal, hogy elszalasztottnak láttatja az előző két sorból kicsengő üzenetet, némileg lazítja, relativizálja annak biztató hatását. Mintha szerzőnk a hangzatosság, (elszalasztott kozmikus üzenet), a szokatlan nyelviség oltárán áldozná fel a tartalmi egyneműséget. Így kéthangúvá válik a vers: mintha a megismételhetetlenségemről szóló tanítás igazzá válásának kívánalma állna szemben az elszalasztottként megélt megismételhetetlenségem kozmikus üzenetével. Végül a vers zárlata is ezt a kéthangúságot erősíti: „Aztán mire felnéztem, messze jártál, / valahol a csillagközi lombhullatóknál. / Menthetetlenül süllyedni kezdtem, / a pazarlás karjába zárt” (13). Olvasatomban ez a kéthangúság a nyelviség újszerűségének tartalmi funkciókkal történő megerősítését, megerősítettségét is kikezdi, s ezért az olvasás során joggal ébreszti fel a szövegbe is bekerült pazarlás érzetét. Ám a sajátra, a saját versre reflektáló pillantásnak ezt a kritikai mozzanatát – ha annak olvassuk –, hogy a tudatosság vagy az ösztönösség megnyilvánulásának tudjuk-e be, azt magam sem tudom eldönteni.

Szerzőnk gyakran él a modern utáni verseléstechnikák egyik legígéretesebb változatával, az ún. értelemszóródás, jelentéstöbbszörözés eszközével. Ennek lényege, hogy az egyik mondatról a másikra építkező, lineáris értelemközlés helyett a vers hangját a kaleidoszkópszerűen szövegbe írt mondatok viszonyhálója, s az itt megképződő aura közvetíti. Szerzőnk esetében az önmagát ily módon beteljesítő vers hangját a bizarr nyelvhasználat még tovább egyéníti. Példaként lássuk a Ha kicserélnénk virágokra című írásának egy részletét: „aztán … egyetlenegyszer ráteszed kezed / a szívedre, és hámszirmokban esel a váró csempéjére. // A kamilla segít visszatalálni a borzongás folyamához. / Ahhoz, amelyikbe többször bele lehet lépni. / Azt mondják, Mária lakik benne, aki kigyógyít a kontinensből. // A bőr sárga rózsa a ruhák alatt. / Barátságod mutatod a térnek, őszintétlen / bocsánatkérésed, ahogy rálépsz a metróújságra” … „Aztán a tulipán, amit ha nyugat felé fordítunk, / megerősödik a hatalma. // Sokat gondolkodom azon, milyen virággá válsz ezután” (48). Mint láthatjuk, itt az egymást követő mondatok nem oly szorosan – nem úgy, ha egyáltalán –, illeszkednek, mint például a leengedett redőny szálai.

A verset a kötet második fejezetében találjuk, abban, amit az ominózus fekete lap után az alábbi bevezető sorok követnek: „Ebben hirtelen nem látsz mást, mint a város kincsebányá- / ját türkiz autókkal, piritutakkal és bazalt füstfelhővel. Épü- / leteket, mint vulkáni kőzeteket (ereikben vezetőink búj- / nak meg) (kiemelés tőlem, [B. G.]) és metrószerelvényeket, mint sötét járatokban/ sziporkázó meteoritkúpokat” (37). S valóban, ahogy az ígéret szólt, ebben a fejezetben olvashatjuk a Láttam vezetőinket című opust. A vers előtt ajánlásként egy, mintegy a vers hangulatára utaló A. Ginsbergtől származó sort találunk. Most mégsem ezt, hanem egy másik, a vers ihletésével is gyanúba hozható sort idézek: Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban. Már csak azért is, mert Borda Réka szövege mintegy bizonysága annak, amit már jómagam is régtől gyanítok, hogy a posztmodernnek tekinthető líratörténeti korszak nem csupán elkülönül elődjétől, elődjeitől, ahogyan ezt hívei gondolják, de követve őket, táplálkozik is belőlük. Hogy a korszakok nem csupán egymástól elkülönülve, hanem inkább egymásra épülve váltják egymást. Szerzőnk szövege: „Láttam vezetőinket / csókolózni és fogdosni egymást / a nyakkendők alatt; úgy hűltek el a forró / levesek, hogy leragasztották nyájuk száját, / mialatt palotáikban hemperegtek” … „és láttam / a kórházakban terpeszkedő sivatagot / a torkokba és vesékbe gyökeret verő / kaktuszokkal; időnként viharfelhők nőnek / a villanykörték között” (43). Persze kár lenne vezetőinket itt az őrület romjaiban, avagy a jelentésszóródás ajánlásait követő sorok között keresni. Ám az sem kerülheti el figyelmünket, hogy leragasztották nyájuk száját, mint ahogy az sem, hogy időnként kaktuszok és viharfelhők nőnek a villanykörték között.

Borda Réka néhány versét történeti, közéleti felhangokkal is színezi. S bár szövegei inkább egy kíváncsi tájékozódónak mutatják, a magyar költészet képviseleti és politikai témákat nélkülöző hosszú évtizedei után már ez a kíváncsiság is biztatóan hat. Érdeklődését például a történelem szereplői is felkeltik. Ahogyan ezt Lenin arca című verse is mutatja: „Ha összekötnénk a naevusokat, Lenin rajzolódna ki, / és a vakító csempék mögötte, amik a szerveket óvják. / 50-es naptej, kalap, hogy lassítsák Csernobilt” […], „43-as számú anyajegy. Tűzveszélyes anyagként / lopakodsz árnyékokban, hogy belenézzenek / Lenin szemébe” (46). „51-es számú anyajegy. Lenin megerősödik, / és a térbe löki magát” […], „Elégedetlenül néz körbe: / nincsenek forradalmi viszonyok” […], „A fehér bőr / akár a fegyverszünetért könyörgő ponyva” (47). A Püthagorasz triptichonja című versben például megidéződik Diogenész a hordóval, Brezsnyev a dácsával s „Aphrodité almája (vagy egy vörös csillag), / végiggurulnak a felhőkön, majd egymásnak uszítják / az eltaláltak családtagjait” (62). Ám ha a költői nyelv a különböző korokat és személyiségeket csupán önmaga színesítése, díszítése érdekében idézi meg, félő, hogy önnön legnagyobb, épp a nyelviségben rejlő lehetőségét szalasztja el: hogy művészetként megnyilvánuló eseménnyé váljék.

Mivel a nyelviség a világ, a létegész átfogása a nyelv által, s mivel a nyelv megismerő teljesítményénél fogva még egyszer előhívja (vagy mintegy megismétli) a természetit és az azon nyugvó társadalmit, ezért a vers, a költészet, a világ szóba foglalt önközlése, s mint ilyen vagy észrevételező, vagy véleményformáló szinten a világ művészetekben megnyilvánuló (megfogalmazott) eseménye. Ám ha a vers a dolgoknak a közlésükben meglévő materiális előzményétől eltekint, akkor egy lejtőre, a véleményalkotó potenciáltól az ahumánus, észrevételező státusz felé vezető kiüresedés útjára sodródhat. A kronológiai logika felfüggesztése, ahogy azt Borda Réka több versében is tapasztalhattuk, a versben pusztán szerepekre kárhoztatja a megidézett korok szereplőit, s ornamentális jelenlétre a narráció történéseit, viszonyait, szituációit. Az eredetet elfedő utalás így csupán sajátos felhangokat keltő mimikri. A Hoax nyelvét ezért érzem inkább a világ mediatizált rendjéről üzenő, e rendből fakadó imitációnak, mintsem egy átfogó, az eredetből érkező új nyelvnek.

Bereti Gábor

(Megjelent a Tiszatáj 20019. októberi számában)

Scolar Kiadó

Budapest, 2017

88 oldal, 1495 Ft