Annus József: Dallam a vízen

Errefelé nem rettegtek a folyótól soha. Abban az évben sem, pedig szokatlan időben, június elején kezdett dagad­ni mocskos esőket sodorva a hegyekből, később már boglyát, rőzsekazlat, csőszkunyhót ringatva. Akkor már magasra púpozta a hátát, s maga alá szedte a kint fe­lejtett ekét, rozzant szekeret, lekötözött ölfát, ártéri dom­bot, akár kotlós a csirkéit. Fújt, morgott, harapdálta a gátat. Az izgalom, amellyel eddig az ember nézte, nem könnyű bizsergés volt már, hanem fojtogató remegés, mellkast szorító félelem.

A gátak mindenütt telehintve emberrel. Ahogyan han­gyák sorakoznak kiloccsant fél pohár víz partjainál. Né­mely helyen fürtösen megterül a boly, ahogyan itt az ősrégi átkelőnél. Fél óra alatt fordul a komp más idők­ben, most órája meredten figyeli a szem, közelít-e va­lóban, vagy álldogál ráérősen a tengernyi víz közepén. A töltésig jön, magasan fönt, a fűzfák koronája iránt, méterekkel az út fölött, amelyen máskor motorbicikli pöfög, ember ballag, csikó fickándozik. Kiköt végre, s a fekete képű révészek sorompót nyitnak. Ponyvás dzsip, gumikerekű lovaskocsi és régifajta szekér dörög le a deszkákról. Majd asszonyok, gyerekek jönnek biciklit tol­va, kosarat, zsákot cipelve. Egy bicegő öreg kecskét ve­zet, az állat riadtan csúszkál a lejárón, kevés híján el­rántja a gazdát. Senki nem kacagja, ügyet sem vetnek rá. Megy mindenki a maga orra után, tempósan, félre sem tekintve, valóságosan, mint a hangyák. Menekülő tömeg. Miként a váltás is: az újonnan vízre szállók is batyuval, tyúkketreccel, kutyával, kosárral, ládával ara­szolnak a kompra, miután a szigorú arcú révészek be­integetik a lovaskocsit, teherautót, néhány motorbiciklit, egy talicskás embert, s engedélyt adnak a gyalogos, ke­rékpáros hangyáknak.

Utoljára lép föl a furcsa férfi. Bólintva kalapot emel a révészeknek, a teherautóból kikászálódó sofőrnek s má­soknak is, akikkel találkozik, miközben beljebb igyekszik. Megáll a korlátnál, hátát egy oszlopnak veti. Pedig ünnep­lős ruhában van, inge is fehér, igaz, jócskán elkoszoló­dott már a kihajtott gallér, s ugyancsak retkes a kézelő is. Cipője sáros, kalapján csíkokban ült meg a por, az ember mégis elegánsnak tűnik itt a rongyos batyuk, red­ves ládák, vedlő tyúkok, megbarnult zsákok, szürke em­berek között. A férfi különbözik. Hóna alatt – s ez a legfurcsább – klarinétot szorongat. Nem tokban, bebu­gyolálva, csak úgy szabadon, hosszúra összerakva. Mint­ha most emelte volna el a szájától, éppen csak a sípot védő csillogó kupakot nyomta a nádra. Talán éppen ez és az ugyancsak fényeskedő billentyűk teszik oly ünne­pélyessé a támaszkodó férfit.

A társak meg-megnézik. Ki suttyomban, ki nyíltabban vizslatja. Egy asszony kendőt igazít, eközben pillantgat feléje. A közelben a talicskás öreg hetes szakállát dör­zsöli, hogy ürügye legyen. A gyerekek egyenesen feléje fordulva bámulják, egyikük közelebb is lép, amikor a hangszert megpillantja. A testesebb révész sem ravasz­kodik, neki itt joga, sőt kötelessége nyíltan és figyelme­sen megnézni mindent. Bámulja hát a férfit egy Noé, egy Mózes, egy isten fölényével. Ő ennek a parttól elszakadt világnak korlátlan ura. Dolga sincs most, nem kell már húzni a drótkötelet, mint annak előtte. Kis hajó taszigatja át a kompot, ott keveri a vizet halk duruzso­lással a másik oldalon. A nagydarab ember lefejti hát kezéről a bőrkesztyűt, feltolja homlokán a simléderes sapkát, és nézeget, szemlélődik. Semmi szabálytalant nem észlel. Gyerek nem mászott túl a korláton, cigarettára sem gyújtott senki, a sofőrök előírás szerint éket toltak a kerekek alá, lekászálódott a stráfkocsi üléséről a sok­beszédű kofaasszony, s lova fejénél áll az ura, a kicsire aszalódott bolgárkertész. Ezzel az ünneplős emberrel sincs baj tulajdonképpen. Áll, támaszkodik. Mégis különös. Hogyan kerül ide egyáltalán? Miért szorongatja a hóna alatt azt a klarinétot? Hol járhatott vajon? Lakodalom­ról nem hallani mostanában. Másféle mulatságot sem rendez ilyenkor senki. De miként is rendezne egy szál klarinétossal? Gyalog jött, egyedül. Most ott áll az oszlop mellett, s fölfelé bámul a bárányfelhőkre, majd le a mocs­kos vízre. Mintha kótyagos lenne kissé. Merev szemmel bámul, elgondolkodva. Hóna alatt a hangszer, keze elöl összefogva.

„Kiszakadtunk a világból ezzel a bárkával, akár Noé az ő családjával és élőlényeivel. Hitvány drótszál köt csak bennünket a mindenséghez. Cérnaszál. Ha elsüllyednénk, nem se­­gítene semmit. Ennyien vagyunk: a három sofőr, az asszonya két gyerekkel, a motorosok, a házaspár a lóval, a három biciklis asszony, a két révész, a gépész a kis hajón, a talicskás öreg és én… Tizennyolc ember, egy ló, két kutya, néhány tyúk, egy pár galamb. Új élet indulhatna-e velünk? Milyen minta ez az emberiségből? Az öregek termelhetnének élelmet, a gépész talán alkot­hatna valamilyen technikai kultúrát. A gyerekekből bármit nevelhetnénk, ha tehetségük bírná. Mégis: milyen messzire vetné vissza a fejlődést, ha csupán mi, ez a tek­nőnyi világ maradhatna fönn! Hányszor elgondoltam ezt hajón, távoli utakra merészkedett autóbuszon, repülőn. Külön világ a tízegynéhány, akár százvalahány ember. Ha bajba kerülnénk, akkor tudnánk meg, milyen a minta­vétel. Megmentjük vagy halomra öljük egymást? A kis emberiség persze bizonyosan olyan, mint a nagy: kö­zöttünk is van Krisztus és Heródes, Kain és Ábel, Rasz­kolnyikov és Kara­mazov Aljosa. Mindenféle van bizo­nyosan, ha egyetlen emberben elfér a farkas és a bárány. Lám, ez a testes révész! Úgy néz ide, mintha bombát és nem hangszert tartanék a hónom alatt. Legszívesebben vízbe dobna, látom a tekintetén. Talán természetesebben kellene viselkednem. Esetleg bizonyítanom kellene, hogy ez itt valóban hangszer, és nem villámgéppuska…”

„Ahá! Elfáradt a koma. Gyűrött zsebkendőt cibál elő a sötétkék zakóból, szépen elsimogatja, aztán leteríti a szegőgerendára. Nagy nyögve leereszkedik rá. Ül. Leült a nagyságos úr! Hm. Szólni persze ezért nem lehet, sem­mi szabály nem tiltja, hogy így tehénkedjen. Bosszantó mégis. Nemhogy örülne, amiért ilyen nehéz időkben ha­jókázzuk itt, még neki is telepszik. Hanem ez még nem is elég neki. Most kihúzza hóna alól a klárnétot, föl­támasztott lábára fekteti. S odanézz: lekapja a nádról a fényes kupakot, igazgatja a hangszer nyakán a kis bádogszalagokat, fordít a csavarokon, mint aki rögvest nótára akar zendíteni. Már a szájához is emelte a sípot. No, csak próbálj belefújni, apuskám! Csak azt próbáld meg! Nem fúj. Szeméhez emeli a nádat, nézegeti, aztán csak úgy üresen, levegő nélkül föltartja a muzsikát, tor­náztatja rajta az ujjait. Na hiszen azt lehet. Az nincs a szabályban, hogy hangszert reperálni, ujjat tornáztatni nem volna szabad. De most: nyelvével körbeszaladja a szája prémjét, aztán már igazán úgy szorítja be a nádat a pofájába, mintha valóságosan muzsikálni akarna. Na, nézz csak oda…”

Mélyről, alulról indul a futam. Halk búgás ömlik szét, akárha távoli hajókürt szólna. Lépeget aztán fölfelé apró­lékosan a kromatikus törvények szerint, mintha pántlika bomlana a szélben apró fodrokat vetve, fürgén tekeredve, ég felé szállva. Sipító, kellemetlen hang nem esik akkor sem, amikor lefelé halad a skála, majd visszaugorva hir­telen a középre, rövidke futam után valamilyen isme­rősnek tetsző dallam búg elő a fekete hangszerből. A két gyerek közelebb merészkedik. A kisebbik csücsörít, mintha ő fújná, a nagyobb topog a talpával, s hamarosan tágra pattant szemmel, örömös mosollyal néz. Látható­an fölismerte a dallamot. Nem könnyen, mert a lemezen, amit az iskolában forgattak, teli torokból éneklő kórus zengi, termet betöltő, százhangú zenekar kíséri a dalt. Emlékszik, ők is próbálták énekelni, s lám, mégsem tudja eltalálni pontosan, mi is ez, honnan való. Mintha egy ismerős ember szokatlan és soha nem látott ruhában je­lenne meg. Behunyt szemmel fölidézi pedig az énekes­könyv lapját is, látja a kottafejeket, alatta a szöveget, és mégsem…

– Abbahagyni! – löki szét a két gyereket a dagadt ré­vész. – Abbahagyni! – mondja immár egészen közelről a zenész arcába, mégis távolról, föntről, szinte az égből dörögve.

Az ücsörgő ember kiveszi szájából a nádat, a rettentő bakancsoktól indulva emeli tekintetét az előtte magasodó óri­ásra.

– Mi tetszik? – hunyorog föl a kalap alól.

– Nem tetszik! Itt tilos a muzsikálás!

– Már miért lenne tilos, kedves uram? Amikor föl­szálltam erre a bárkára, én gondosan tanulmányoztam a tiltó rendelkezéseket. Ilyen egyáltalán nem szerepel a fölsorolásban. Ké­rem szépen, én nem dohányoztam, jár­művem nincs, tehát annak kerekéről nem tisztogathattam le a sarat…

– Sok a duma!

– Kérem szépen, szóból ért az ember. Én csak azt sze­retném megmagyarázni…

– Hát ne magyarázzon! Nem elég ennyi: tilos…

– Kegyeskedjék megmondani, hol van ez kiírva, mert abban az esetben én akceptálom, kérem…

– Nincs kiírva…

– Na, tetszik látni! Ezt mondom én is. Márpedig a dohányzás tilalma, ugyebár jelölve van. Amit én a magam részéről is nagyon helyesnek tartok, mert kérem, hiába van itt ez a rengeteg víz… de ezzel én, ugyebár, nem okozhatok tüzet, hogy egy szelíd dallamot…

– Akkor is tilos!

– De miért?

– Magának itt nincs joga kérdezgetni! Van itt elég baj, nem kell ide muzsika…

– De hiszen éppen azért, kedves uram…

– Ne urazzon engem, hallja! Tegye el azt a klárnétot, mert összetöröm. Pozdorjává töröm, értve? Nahát akkor: punktum!

– Kérem szépen, én eltehetem, de nagyon kérem, szí­ves­ked­jék mégis valami magyarázatot adni, miért is ti­los hát a mu­zsika…

– Tilos, mert én azt mondom, hogy tilos!

– Furcsa. Ha szabad érdeklődnöm, ön talán…

– Én vagyok itt a főnök. Ez tán csak elég? Nem?

– Meggyőzően hangzik, kérem, én mégis kérném, hogy va­lami ésszerűbb magyarázattal szíveskedjék… Ha még­is okát adná ennek a kategorikus döntésnek…

Az óriás most áthelyezi testsúlyát a másik lábára. Sapkáján is igazít. Feszeng. Már-már otthagyná egy le­gyintéssel a kucorgó embert, vállalva a kudarcot is, de most segítséget kap. Odalép mellé a társa.

– De értetlenek vagyunk, ember! Azért nem lehet mu­zsikálni, mert megbokrosodhat a ló. Maga tán vállalja a felelősséget, ha korlátnak rántja a szekeret, víznek viszi az egész rakományt?

– Ez a ló, kedves uram? Hiszen örül a gazdája, ha fölhúzza szekerét a partra, különben sem bokrosodott meg az imént sem…

– Azt sose lehet tudni. Az ördög nem alszik!

– De a ló igen, tessék csak megnézni: állva szunyó­kál…

Ismét a testesebb szól:

– Mondtam már, hogy sok a duma. Magának itt csak egy dolga van: engedelmeskedni. Vízen vagyunk, itt más a szabály, mint a szárazföldön. Ezt maga nem is értheti. Csönd lesz, azt mondtam, és punktum!

Sarkon fordul, visszalépked a középre. Társa is követi.

A nagyobbik gyerek most visszaóvakodik a muzsikus mellé. Nézi egy ideig, aztán közelebb hajol. Csendesen szólal meg, mintha titkot súgna:

– Eszembe jutott: Örömóda. Ugye, Beethoven írta…

– Úgy van! – rikkantja önfeledten a lent ülő ember. Kalapját is lekapja a fejéről, szinte magasba hajítja örö­mében. – Úgy van, öcsi: Beethoven! A kilencedikből… Ludwig, nem éltél hiába! Ez a gyerek itt a mocskos víz fölött agya tekervényeiben hord téged! Zenét tanulsz, fiam?

– Nem, csak hallottam már.

– Nagyszerű, fiacskám! Nem félek most már, megőriz­zük a bárkában Beethovent is. De meg ám! Már ketten őrizzük. De várj csak, ezért eljátszom neked újra! El én!

A fiú homlokát ráncolja a talányos beszédre, majd hirtelen felriad a töprengésből:

– Ne tessék játszani – súgja ijedten –, ne! Látja, mi­lyen ez a kupciher, a nagyapámat is lelökte a bicikliről a múltkor, mert…

– Csak nem félsz ettől a vízipocoktól, fiam? Nem ije­dünk meg tőle, barátocskám, de nem ám! Ketten vagyunk, s erősebbek nála!

– Ez nagyon erős – hebegi a fiú.

– Ugyan, ne hidd! Nem kell félni tőle… No, figyelj csak!

És újra felkunkorodik a futam, nyomban utána fel­búg ismét a dallam. Valamivel gyorsabb az ütem, a hangok pedig szorosabban kötődnek egymáshoz, léleg­zetvételnyi időre sem szakad meg gyönyörű füzérük. Leng, lebeg a komp fölött az egyszál dallam, majd leereszkedik a vízre, ott aztán kifeszül, akár a hangokkal festett szi­várvány. A gyerek merev arccal hallgatja, nem hiányzik már fülének a nagyzenekar és az óriás kórus. Mintha maga Beethoven ülne előtte, s most játszaná először a gyönyörű muzsikát.

Döng a palló a révész bakancsa alatt.

– … az istenit magának, hát hiába ugat az ember? – Nem tudja már őrizni hangjának tekintélyes mélységét. Rikácsol, vinnyog, már-már nyerít. A bóbiskoló gebe is konyít hozzá.

Toporzékolva áll meg, percnyi gondolkodás nélkül hajol az üldögélő ember felé. Elkapja a klarinét vastagabb végét, s megrántja erősen. A hangszer kettéválik, vékonyabb fele marad csak a gazdája kezében. Csönd lesz hirtelen, ijesztő csönd. Az egykedvű bámészkodó is fölkapja a fejét. Idenéz mindenki. A talicskás öreg lép is kettőt a behemót révész felé, karját emeli, de későn. A nagydarab ember minden dühét beleadva forgatja meg feje fölött a klarinét tölcséres végét, s óriás erővel a folyóba vágja. A motor dünnyög csak egykedvűen. A szemek a klarinétost nézik, aki e pillanatban talán nem is érti, mi történt vele.

– … a gőgös fajtádat, te… – dörmög a talicskás öreg, miközben pislog a mocskos vízbe, amely egy másodperc alatt elnyelte a beléje vetett tárgyat, gyűrűt is alig rezegtet utána.

A behemót visszalép a zenész elé. Várja a támadást. Dobó kezét visszaengedte már az oldalához, ujjai ököllé gyűrődtek. Szája remeg, szeme tágra meredve figyeli, miként ugrik majd föl a másik. A megmaradt darabbal üt-e, vagy lapátért, csáklyáért kap, netán ököllel esik neki, vagy rúgni akar?

Az ember azonban nem áll föl. Néz, néz föl a drome­dár révészre, aki most remeg ettől a semmi kis tekin­tettől. Kiabálni szeretne, hangos szóval biztatni a mási­kat támadásra. De az nem támad. Szemét is lesüti, meg­nézi a maradék hangszert. Igazít ismét a nádon, babrál a megmaradt billentyűkön, aztán bal keze két szélső uj­ját kinyújtva félig befogja a klarinét csonka végét. Szá­jához emeli ismét a sípot, s fújni kezdi. Síró, magas hangok bugyborékolnak elő a darabka csőből. A dallam, amely elhalt az imént, vidáman, hetykén, fiatalon szü­letett újjá. Szinte táncol most a lusta jármű durva geren­dáin, ficánkol a mocskos deszkákon, piruettezik a lomha vi­ze­ken. Az öreg talicskás, a szószátyár kofa és az asszony férje, a töpörödött bolgárkertész egyszerre, mintegy ve­zény­szóra kacag föl. Nevetnek, nevetnek csengőn és aszt­más kö­hö­géssel, kacagásukon alig képes áttekeredni a föltámadott, friss dallam.

A révész most feléjük vágja tekintetét. Dobol a halán­téka, zihál a melle, alig jön hang a torkán:

– Elég legyen, mert kiverem a maradék fogát kendnek! Vén odvas pofájú… Majd megkeserüli még, csak várjon!

Nem indul feléjük mégsem, csak az öklét rázza. Visszafordul aztán, ismét a zenészre mered:

– Te, te… – ordítja eszét vesztve – te rohadt csirke­fogó, te átok, te… majd megmutatom én neked…

A rúgás a csuklóját éri. Az ügyes ujjak szétrebbennek, akár a megijesztett fecskék. A csattanás ijesztőbb egy puskalövésnél.

A klarinét megmaradt fele most bukfencezve kóvályog a levegőben, majd alig hallható csobbanással csapódik a vízbe.

A zenész most sem áll föl.

A gyerek ijedten nézi a kuporgó felnőttet, akinek te­nyere éléből, szája sarkából keskeny csíkban szivárog a vér. Kabátja zsebéből másik gyűrött zsebkendőt rán­gat elő, aztán nyugodtan, lassan törölgeti magát.

Már a zsebkendő mögött dünnyögni kezd, kis idő múl­va pedig jól hallhatóan dúdolja a szétrúgott dallamot. A fiú resz­ket. Előbb halkan, alig suttogva, majd egyre bátrabban dúdolva segít a másiknak.