Teresa Worowska: Miben áll a szabadság?

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére. Teresa Worowska (1954) lengyel hungarológus, műfordító. Legutóbbi fordítása: Márai Sándor: Napló 1967–1976 (Dziennik 1967–1976, 2019)

A szabadságra senki sem mer kezet emelni; mindannyiunk számára hivatkozási pont, melyet még azok is a legszentebb értékek között tartanak számon, akik egyszerre arcátlan módon harcolnak ellene. Az orosz disszidens Andrej Szinyavszkij, akinek a lágerben nyílt alkalma megismerni e mechanizmus működését a kommunista rendszerben, így írt erről: „Hogy a börtönök örökre eltűnjenek, új börtönöket építettünk. Hogy az államokat szétválasztó határok leomoljanak, áthatolhatatlan falakkal vettük körbe magunkat. Hogy a jövőben a munka kikapcsolódás és örömforrás legyen, bevezettük a kényszermunkát. Hogy többé egyetlen csepp vér se hulljon, öltünk, öltünk, öltünk.”

A „szabadság” szó évszázadok óta ott áll zászlóinkon, elvégre az ember legnagyobb kincse – mind tudjuk ezt, még azok is, akik korlátozzák, így hát hazudni kénytelenek. A szabadság korlátozása mellett hitet téve sosem ragadhatnák magukhoz a hatalmat.

Folyamatosan a külső szabadságról beszélek, noha az ok sohasem lehet teljes. Nem pusztán azért, mert az egyes ember szabadsága ott ér véget, ahol a másik szabadsága elkezdődik. Nem is pusztán azért, mert az „annyi a szabadság, amennyi a felelősség” elvét megtagadva olyan helyzeteket teremtünk, melyekben az egyik szabadsága a másik számára elnyomássá válhat.

Hanem azért is, mert a szabadság lehetőséget is jelent. Minek is nekem a szabadság, ha egyszer vajmi kevés esélyem nyílhat a társadalmi felemelkedésre, mely nem egyszer anyagi feltételek függvénye, és így sosem válhatok azzá, aki más helyre, más családba születve lehettem volna? Minek nekem a szabadság, ha üres a zsebem, és kopogó szemekkel vizslatom a vendéglők ablakába helyezett étlapot, ahogy elsétálok mellettük – pedig bármikor szabadon be is térhetnék? Minek nekem a szabadság, ha senkinek sincs rám szüksége, nem ad munkát, nem tüntet ki a figyelmével, nem nyújt segítő kezet? Végül pedig: minek nekem a szabadság, ha szinte mindenhová követ a kamerák tekintete, a mobiltelefonom pedig elárulja, hol vagyok?

Valódi, korlátlan szabadságot csak a belső szabadság jelent. E tekintetben a magunk mögött hagyott 20. század komoly leckével szolgált számunkra. Mi mégsem tanulunk belőle, mit sem törődünk a belső szabadsággal, mindenáron és minden létező módon a külső szabadságunk kiteljesítésén fáradozunk, ügyet sem vetve a fenntartásokra és józan érvekre, bagatellizálva a nyugtalanító eseteket és tapasztalatokat. Félresöpörve minden észrevételt, ami arra késztet, hogy a szabadság problémáját korunkban újragondoljuk. Csoda hát, ha ennek eredményeképp mindig más-más téren és más-más ürüggyel egyre inkább korlátozzák a szabadságunkat? Ha másért nem, a saját biztonságunk érdekében…

Az elmúlt évtizedek, melyeket számos tanú beszámolóinak köszönhetően alaposan ismerhetünk, bizonyítékkal szolgálnak arra, milyen messzemenően igaz: csak a belső szabadság tekinthető valódi szabadságnak. Így van ez még az elnyomás legszélsőségesebb eseteiben is. Számomra a belső szabadság győzelmének legfontosabb példáját az a jelenet testesíti meg, amely 1941. július 29-én játszódott le az auschwitzi német koncentrációs tábor esti appeljén.

Július utolsó napjaiban egy fogolynak sikerült a táborból megszöknie. A büntetés annak a 14/A blokknak a megtizedelése volt, ahová a szökevény is tartozott. Az éhségcellában halálra ítélt foglyokat a tábor parancsnoka, Karl Fritzsch választotta ki Palitzsch Rapportführer társaságában.

Az egyik halálra ítélt fogoly, Franciszek Gajowniczek fiatalember volt; felesége és gyerekei várták haza. Amikor rá esett a választás, sírva fakadt. Ekkor a sorból előlépett egy ferences, Maximilian Maria Kolbe atya, aki ugyanabban a barakkban élt. A foglyoknak tilos volt az appel során megmozdulnia, a szerzetes tehát megszegte a parancsot, amiért azonnal agyonlőhették volna. Egy szemtanú beszámolója szerint „úgy indult a tisztek felé, mint aki tisztában van küldetése nagyságával, és nyugodtan állt eléjük.” Amikor megkérdezték, mit akar, Maximilian atya németül válaszolt: „Ich will sterben für ihn” (Meg akarok halni helyette.) A következő kérdésre: „Wer bist du?” (Ki vagy te?), Maximilián atya azt válaszolta: „Ich bin ein polnischer katolischer Priester” (Lengyel katolikus pap vagyok.)

A szavait hosszú csend követte. Az appelre felsorakozott foglyok számára egy örökkévalóságnak tűnt. Azután olyasvalami történt, amit senki sem értett. A táborban mindenki tegezte a foglyokat, az SS-parancsnok mégis magázva tette fel a következő kérdést: „Warum wollen Sie für ihn sterben?” (Miért akar meghalni helyette?)

Maximilian atya így felelt: „Er hat eine Frau und Kinder” (Felesége és gyerekei vannak.) Az SS-tiszt még nézett rá egy darabig, azután azt mondta: „Gut”.

Az appelt követően a tíz elítéltet az éhségcellákba vezették, ahol előbb meztelenre kellett vetkőzniük, majd a pincébe zárták őket. Napokig haldokoltak, Kolbe atya pedig imádsággal kísérte és felkészítette őket a halálra. Mindük közül egyedüliként még élt, amikor több mint két héttel később a cellát felnyitották. A szívébe adott fenol-injekcióval végeztek vele. Franciszek Gajowniczek túlélte a háborút, és hazatért a családjához. Magas kort ért meg.

A koncentrációs táborban, ahol minden fogva tartott, egyszeri és megismételhetetlen embert az alkarjára tetovált számmá degradáltak, ahol a család- és keresztnevük helyett ezzel a számmal kellett azonosítaniuk magukat a németek előtt, ahol nem lehettek biztosak abban, megérik-e a következő pillanatot vagy órát – ennek a roppant belső szabadsággal bíró embernek sikerült rákényszerítenie hóhérjaira a saját akaratát, megválasztania halála óráját és a lehető legmélyebb értelmet kölcsönöznie neki – megmentve egy másik életet.

Kellermann Viktória fordítása