Demus Gábor: mintha természetes az lenne
(IDEGEN BULGÁRIÁBAN)
mintha természetes az lenne, hogy vakolatlanok
maradnak a házak, s felébe hagyják
a járdát, és meggondolatlan, odatapasztott
erkélyek, „jó az, csak úgy-
ahogy”, ismerem otthonról,
de nem ilyen meghatározó tömegben.
durvábban is árulkodik a miénknél durvább
történelmi töréseikről a hajdani, felújított
és a maguk életét élő negyedek
közötti kontraszt.
[…]
(IDEGEN BULGÁRIÁBAN)
I.
mintha természetes az lenne, hogy vakolatlanok
maradnak a házak, s felébe hagyják
a járdát, és meggondolatlan, odatapasztott
erkélyek, „jó az, csak úgy-
ahogy”, ismerem otthonról,
de nem ilyen meghatározó tömegben.
durvábban is árulkodik a miénknél durvább
történelmi töréseikről a hajdani, felújított
és a maguk életét élő negyedek
közötti kontraszt.
persze, más az itt is újra
gondba vett régi: a köve, a fa, a téglája sötétebb
mediterrán, mint az ún. derűs, de mediterrán
érzék megdolgozta anyag. (jogosan csábít
a fekete- és az égei-tenger hasonlata,
két kis földszoros,
s már mások a halak, nem sókék a kék
és nehezebb is úszni.) mégis, kapunként fölpiszkál
a történet lehetősége és a történet:
a „nemzeti újjászületés stílusában” épült teraszokról,
de már az ókor maradék bordáiból, a mozaikok
aprólékosságából is látni, látták,
mi mindent
lehet ebbe, a paradicsomból kitépett környezetbe.
*
blagoevgradban a legkilátástalanabb hely a temető alja,
a kaufland háta mögül elhagyatott kis útról
mellékes temetőkapu, zsúfolt össze-
visszaságban a sírok, nem lehetett járni
köztük, rájuk kellett lépni, noha
némelyiket hófehér kavics,
a másikat gyom nélkül pipacs,
vagy merő gyöngyvirág lepte,
a legtöbbjét combig kóró.
erre a különös figyelemre biztosan
van magyarázat.
II.
nincs a szemhatárnak pihenő, a legtágabb
körben tompakék, embertelen időkből megrekedt
állatok párállnak, gyűjtik, gyúrják az eget,
derekuknál éles farkasok karéja hajtja a nyers,
hegyi zöldet, az ember házait, útjait,
ötleteit a körbefogott síkra.
mindenki vár,
lent öt fióka,
a kis külvárosi hotel harmadik emeletéről belátni
a gólyafészekbe, érkezik is
az első szülő − ritka, hogy egyszerre
hagyják magukra őket. már
elválaszthatatlanok a felhők s a hegyek – mintha
kocsonyát, valami légkockát – tolják
a völgybe a nyári
réteket, iszonyat távol
a villám, iszonyat közel dörren.
egy bácsi útban lemar egy cseresznyét,
(jut eszembe a „ropogós, bolgár cseresznye”,
s a zuglóban fél-füllel hallott „bolgár kertészek”,
mintha itt minden talpalatnyi kert paradicsommal,
paprikával és szőlőlugassal lesz majd megnövelve,
és apró utcáikon tényleg, szerte.) emeli a farát
a gólya, mint aki öröktől szokott és
szokatlan, hátravetett csőrrel farktollat
igazgat, ernyőt próbál.
III.
mire kibuktunk az alkonnyal a rilai
erdőkből, elcsendesedett a „legszentebb”
kolostor, még lefényképeztem az utolsó
papot, egy gnóm óriást, amint az időtlen
kapubolt alatt beszélget a biztonsági
őrrel, csak jelenléte tapintatával, de
azzal ösztökélt, lassan övék az udvar,
egyre nyíltabb a hold, nem ránk, rájuk nőnek
a hegyek. szívem, szépíthetném, de nyugtat
az autó burka veled a műszerfényben,
kanyarogni, vissza az ismerős falukon.
