A demokrácia szobra

JOHN LEWIS: GOOD TROUBLE (2020)
Bevándorlókrízis, Donald Trump elnökké választása, majd a koronavírus-járvány és George Floyd értelmetlen meggyilkolása után okkal érezhetjük, a világ túlságosan összecsapta hullámait a fejünk felett. Teret nyer a jobboldali demagógia, indulatok váltják a higgadtságon alapuló, demokratikusan kifejeződő rációt, így teljesen jogos, ha e fékevesztett sárgolyón nehézségekkel dacoló, hótiszta lelkű hősökért kiáltunk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

JOHN LEWIS: GOOD TROUBLE (2020)

Bevándorlókrízis, Donald Trump elnökké választása, majd a koronavírus-járvány és George Floyd értelmetlen meggyilkolása után okkal érezhetjük, a világ túlságosan összecsapta hullámait a fejünk felett. Teret nyer a jobboldali demagógia, indulatok váltják a higgadtságon alapuló, demokratikusan kifejeződő rációt, így teljesen jogos, ha e fékevesztett sárgolyón nehézségekkel dacoló, hótiszta lelkű hősökért kiáltunk.

Jogász végzettségű dokumentumfilmesként Dawn Porter betölti az űrt: a video-on-demand szolgáltatáson is elérhető, John Lewis georgiai kongresszusi képviselő (1940 – 2020) politikai és életpályáját áttekintő Good Trouble egyszerre szociális problémákon időző analízis, ugyanakkor az alanyt magánemberként is testközelbe hozó intim, karaktercentrikus vizsgálódás. Legtöbben csak hírekből, ritkán felbukkanó tudósításokból ismerjük a politikust. Számukra óriási, rendkívül informatív meglepetés lesz a dokumentumfilm, viszont Lewis ismerői sem távoznak üres kézzel – a ’98-as Walking with the Wind című könyv, illetve a 2013 és 2016 között futó March-képregénytrilógia (melynek folytatása, a Run is várható) után harmadik tétellel gazdagodik az alabamai államférfi memoár-életműve. Dinamikus mozgóképként és árnyalt, empatikus hangvételű elégiaként tárul elénk a 80 éves Lewis útja: gyerekkorától ifjúságán át időskori adminisztrációjáig galoppozik Porter műve. Önreflexív, nyomatékosan szerzői dokumentumában Lewis – aki jelen sorok írásakor már távozott az élők sorából – pódiumon ülve, sötétített háttér és projektor előtt, újságcikkek, fekete-fehér híradósnittek sodrásában néz szembe önmagával, így a képviselő a publikummal együtt éli át a sorsfordító pillanatokat.

Olykor fátyolos hangú, torpanó áttekintésben részesülünk. Szó esik mindenről, nagy alapossággal. Tanúi vagyunk Lewis gyerekkorának, az eredetileg lelkipásztornak készülő öregúr szülőhelyén, Troy-ban prédikál a tyúkoknak szülei farmján, később elhagyja szűk pátriáját, majd egy buffalói autóutat követően gyökeres fordulatot vesz az élete. Porter és Lewis visszatérnek a ’40-es, ’50-es évek faji szegregációjához, a Mélydélen cirkáló, fehér-fekete ülésrendű buszok vagy éppen bisztrók marginalizáló felépítéséhez, a Good Trouble címe is ebből fakad. „Ez a törvény, fogadd el, ne kerülj bajba!” – kötötték szülei a kis John orrára. Demokrata aktivistaként azonban változott a felállás: a dokumentumfilm ügyel Lewis új, önálló hitvallására, vagyis arra, hogyan cserélődött a hunyászkodás jó, hovatovább, szükséges társadalmi problémákba merülésre és arra is, hogy a képviselő lózungja miként lendítette át a holtpontokon a ’60-as évek polgárjogi mozgalmait. Beszélnek Gandhi erőszakmentes filozófiájáról, Dr. Martin Luther King, Jr. ugyancsak idealista-humanista befolyásáról, emellett az SNCC (Student Nonviolent Coordinating Committee) létrejöttéről és tevékenységéről is hallunk. Rosa Parks buszbojkottjára könnyen felel az 1963-as, Nagy Hatos szónoklataival támogatott washingtoni munka-és szabadságjogi felvonulás, valamint a ’65-ös, Selmától Montgomery-be az Edmund Pettus-hídon át vezető, Véres Vasárnapba torkolló szavazójogi menet, csakúgy, mint a rassz-elkülönítés ellen propagáló szabadságjáratok. Múlt és jelen kölcsönhatásáról is regél a Good Trouble: a ’60-as évek rossz beidegződései, a Jim Crow-törvények zöngéi máig nem tűntek el, Lyndon B. Johnson és Dr. King felszólalásai napjainkban Stacey Abrams kormányzóválasztásáként, netán Trump xenofób szólamaiként jelennek meg.

Noha Lewis 1986-tól haláláig Georgia ötödik választókerületében dolgozott, iskolateremtő aktivistaszerepe demokrata bürokrataként sem veszett ki belőle, a dokumentumfilm pedig hibátlanul bök rá a politikai dimenzió és a népet inspiráló magánember-oldal egyensúlyára: a Lewis iránti rokonszenv pontosan abban rejlik, hogy a képviselő kisembereket szólít meg hétköznapi retorikával. Tettvágyra ösztönöz, arra buzdít, mindenkinek alapvető joga az Alkotmányban foglalt boldogságra törekvés: nem számít, gyapotszedőként hajbókolunk-e vagy politikai szárnysegédként ülünk autóba, a Good Trouble az Amerikai Álom emberközeli alternatíváját prezentálja. Öregasszony méltatja Lewis-t, miután továbbállt a gyapotültetvényről és megszabadult nehéz sorsától, ugyanakkor Michael E. Collins vezérkari főnök méltatásai sem maradnak el, vagyis a dokumentumfilm ízig-vérig baloldali hangon cseng, azt kommunikálva, a társadalom alsó, közép és felső rétege is egyenlő, pusztán tenni kell érte, „jó zűrbe” keveredni és beteljesíthetjük a sorsunkat. Vidékről jött, városban élő, latino (mint Alexandria Ocasio-Cortez New York-i képviselő, a legfiatalabb kongresszusi tag), feminista, afroamerikai egyaránt kebelre ölelhető, a nagy amerikai olvasztótégelyben az alapító atyák tézisei visszhangoznak. Erre inspirál John Lewis: az alacsony termetű, mégis határozott, több mint 60 évig aktivista, 45-ször letartóztatott, 34 évig hivatalban ült kongresszusi figura maga az Amerikai Egyesült Államok bármikor szárba szökkenő optimizmusának legendája, akit dél-afrikaiak és egyiptomiak is világsztárként bálványoztak.

Kritikátlan bálványemelésről azonban dőreség volna beszélni: a Good Trouble nyíltan bírálja a fegyvertartást és hangsúlyozza a bevándorlók nehéz helyzetét. És mikor John Lewis csukló orgánummal (hol testvérei körében, Alabamában vagy 8 éve elhunyt feleségére emlékezve, fia oldalán, de Lewis híveit egy dedikált March-kötet vagy csirkekerámiák is meglephetik afféle cameókként) azt mondja, legnagyobb félelme szerint az ágyából kelve egy nap tovaszáll a demokrácia intézménye, pár percre nagyon is aktuálissá és szorongatóvá válik a dokumentumfilm. A George Wallace kormányzó egyoldalúságát magáévá tevő Trumpban épp Lewis riasztó víziója sejlhet fel. Porter nem tágít a reáliáktól: azon republikánusok, akik kevésbé nyugodtak és a jelenlegi elnök mögött zárkóznak fel, szegényektől, színesbőrűektől veszik el a szavazati jogot, holott épp a periférián rekedtek idézhetnek elő valami újat, sőt, teremthetik meg a demagógiából kivezető jövőt, vagyis azt, amit az éttermi beüléseken is részt vevő, többször megvert, általában széllel szemben haladó, de örökké feltápászkodó Lewis kisebbségiként elért.

Politikailag korrekt kiáltványdarabból a hétköznapi emberek cselekvőképességét éltető, Lewis inspirációi révén az átlagember optimizmusát a politika szintjére emelő, lelkes interjúkkal tűzdelt dokumentumfilmmé formálódik a Good Trouble. (Gyártói között nem véletlenül találjuk a CNN-t és a Time-ot: az infotainment csalfaságában nem, a felelős újságírói munkában annál inkább hisznek a készítők.) Főhőse self made manként vált bajnokká, Porter és a hasnyálmirigyrákban elhunyt Lewis a mai populizmus szöges ellentéteként pacifistákként harsogják az üzenetüket. Martin Luther King békepártisága („Van egy álmom…”) nem tűnt el, kizárólag mélyre temettük (amin nyilván kevésbé segített Stokely Carmichael és Malcolm X radikalizmusa), de jóhiszeműségünkkel újra felszínre hozhatjuk. A Pharrell Williams énekelte Happy beékelésével, valamint Lewis szinte az Igazából szerelembe illő, közösségi médiás, végefőcím után is felvillanó táncmozdulataival egyszerre emberségesen és humorosan lesz befogadható a Good Trouble tanulsága. Népjóléti hozzáállás és baloldali örömünnep talán a Chris Hegedus, D. A. Pennebaker-féle Főhadiszállásban örökített, Clinton-győzelemet elősegítő marketinghadjárat óta nem szóltak ekkorát.

Szabó G. Ádám